Dr. Ranschburg Jenő

válaszol

Kedves Tanár Úr!

Már próbáltam írni Önnek, de nem sikerült választ kapnom.
Kisfiam igaz nem kamasz, de már nem tudok mit kezdeni vele. Próbáltam szépen, csúnyán, sőt szégyellem, de ki is kapott.
Az idén nyáron lesz 7 éves, nem engedtem iskolába, mert azt mondták, a vizsgálat után maradjon, ez már gond a férjemmel is mert Ő akarta, hogy menjen, de én meggyőztem hogy jobb lesz így. Mint utóbb kiderült jobb lett volna, ha iskolába megy.
Már egy ideje pszichológushoz járunk, de sajnos Ő is azt mondja, hogy minden gond odavezethető vissza hogy a gyereknek semmi örömet nem jelent az óvoda. Már hazahordom délután, mert alvás helyett olyan elmélyülten foglalkozott a fütyijével, hogy zavarta a többieket. Folyton elszökik a felnőttektől, ingerli, provokálja őket, lassan már a nagymamát is. Legutóbb odáig fajult, hogy kinyitotta az oviba az ablakot és az óvónő szeme láttára kiugrott rajta.
Értelmes korához képest nagyon okos kisfiú, úgy látom, hogy őt már komolyabb dolgok érdekelnék, de az oviban igazából nem hoz haza feladatlapokat, mint más csoportokból a gyerekek, csak színezések, szalvéta hajtogatás stb- vel foglalkoznak. Az óvónéninek is mindig csak az arcába nevet mondván úgy sem büntetsz meg. Én otthon mindig mondom neki de már bármiről akarok vele beszélni nem jön oda mert azt hiszi megint csak „fejmosás” lesz.
Az óvónéni tőlem kérdezi, mit csináljon vele. 4 éve jár ebbe a csoportba, az óvónéni több mint 30 éve van a pályán. Tényleg nekem kellene tanácsot adnom, mivel fogja meg a gyereket?
Félek a rossz az iskolában is folytatódik, ez egy kis város. Nem akarom hogy elkönyveljék a fiam egy kis ördögnek.
Várom válaszát!

Segítség!!

Kedves Levélíró!

Higgye el, semmi nem áll tőlem távolabb, mint az ijesztgetés szándéka, de leveléből arra gyanakszom: félremagyarázza a kisfiával kapcsolatos problémát. Úgy véli, a gyerek már „kinőtte” az óvodát, „komolyabb” tevékenységre, rendszeres oktatásra – feladatlapokra – lenne szüksége, fegyelmezetlensége pedig lényegében abból adódik, hogy az óvodában unatkozik. Attól tartok, téved, és fel kell készülnie arra, hogy szeptembertől az iskola akár ronthat is majd a helyzeten. Abból a tényből ugyanis, hogy „a gyereknek semmi örömet nem jelent az óvoda”, egyáltalán nem következik, hogy az iskola viszont örömet fog jelenteni. Nem hallgathatom el: ha egy óvodáskorú gyerek ilyen szinten „provokálja” nevelőit, és ennyire nem törődik a következményekkel, iskolai pályafutása bizony okot ad az aggodalomra. Most azt tartom a legfontosabbnak, hogy lehetőleg ne csak dorgálja és szidja kisfiát, de növelje a meghitt együttlétek idejét: meséljen neki, játsszon vele, ha tud erre időt szakítani – kisfiának éreznie kell, hogy szülei őszintén szeretik őt, és lehetőséget kell kapnia olyan órákra, percekre, amikor ő is – zavaró momentumok nélkül – ragaszkodhat szüleihez. Járjanak a pszichológushoz továbbra is, aki hathatós segítséget nyújthat abban, hogy a gyerek iskolai évei komoly bajok nélkül teljenek.

Kulcsszó: , büntetés, óvoda, tanulás

Tisztelt Tanár Úr!
Ugyan kérdésem nem iskolával kapcsolatos probléma, mégis muszáj Önnek írnom. Kérem, ha ideje engedi, válaszoljon rá.
Kislányom 9 éves. Férjemmel 5 éve ismerjük egymást, másfél éve költöztünk össze és nemrégen házasodtunk össze. A kislányommal soha nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis úgy érzem, hogy, ami most van az a kislányomnak nagyon rossz. A férjem folyamatosan, megállás nélkül NEVELI és a maga sajátos fricskázós stílusában „ugrattja” (ez enyhe kifejezés). Szinte nincs köztük normális kommunikáció, folyamatosan egymásnak dobálgatják a labdát, amiből természetesen szinte mindig a kislányom jön ki rosszul, szomorúan. Amikor közeledne a férjem felé, mutatni szeretne neki valamit, rajzot, zongorajátékát, meghívja a néptánc évzárójára („nem volt kedve eljönni”, így nem jött), szinte oda sem figyel rá, csak egy gyors pillantás és megy is tovább. Én villámhárítóként vagyok köztük, és próbálom elmagyarázni a kislányomnak, hogy én úgy érzem, hogy a férjem nem viselkedett helyesen, hogy a felnőttek nagyon sokszor hibáznak, csak nem szeretik beismerni. Sajnos természetesen ez nem elég, és már ott tartunk, hogy nem szeret itthon lenni és a legutóbb azt mondta a keresztlányomnak, hogy utálja a férjemet. Folyamatosan próbálok beszélni a férjemmel, hogy hogyan lehetne másképp, amit maximum egy napig tud is tartani, de utána visszavált a korábbi „ridegtartásra” (ez tudom, hogy nagyon borzalmas szó egy ilyen esetben, de ezt érzem). Azokban az órákban, amikor szeretettel közeledik a kislányom felé, ő is kinyílik és látszik rajta, hogy boldog. De ez maximum egy napig tart a férjemnél és akkor talán még túloztam is. Úgy érzem, hogy ez megerőltető számára.
A kislányom egyébként kifejezetten jó tanuló, zongorázik, néptáncol, lovagol és ezeket szeretettel és örömmel végzi, de az iskolában a tanárnő is mondta már, hogy teljesen másképp viselkedik azokon a nagyon ritka napokon, amikor a férjem megy érte az iskolába. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogyan tudnánk közösen változtatni ezen a helyzeten. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos a lányom számára, hogy érezze a férjem szeretetét is és úgy, hogy az nem feltételhez kötött.
Előre is nagyon köszönöm válaszát!

Kedves Levélíró!
Attól tartok, nem tudok sok okosat írni Önnek. Teljesen igaza van, férje szeretete valóban jót tenne kicsi lányának – de mit tegyünk, ha ez a szeretet hiányzik? Eljátszani olyan érzést, ami a valóságban nem létezik – szeretetet mutatni a valódi érzés nélkül – szinte lehetetlen. Nem tudom, milyen lehet a gyerek kapcsolata édesapjával, de mivel erről levelében nem írt, úgy gondolom, ez sem számottevő. Vigyázzon arra, hogy emiatt ne romoljon el férjével a kapcsolata, de amikor csak módjában áll, figyelmeztesse, hogy folyamatos kötözködése nem tesz jót a kislánynak, és a serdülőkorban – amikor a másik nemmel való kapcsolata bontakozni kezd – mindennek komoly kárát láthatja majd. Őszintén remélem: férje „észhez tér”, és ha nem is lesz képes pótolni a valódi szülőt, egyfajta kiegyensúlyozott kapcsolat megteremtésére alkalmassá válik. Ha megengedi, óvatosan megjegyzem azért: Önök már régen ismerik egymást, de párja csak igen rövid ideje ismerkedik az apai szereppel. Tanítgassa Őt türelemmel. Ez az ember csak Önt akarta, végső soron érthető, hogy a gyereket egyfajta tehertételként éli meg: ő az ára annak, hogy megkaphatta azt a nőt, akit szeret. Borzasztóan nagy a baj, ha a gyerek is rájön erre! Tehát ne csak „okítsa” férjét, de segítse őt abban is, hogy ráérezzen a „család” élményére. Vigyázzon arra, hogy a hármasban töltött idő lehetőleg harmonikus legyen, és férje lassanként elfogadja, hogy nem ketten vannak, hanem hárman – és aztán, persze – gondolom – majd négyen is…

Kulcsszó: , apa, biztonság, türelem

Tisztelt Tanár Úr!
A problémám a következő, van egy 5 éves fiunk, aki sajnos nem nagyon akar az apjával foglalkozni. Elég anyás gyerek, velem nagyon jól el van, ölelget, puszilgat. Viszont, ha az apja akarja átölelni, kihúzza magát az öleléséből. Ha hívja magával csavarogni, nem megy vele. A párom próbál fiús programokat szervezni, de a gyerek nem akar sehova menni vele. Látom a férjemen, hogy ez nagyon bántja, szeretné, ha ő hozzá is odabújna, átölelné, birkóznának, játszanának. Mit tanácsol?

Kedves Levélíró!
Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy kisfia ennyire elzárkózik édesapjától; bármilyen dédelgető is az édesanya, a fiúk ebben az életkorban már „felfedezik” apjukat, és ráébrednek arra, hogy biológiai nemükből adódóan, sorsuk az apjuk mellé rendeli őket. Nincs módom arra, hogy levele alapján bármilyen jövőbe mutató következtetést vonjak le kisfia magatartásából. Azt tanácsolom: férje próbálja meg lassan, fokozatosan „magához édesgetni” kisfiát. Kezdetben ne erőltesse a szoros testi kontaktust igénylő játékokat, de játsszanak sokat (akár társasjátékokat) kettesben, otthon, és csak ezután szervezzen közös programokat („csak mi, férfiak!”), menjenek kettesben játszótérre, kirándulni, stb. Azt remélem, az érzelmi kötés felerősödése meghozza majd apa és fia hagyományos kapcsolatát.

Kulcsszó: , apa, biztonság, játék

Kedves Ranschburg Jenő!
Mint nagy tisztelője fordulok Önhöz, és nagyon örülök, hogy ezen az oldalon meg lehet beszélni a problémákat. Sajnos szomorúan azt látom, hogy a fiatalok egyre többen és egyre korábban próbálják ki a füves cigarettát, én ezt is kábítószernek minősítem, és azt gondolom rossz hatással lehet az emberi szervezetre. Mert aki egyszer kipróbálta, lehet, hogy még egyszer ki fogja. Másrészt szerintem egy ilyen cigaretta elszívása is káros lehet. Egyrészt azt szeretném kérdezni, hogy mi a pszichológia jelenlegi álláspontja a kábítószerrel kapcsolatban? Egy marihuánás cigaretta elszívása is káros? Ugye ez is kábítószernek számít? A következő kérdésem az lenne, hogy Ön szerint a fiatalok miért próbálják ki? Ennek lelki okai lehetnek, vagy a környezetük szerepmintáit követik? Vagy egyszerűen csak vagányság?
Én nem fogyasztottam életemben semmilyen kábítószert, és ezért sokan csodabogárnak tartottak, antialkoholista vagyok, és nem dohányzom. Emiatt azt érzem, hogy kedvezőtlenül alakultak az interperszonális kapcsolataim és a perifériára sodródtam. Hogyan tudnám elfogadtatni, hogy én ilyen vagyok? Én mindig hittem abban, és ma 28 évesen is hiszek, hogy a helyes úton járok. Ön mit gondol a problémámról? Köszönöm megtisztelő válaszát előre is.
Szeretettel üdvözlöm és Jó egészséget Önnek!
András

Kedves András!
Természetesen igaza van: a marihuána kábítószer, azonban semmiképpen sem a heroin szintjén, és nem állíthatjuk, hogy egyetlen „füves cigi” elszívása romboló hatással van a szervezetre. A probléma az, hogy kevesen állnak meg egyetlen cigarettánál, és – ha nem is lépnek tovább, más drogok felé – a rendszeres marihuána-élvezet már valóban rombol. A kábítószer-függőség kialakulásának egyik fő oka az, hogy ezek a szerek mesterségesen ébresztenek egyfajta „könnyedséget”, felszabadultság-érzést, és a serdülőkor tele van stressz-élményekkel, amelyektől a fiatalok szabadulni szeretnének. Nem hiszik el, vagy nem veszik tudomásul, hogy ennek a „felszabadultságnak” mekkora ára van. Egyébként könnyen lehet, hogy a drogoktól való elzárkózása nem egyetlen – és nem is lényeges – oka a „perifériára sodródásának”. Ha mégis: most éppen abban az életkorban van, amikor a „srácok” már nem nézik le azt a fiút, aki ragaszkodik a társadalom deklarált normáihoz. Itt az ideje tehát, hogy – fenntartva a drogokkal szembeni ellenállását – kitörjön a magányból, és rendezze szociális kapcsolatait.

Kulcsszó: , biztonság, kamaszkor, közösség

Tisztelt Tanár Úr!
Kisfiunk októberben lesz 5 éves. Koraszülött volt 35. terhességi héten született, oxigénhiányos állapot miatt, melyből ferde fejtartás következett, Dévény-féle gyógytornára jártunk. Egyéves korára a gyógytorna hatására mozgása teljesen rendbe jött, egyébként más gond nem volt. Három és fél évesen (tavaly tavasszal) elvittük egy tanulási képességeket vizsgáló bizottsághoz, mert akkor nem igazán beszélt, mindent megértett, de néhány szónál többet nem mondott. Olvastam, hogy ha nem kezelik időben, tanulási nehézségei lesznek, meg az egyik nagymama is mondogatta, hogy nem jó, hogy nem beszél még a gyerek. A vizsgálaton megállapították, hogy 2 és fél éves szinten van, ősztől pedig korai fejlesztést írtak elő neki. A nyári időszak alatt (a fejlesztés előtt) rengeteget fejlődött a beszéde, szeptemberre, mondatokban beszélt, csak nem minden szót lehetett érteni. A múlt tanévben korai gondozásra hordtuk, az idén tavasszal újra vizsgálaton voltunk. Sokat fejlődött a „feladatmegoldások” terén, de most még mindig 9 hónapos elmaradása van. Szeptemberben óvodába megy, eddig itthon volt velem és a kistestvérrel. A következő két tanévre is heti két óra gyógypedagógiát és két óra tornát írtak elő neki és ehhez jön még a heti egy óra logopédia. Én csak azért aggódom, hogy nem megterhelő-e egy ekkora gyereknek heti 3-szor 45 perc feladatmegoldás. Várja már az óvodát, mert szeretne gyerekekkel játszani. Mindig mozgékony gyerek volt, és engedtük is mozogni. Most már sokat beszél, szeret beszélni, beszélgetni idegenekkel is. Nem csak az én elfogult véleményem szerint, de mások is mondják, hogy értelmes, érdeklődő, jó képességű gyerek. Szeret apával szerelni, de a „feladatok” nem mindig érdeklik. Az elmúlt tanévben, amikor a fejlesztésre jártunk rá lehetett venni, hogy feladatokat oldjon meg, de közben mozogni is hagyni kellett. De a tanév vége felé már nehezen ment be a foglalkozásokra, az utolsó alkalommal nagyon hisztizett, mert nem akart bent lenni. Nem akarom minden áron fejleszteni, nem tudom mit tegyek.
Várom válaszát.
Tisztelettel:
F. Zoltánné (Kriszti)

Kedves Kriszti!
Nem könnyű így látatlanban állást foglalni, mégis azt javaslom: hagyjanak ki néhány hónapot. A gyerek – aki egyébként nagyon szépen fejlődött az elmúlt években – szeptembertől óvodás lesz. Figyelje, hogyan alakul élete kortársai között, és az év vége felé beszéljen a kérdésről az óvónőkkel is. Ha úgy látják, kicsi fia jól alkalmazkodik: beilleszkedik a közösségbe, vannak barátai, és az óvodai normáknak egyebekben is megfelel, végképp elfelejthetik a fejlesztést. Ha viszont valamilyen területen feltűnő elmaradás mutatkozik (mozgás, beszéd, gondolkodás, szociális érettség), bőven van idő a pótlásra, hiszen a gyereknek marad még másfél éve az óvodában.

Kulcsszó: , intelligencia, óvoda, tanulás

Tisztelt Ranschburg úr!
Életem legnagyobb krízishelyzetében kérem segítségét.
18 éve vagyunk házasok a férjemmel ,és három gyermekünk van (11, 9 és 3 évesek).
A férjem rendkívül szerető, gondoskodó apa, akihez a gyerekek rettenetesen ragaszkodnak. A 11 éves nagylánnyal igazi, példamutató apa-lánya kapcsolata van, rengeteget beszélgetnek. A három éves kisfiú imádja az apját, és most van abban az időszakban, hogy folyamatosan másolja a férfimintát, és már most igyekszik az apai elvárásoknak megfelelni (ő nagy sportoló lesz, ha felnő pl.) Kiegyensúlyozott, gyerekközpontú életet éltünk. Sokat utaztunk, rengeteg közös családi programot szerveztünk. A gyerekek igazi szeretetben nevelkedtek.
Én mély, elszakíthatatlannak tűnő szeretetet, szerelmet és kötődést érzek a férjem iránt és számomra a „család”, mint érték mindennél fontosabb. A férjem és én is ezt a mintát hoztuk otthonról. Mind a ketten nagyon féltő-óvó, szerető családból jöttünk. A kettőnk kapcsolata kiegyensúlyozott és nagyon gyengéd volt.
A harmadik gyermek nem volt tervezett, de nagyon nagy szeretettel fogadtuk. Viszonylag idős korban, 39 évesen szültem őt. Már a terhesség alatt voltak félelmeim arra vonatkozóan, hogy talán a mi párkapcsolatunk nem „bír” el még egy gyermeket. Már túl voltunk az első két gyermekkel a kisgyerekes, nehéz időszakon és nehéz volt újra visszarázódni ebbe. Ennek ellenére a két kislány után született kisfiút a férjem hihetetlen szeretettel vette körül és nagyon büszke volt arra, hogy egy kisfiú is gazdagítja a családot. Én a első két gyermek születése után 5 évig otthon maradtam, amit kötelességemnek éreztem, bár néha nehezen viseltem az ezzel járó bezártságot. Amikor a lányok óvodába mentek, önálló vállalkozásba kezdtem és ezt a harmadik terhesség alatt és után sem tudtam abbahagyni. Szükségem volt az önálló, családtól független tevékenységre. A férjem mindenben támogatott, és úgy tűnt, hogy nagyon büszke rám.
Ez a „családi idill” ez év januárjáig tartott, amikor a férjem váratlanul közölte velem, hogy már nem tud engem szeretni és elmondta, hogy másfél éve viszonya van valakivel, akibe végzetesen beleszeretett.
Engem teljesen váratlanul és felkészületlenül ért ez a bejelentés, bár voltak jelek az ő elégedetlenségére, de azt betudtam annak, hogy most életünk egyik legnehezebb időszakát éljük.
És most jön a rettenetes dilemma. Mit tegyünk? A férjem nem tudja befejezni ezt a kapcsolatot, de egyikünk sem képes a „családot” felszámolni. A gyerekeket mindennél jobban szeretjük. Ők nem tudnak a háttérben zajló rettenetes drámáról (természetesen tudom, hogy nagyon sok mindent megéreznek ebből), a családi életünk továbbra úgy folyik, mint eddig, közös vacsorák, kirándulások, beszélgetések. Apa minden este ott van a lefektetésnél és utána hetente egyszer-kétszer elmegy a szerelméhez és ilyenkor én tehetetlenül, iszonyatos fájdalmat érezve töltöm az időt.
Az lenne a kérdésem, mi lehetne jobb a gyerekeknek? Van olyan életkor, amikor jobban viselik a válást? Jól tesszük, ha az ő érdekükben igyekszünk fenntartani a kapcsolatunkat? Lehet egy félig nyitott házasságban megteremteni a gyermekek számára a biztonságot?
Én úgy érzem, minden boldog pillanat, amit az ép családban megélnek, az ő életüket gazdagítja, ettől ők erősebbek lesznek. Kétségbe vagyok esve, ha arra gondolok, hogy az a bizalom, amely az ő életük alapja, egyszer csak eltűnik és ők is átélik azt a fájdalmat, amit én.
Egyikünk sem képes eléjük állni és elmondani az igazságot és kitenni őket az ezzel járó fájdalomnak.
Én természetesen azt szeretném, ha a családunk egyben maradna, a gyerekek és magam miatt is. A férjem vívódik és küzd az érzelmeivel.
A gyerekek tele vannak tervekkel, mind a kettőnkhöz és egymáshoz is ugyanolyan mélyen kötődnek. Összedőlne az egész életük, ha most válásra kerülne a sor. Nagyon féltem őket.
Kérem, írja meg erről a helyzetről a véleményét. Köszönöm szépen.

Kedves Levélíró!
Mindenekelőtt engedje meg, hogy kifejezzem őszinte tiszteletem Ön iránt. Mindazokkal szemben, akik az Ön helyében azonnal befejeznék az együttélést párjukkal, és benyújtanák a válókeresetet, úgy vélem, jól teszi, ha nem engedi, hogy a sértettség és a becsapottság fájdalma úrrá legyen érzésein. Azt javaslom, ha nehéz is, várjon még – hiszen a válás semmit sem változtatna gyötrelmein. Bizonyára tudja, férje is szenved – így ötven felé közeledvén, sok férfi néz szembe hasonló dilemmával – és tisztában van vele, hogy előbb-utóbb döntenie kell. Ne döntsön helyette! Ha képes volt elviselni ezt a másfél évet, biztos vagyok benne, hogy nyitottan, tiszta szívvel fogadja majd visszatérését. Ha férje a visszatérés mellett dönt. Ha mégis a válást választja: mindkettőjüknek szembe kell majd nézniük a helyzettel, és gyermekeikkel. El kell mondaniuk nekik – természetesen az ő szintjükön – a történteket, és biztosítaniuk kell őket arról, hogy érzésük gyermekeik iránt semmit sem változott. A válás kétségtelenül fájdalmas élmény lesz mindhárom gyerek számára, de ha ez kulturált módon zajlik, és a kapcsolat a gyerekek felé mindkét oldalról töretlen marad, a gyerekek kiheverik a sérülést. Én azonban mégis abban reménykedem: férje másként dönt majd, és az eset, amelyről levele szól, egyre halványuló intermezzóvá válik életükben.

Kulcsszó: , apa, biztonság, válás

Tisztelt Tanár Úr!
Nagy gondot okoz számomra 13 és 15 éves lányaim okos nevelése. Néhány mondatban le kell írnom családunk történetét, hogy érthető legyen a gondom:
Gyermekeim 6 és 8 évesek voltak, amikor csendes váláson esett át a család. Apa közvetlen karácsony előtt hagyott el bennünket egy új szerelemért. Mindenki értetlenül állt a dolog előtt, mert az életünk veszekedésmentes, boldog, szerető családnak látszott a kívülállók számára is. Mindkettőnknek nagyon fontosak voltak a gyerekek. Én sokat foglalkoztam velük, játszottunk, rajzoltunk, verset, énekeket tanítottam, meséltem, kirándultunk, nyaraltunk. A válással a másik szülőt is pótolnom kellett. Egyedülállóként albérletbe költöztem a gyerekekkel. Ettől a perctől fogva Ők nagyon önállóak lettek, az igazi felhőtlen gyermekkoruk véget ért. Minden gondot, örömet megosztottam velük, próbáltam megtartani a gyermekkoruk szépségét, és mindent, beleértve az anyagi dolgokat is (bár ezek nagyon korlátozottak voltak) igyekeztem megadni Nekik. Nagyobbik lányom okos, jó tanuló, csendes gyerek. Inkább visszahúzódó, mint közvetlen. Nagyon ritkán nyílik meg a beszélgetésre. A bajok mikor kezdődtek, nem tudom pontosan meghatározni, de fokozatosan egyre rosszabb lett. Trágár beszéd, a megbeszéltek semmibe vétele, felülbírálása, önfejűség, hazudozás a jellemző eleinte. 2009. szeptemberétől Pécsre a Művészeti SZKI-ba jár kerámia szakra. Nagyon tehetséges. Kollégista. A II. félévtől teljesen megváltozott. Az eleinte szorgalmas, jól tanuló gyermekem, iskolát került, bandákba tömörült, alkoholt fogyasztott, és ki tudja még mit csinált. A tanulmányi eredménye a közismereti tantárgyakból romlott. A nyár talán a legrosszabb számunkra. A szünidő felét az apja új családjával töltik, általában egyben 5 hetet. Ez alatt az idő alatt én nem zaklatom, ha felhív, beszélünk, de én nem keresem Őket. Az osztálytársaihoz elmehetett néhány napra, egy hétre Bajára. Szekszárdra, Pécsre. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a következő nem történik. Hatalmas telefon számlát csinált 1 hónap alatt, mert különösen egy barátnőjével naponta többször is beszél, internetezik. Természetesen nem dicsértem meg érte, és kértem korlátozza rövidre és ritkábbra a hívásokat, amit meg is ígért, de nem tartott be. Javasoltam a levelezést mint megoldást a kommunikációra. Nem vagyok rá büszke, de a titkolózásai miatt, igaz véletlenül került a kezembe a levél, de elolvastam. A benne leírtak megijesztettek. Barátnője arról ír, ha megállíthatná az időt egy konyhakéssel megölné a szüleit, majd űrhajóba szállna néhány általa szeretett ember társaságában, és atombombát dobna a Földre. Miután a Föld újra regenerálódna, akkor visszatérne. Hosszasan taglalja, hogy Neki (a barátnőnek) a lányom az egyetlen barátja, aki megérti Őt, elfogadja, és elviseli az „idegbaját”. Mit tegyek? A saját gyermekemet is úgy érzem, nem tudom kezelni, hogy hibákat követtem, követek el. Igyekszem minél többet beszélgetni Vele, de ezek a beszélgetések arról szólnak, hogy én beszélek, Ő hallgat, és mire ráeszmélek, hogy egy szót sem szólt, már nincs is ott. Persze azért előfordult, hogy sokat beszélt, akkor megnyugodtam, hogy jól gondolkodik, van felelősség tudata, nincs Vele nagy baj, csak kamasz. Két nap múlva meg csinált valami butaságot. Véletlenül meghallott beszélgetéseiből az derül ki, hogy utál itthon lenni, nem szereti a családját. Ha erről kérdezem az ellenkezőjét állítja. Mondott már, a nagymamájának olyat, hogy azt mondja, amit hallani szeretnénk, és nem azt amit valóban gondol, vagy érez. Utálja a testvérét is. Minden helyzetből veszekednek, és a saját barátainak idiótának állítja a húgát. Ide tartozó információ, hogy amikor a húga megszületett az Apja számára Ő megszűnt létezni, és ezt ki is mutatta. Nem csak én állítom ezt, abban az időben mikor még együtt volt a család idegenek is észrevették, és szóltak is miatta. Jelenleg is érezhető a két gyerek közötti különbség tétel. Míg a húgát naponta felhívja Őt csak 2 hetente egyszer. Nem közöl vele fontos információkat, a húgától tudja meg az Őt is érintő dolgokat.
Volt több családnál is a nyáron, és máskor is elengedtem a barátaihoz. A szülők kivétel nélkül aranyos, segítőkész jól nevelt, okos gyereket látnak benne, akivel bátran barátkozhat a gyermekük. Mégis mi a baj? Mert baj az van.
Várom válaszát.
Tisztelettel:
G. Ágnes

Kedves Ágnes!
Mindenekelőtt arra kérem, lehetőleg „ne tudjon” arról a levélről, amit véletlenül elolvasott – kislánya ugyanis nehezen bocsátaná meg Önnek. Azt hiszem, a legkomolyabb baj az, hogy lánya serdül, és mint a maga módján minden serdülő, megpróbál elszakadni a szülői normáktól, és egy „saját világot” építeni magának. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy a gyerek otthon egyszeriben „elviselhetetlenné” válik: trágár és durva lesz, kapásból visszautasítja a szülő irányítási kísérleteit. Ugyanakkor a rokonok, ismerősök, szomszédok felé kedves, udvarias, illemtudó marad, és akik ismerik őt, nem is értik, miért panaszkodik a szülő erre az igazán jól nevelt gyerekre. Az Ön kislánya esetében a szülők különélése és a kollégium nehezíti a helyzetet. Kíváncsi vagyok, vajon honnan értesült arról, hogy a gyerek bandákkal csavarog, alkoholt fogyaszt, és „ki tudja, még mi mindent csinál”? Az osztályfőnök értesítette erről, vagy a gyerek maga beszélt róla? Ugye megérti: a különbség nagyon lényeges. Ha az utóbbi történt, lánya viselkedésének – őszinteségének – legfontosabb szempontja anyja provokálása, így abban, amit elmondott, akár még túlzások is lehetnek. Ha az iskola, vagy a kollégium értesítette a történtekről, a helyzet kétségtelenül komolyabb – bár ijesztő akkor sem lehet, hiszen levelében nem említi, hogy a gyerek fegyelmit, megrovást kapott volna. Azt gondolom, mindenekelőtt volt férjével kellene beszélnie. Most különösen fontos, hogy nagylánya ne érezze: háttérbe szorul testvére mögött, és biztos vagyok benne, hogy a lányok édesapja megpróbálja kiegyensúlyozni a lányokhoz fűződő viszonyát. A másik: legyen nyitott és elfogadó kis „nagylánya” felé, de ne „prédikáljon” soha, csupán szelíd, erőszakmentes következetességgel ragaszkodjék (azt szoktam mondani: mint Gandhi annak idején Indiában) a legfontosabb viselkedési szabályokhoz. Szeptembertől mindenképpen fokoznia kell az ellenőrzést lánya kollégiumi viselkedése felett – akár Internet-kapcsolattal, ha van erre mód, akár (ha a pedagógusok már tudnak a problémáról) az osztályfőnökkel való rendszeres kapcsolattartás révén. Fontos azonban, hogy lánya ne érezze elviselhetetlennek a szülői kontrollt, és semmiképpen se gondolhassa, hogy anyja visszaélt a gyermeki bizalommal. Inkább azt kell éreznie – és elfogadnia – hogy a kollégiumban is a családjához tartozik, amely bízik benne, ugyanakkor el is várja a megfelelő viselkedést. Nem állítom, hogy a következő év feltétlenül jobb lesz, de ha tartani tudják a kapcsolatot, és a feszültség nem okoz valami jóvátehetetlen robbanást, mindenképpen elérkezik az „újraközeledés” ideje, ami végképp a helyes vágányra állítja lánya életvitelét, és elrendezi a szülő-gyerek kapcsolatot is.

Kulcsszó: , apa, kamaszkor, szigorúság

Tisztelt Tanár Úr!
Igaz a kérdésem nem a kamasz korosztály problémakörébe tartozik, mégis bátorkodom feltenni Önnek, mert tanácstalan vagyok én is és az egész család is.
Kislányunk idén nyáron, július 3-án töltötte be 3. életévét, kiegyensúlyozott családi légkörben, szeretetben nevelkedik. Értelmes, figyelmes, szófogadó kislány. Nem jár bölcsibe, itthon vagyok vele. Szeptemberben kezdjük az óvodát, már nagyon várja és ez szinte minden nap téma nálunk. A gond a szobatisztasággal van. Egy hónappal, mielőtt betöltötte volna a 3. életévét, 2 hét alatt szobatiszta lett. Éjszakára csak „biztonságból” kapott pelenkát - ami reggelre egyébként száraz maradt-, napközben WC-be vagy bilibe végezte a dolgát. Minden eredménynek nagyon örültünk, megtapsoltuk, megdicsértük. Aztán kb. egy hónapja egyszer csak történt valami (fogalmunk sincs, hogy mi), és azóta a széklet ürítését csak pelenkába hajlandó elvégezni. Amikor érzi, hogy kell, sír, hogy ő nem tud WC-be, csak pelusba. Persze mondogatjuk, hogy korábban is tudott már WC-be, bilibe, különböző trükköket is bevetettünk, de nem ér semmit. Közben félek, hogy ha visszatartja, nehogy szorulása legyen, így aztán aláteszem a pelenkát, és fél órán belül eredmény van. Mit tegyek? Szorít az idő is, hiszen szeptemberben kezdenénk az óvodát.
Előre is köszönöm és hálás vagyok segítő válaszáért, tisztelettel:
K. Krisztina Orosházáról

Kedves Krisztina!

Egy gyerek szobatisztasága a visszatartás képességét jelenti, tehát azt, hogy az ingert visszatartva, kivárja, amíg a bilire, vagy a vécére ül – illetve amíg a pelenkát aláteszik. Kicsi lánya tehát egyértelműen szobatisztának tekintendő! Sejtelmem sincs, mi lehet az oka annak, hogy a gyerek egyszerre idegenkedni kezdett a bilitől, de nem is tartom szükségesnek, hogy nyomozzunk utána; egy hároméves gyerek fejecskéjében annyi furcsa, nehezen értelmezhető asszociáció, átmeneti, irracionális félelem, szorongás ébredhet, hogy csak belegabalyodnánk a felfejtési kísérletekbe. Azt javaslom, minden további nélkül fogadják el a helyzetet! Ha a gyereknek kakilnia kell, és kéri a pelenkát, adják oda neki, és ugyanúgy legyenek elégedettek az „eredménnyel”, mintha az a biliben született volna meg. Szeptembertől, amikor a gyerek óvodás lesz – és nem lesz kéznél a pelenka – ugyanúgy fogja a vécében elintézni az ügyet, mint társai.

Kulcsszó: , óvoda, szobatisztaság, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!

Június 18-án írtam levelet férjem fiával kapcsolatosan. A helyzet sajnos azóta sem javult, sőt teljesen kezelhetetlen a számomra. Tanultam én is valamelyest pszichológiát, és jó pár évig tanítónőként dolgoztam, a gyerekekkel mindig jól kijöttem, közvetlen volt a kapcsolatom velük, de itt teljesen tanácstalan vagyok. Hogyan neveljek 4 gyereket 3 féléképpen? Férjem nagyobbik fia viszont annyira más, hogy vele ugyanúgy nem merünk viselkedni, mert még az is felmerült bennünk, hogy esetleg kárt tesz magában, ha nagyon kiélesítjük a helyzetet. Így viszont úgy néz ki a helyzet, hogy amiért ő sokkal tiszteletlenebbül viselkedik, azért jutalom jár, mert annál több mindent engedünk meg neki. Nem lehet vele semmi komoly dologról beszélgetni, mert vagy nem válaszol, vagy azt mondja amit úgy gondol, hogy hallani szeretnénk, de ha cselekedésre kerül a sor nem azt teszi. Élni kellene az életünket, autót szeretnénk cserélni, egy 7 személyeset, de a kérdésre, hogy kíván-e minket gyakrabban meglátogatni, mert akkor még tetőboxot is kellene vennünk, nem válaszolt. Mit lehet ilyenkor tenni? Mindent megteszünk a gyerekeknek, nagyon sok mindent magunk készítünk el, mert bár úgy érzem Mo-i viszonylatban mi jól élünk, de azért több száz ezer Ft-ot nem tudunk feleslegesen kidobni az ablakon. Sőt még ha nyaralásokra el is jönne velünk, de ha év közben meg se látogat bennünket? Fel sem hívja az apját? Ha arra is volt már példa, hogy érte ment az apja autóval, és ki sem jött a házból? A ballagására sem hívta meg?
Kérem a Tanár Urat, hogy tanácsoljon nekünk valamit, hogyan viselkedjünk,vagy egy könyvet amiben hasonló esetekről olvashatunk és talán megtaláljuk a választ is, mert rendkívül tehetetlennek érezzük magunkat.

Tisztelettel: Erika

Kedves Erika!
Leveléből egyfajta sértettséget érzek, amiről – lehetőségeimhez képest – nagyon lebeszélném. Párja kisfia valójában nem Önöknél, hanem édesanyjánál nevelkedik, serdül is, ami egyébként is megnehezíti a helyzetet, és – ha korábbi levelére jól emlékszem – a gyerek nem is teljesen egészséges. Legyenek nyitottak, befogadók a gyerek felé, de soha ne erőltessék a kapcsolatot. Lehetőleg ne tegyen fel olyan kérdést neki: kívánja-e Önöket gyakrabban meglátogatni? Az ilyen kérdés csak látszólag ésszerű, valójában megválaszolhatatlan, és növeli a távolságot a családtagok és a „vendég” között Ebben a kisfiúban nagyon sokféle érzés – féltékenység, sértettség, kisebbrendűségi érzés, szeretet – hullámzik egyszerre. Adjanak neki időt – türelemmel és megértéssel – hogy megharcolja belső harcát, melynek eredményeként valóban döntést hoz az édesapjához – és apja családjához – fűződő viszony tekintetében.Biztos vagyok benne, hogy a családban élő gyerekek – ha jól emlékszem, saját kislánya, és a mostani férjével közös kicsik – magatartását az Önök türelmes, várakozó és szeretetteljes viselkedése a „vendég” kisfiú iránt, nem fogja rossz irányban befolyásolni.

Kulcsszó: , apa, érzékenység, kamaszkor

Tisztelt Tanát Úr!
3 éves ikerlányaim vannak, május végén lettek szobatiszták, legalábbis nappalra. Brigitta lányom első pillanattól a WC-be pisil és kakil, de Eszter lányom mindig a bugyiba kakál, nem a WC-be. Már próbáltuk szép szóval rávenni, hogy a WC-be végezze el a nagydolgát, de semmivel sem tudunk rá hatni, pedig látja, hogy ikertestvére is a WC-be kakál. Mindjárt itt az ovi kezdés és félek,hogy ez miatt nem mehetünk. Kérném segítségét, hogy mivel tudnánk rávenni a WC-be kakálásra. Előre is köszönöm válaszát.

Tisztelettel T. Brigitta.

Kedves Brigitta!
Leveléből számomra nem teljesen világos: vajon Eszter jelzi-e, amikor kakálnia kell, és csak a vécét utasítja el, vagy nem is jelez, és Önök csak a bugyiban veszik észre a produktumot. Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor Eszter még nem szobatiszta, de ez nem nagy baj, meglátja, az oviban pillanatok alatt azzá válik. Addig is: mondják meg kicsi lányuknak: nem kell a vécébe kakilnia, de szóljon időben, és akkor kap pelenkát, amiben a dolgát elvégezheti. Nagyon valószínűnek tartom, hogy Eszter – ha nem kell a vécétől tartania – időben szólni fog, és így a bilit, vagy vécét egy darabig a pelenka fogja helyettesíteni. Ez lehetővé teszi számára az ovit is, ahol szinte észre sem veszik, és máris ugyanúgy végzi majd a dolgát, mint a többiek.

Kulcsszó: , óvoda, szobatisztaság, testvér

Tisztelt Tanár Úr!
Körülbelül 1 éve ismerkedtem meg a kedvesemmel, egy külföldi férfival, akihez pár hete költöztem ki Dániába. A páromnak két gyermeke van. Egyikük sem él velünk, a fia már önálló 20 éves, vele jól kijövök, a lánya pedig az édesanyjával él. Nadine 16 éves, és nem tudom, hogy a nyelvi korlátok miatt, vagy egyszerű féltés miatt, de az elmúlt egy év és többszöri találkozás után is nagy távolságot, némi féltékenységet érzek. Bár ez utóbbit lehet, hogy csak én képzelem be magamnak. Ez nekem is új szituáció, mert eddig még nem volt gyermekes partnerem. Szeretnék a gyermekei barátja lenni, de nem igazán tudom, hogy mit tegyek, és ezen a nyelvi gátak sem segítenek. Minden 2. hétvégén itt van nálunk a lánya, Nadine és nagyon szép látni, hogy jó az apa lánya kapcsolat. Próbálom néha őket kettesben hagyni, bár ilyenkor én érzem magam kívülállónak.....
Ha van számomra valamilyen jó tanácsa, azt nagyon szívesen venném!
Köszönettel:
Ildikó

Kedves Ildikó!
Kapcsolata révén, Ön egy idegen világba, idegen kultúrkörbe került, és az ilyesmi óhatatlanul érzékenyebbé teszi az embert. Ráadásul nem is érti a kommunikációt, ami párja és kislánya között zajlik. El tudom képzelni, hogy ilyenkor egy kicsit kirekesztettnek érzi magát, sőt azt is, hogy erre a kislány – a gyerekek gyakran féltékenyek szüleik új partnerkapcsolatára – rá is játszik egy kicsit. A megoldást abban látom, ha megpróbál összebarátkozni párja kislányával. Például úgy, hogy megkéri: tanítsa Önt dánul. Menjenek el vásárolni, sétálni együtt, ne zavarja, hogy a kislány „tanítói pozícióba” kerül, inkább gondoskodjék a jó hangulatról. Meglátja, a kislány gyorsan megenyhül, ráadásul Ön is elkezdi megérteni majd apa és lánya párbeszédeit, ami tovább csökkenti kirekesztettség érzését.

Kulcsszó: apa, féltékenység, láthatás

Tisztelt Tanár Úr!
Szinte végigolvastam az összes kérdést a válasszal együtt, de a problémámra nem találok köztük megoldást, ezért kérném mihamarabbi válaszát.
Kisfiam 8 éves, vidéken élő kis barátja szintén 8 éves, és amikor a nagyszüleinél nyaral, sokat van nálunk, olyankor szinte elválaszthatatlanok. Egyik este fürdésnél már-már zavarba ejtő dologra lettem figyelmes. A kukijukkal játszottak,és igen határozott kijelentéseket tettek a szerelmeskedés, orális szex terén (Ha nem lépek közbe lehet a tettek mezejére is léptek volna). Annyira megijedtem, hogy rájuk szóltam, persze ők előtte nem látták, hogy a közelben vagyok. Nem tudom, mit kellene tennem, beszélgessek el velük, vagy hagyjam annyiban az egészet, egyszerűen tanácstalan vagyok. Azt sem tudom, hogy honnan vehették, nálunk itthon nem tabu a szex, de nem is beszélünk róla nyíltan,mármint előttük. (Szexuális tartalmú magazinokat, filmeket még soha nem vettünk, ilyesmivel sem találkozhattak.) Kérném, mihamarabb adjon tanácsot, hogy mitévő legyek, mert nem szeretném, ha esetlegesen a gondolkodásmódjuk változna, és előbb-utóbb már nem barátként várnák a nagy találkozást.
Köszönettel: Egy aggódó szülő

Kedves Levélíró!
Higgye el, aggodalomra nincs oka. A gyerekek viselkedése, amelyről levelében írt, nem homoszexuális jegy – és nem is vezet homoszexualitáshoz. Alkalomadtán – mintegy véletlenül – hozza szóba az eseményt, amelynek tanúja volt, és mondja el: megérti, ha ilyen korú gyerekek ismerkednek saját testükkel – és társaikéval is – de az ismerkedés bizonyos határon túl, már ízléstelen és illetlen is, ezért olyasmit ne csináljanak. Mindezt ne indulattal, hanem szinte közömbös, mindennapi hangon tegye – ne érezze a gyerek, hogy a kérdéskört valami fülledt titok, „misztikus tabu” övezi. Meglátja, nem lesz semmi baj.

Kulcsszó: , félelem, játék, szorongás

Kedves Tanár Úr!
Kisfiam 2 éves lesz augusztusban.
Nyugodt gyerek, tipikusan az a fajta, aki elüldögél, és hangját sem nagyon hallani, ez az egyik problémám. Látok más, vele egykorú fiúgyermekeket, náluk már beköszönt a hiszti, a dackorszak, nála egyáltalán nem. Komolyan annyira jó gyerek, hogy az már aggaszt. Mondok neki valamit, megcsinálja, nem ellenkezik, eddig kétszer próbálta az akaratát véghezvinni, de mindkettő veszélyes lett volna neki, ezért nem engedtem. Az apjával mindketten hasonló természet vagyunk, azzal az eltéréssel, hogy mindketten hátrányos helyzetből indultunk, férjem elvált szülők gyereke, ami eléggé megviselte, én pedig örökbefogadott gyerek voltam. Ezt azért írtam, mert gondolom, hogy nálunk inkább az indulás volt a kiváltó oka, annak, hogy visszahúzódó, csendes, rendes gyerekek voltunk. Fiam születésekor még anyukámmal laktunk, aki sajnos beteg lett a gyerek egy éves születésnapja körül, karácsonykor el is vesztettük őt, gondolom, hogy a gyereknek ez sem tett jót, elég sokat kiborultam az elmúlt pár hónapban, de mindig igyekeztem megbeszélni vele, hogy nem vele van a gond, egyszerűen szomorú vagyok, de nagyon szeretem őt. Ez egy másik kérdés, a gyerek vajon mit fogott fel ezekből a hónapokból? Anyu imádta őt, a fiam rajongott érte, de miután meghalt sosem kereste, sosem emlegette. Ami számomra eléggé fura, sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon miért? Másik nagyszülőket találkozás után hetekig emlegeti, mutatja, hogy hol voltak fagyizni stb. A másik problémám, hogy van egy kis barátja, naponta összejárunk azzal a családdal, látszólag a két gyerek nagyon szereti egymást, reggel felkelés után az első, hogy egymást emlegetik, kitörő örömmel köszöntik egymást, de utána elszabadul a pokol. A barátja tipikus kétéves, játékait félti, próbálgatja az erejét, fellöki, megdobja a fiam, aki erre azonnal segítséget vár, elsírja magát, és az ölembe bújik. Tőlem várja a segítséget, nem vág vissza. Most ott tartunk, kéri, hogy menjünk hozzájuk, de ha a kisfiú a közelébe megy, már összehúzza magát, látszólag fél, azért, hogy ne vegye el a játékát, gyakorlatilag mindent magától nyújt neki. Nem tudom, h mitévő legyek, egy év múlva ovis lesz, mi lesz ott vele? Nem siettetni akarom az elválást, nem arról van szó, h nem szívesen vigasztalom, de annyira elharapódzott a dolog, h már ma a csúszdáról lökte le a kisgyerek a fiamat, szóval nem csak apróbb nézeteltérések vannak, amikbe egyébként igyekeztünk nem beleszólni, hanem komolyan a testi épsége forog kockán.
A másik amit észrevettünk a másik anyukával, hogy ha a kisfiú büntetésbe kerül, (2 percet kell ülnie, utána elmondják az anyukával együtt, hogy miért volt a büntetés, és bocsánatot kérnek a fiamtól), akkor az én drágám kineveti őt, mintha élvezné, hogy a másik büntiben van. Olyan lett ez az egész, mint egy játszma, vagy inkább, mint egy játék, már minden szereplő pontosan tudja, hogy mi miután következik.
Azt is látom a törpémen, hogy amint közeledik hozzá a kissrác, azonnal azt figyeli, hogy mi ehhez mit szólunk, és figyeli, hogy akkor most sírnia kell, vagy sem.
A fiamról még annyit, hogy okos, értelmes kiskölök, beszéd most alakul ki, egyszavas mondatokat használ, mozgásfejlődése megkésett, Dévény tornára jártunk, mert 8 hónaposan még nem fordult az oldalára, és bár az orvosok úgy gondolták, hogy ez normális, gyógytornára, és Dévény tornára is elvittem, egyébként 4 hónap alatt tökéletesen rendbe jött.
Már az is eszembe jutott, h a kezeléseken hagytam sírni, hiszen nem tudtam felvenni, de utána mindig megdicsértem, hogy milyen ügyes volt, elmondtam neki, hogy ez miért kell, lehet ettől ilyen visszahúzódó? Ezért várja tőlem a segítséget? Mert akkor nem segítettem?
Gondolom, hogy anyu betegsége, és az én gyászom sem tett jót neki, de igyekeztem őszintén, az érzéseimet kimutatva, de az ő szintjén beszélni vele erről.
Úgy gondolom, h valamit valahol elrontottam, ezt szeretném megtudni Öntől, hogy mit, és főleg, hogy ezt hogy lehet rendbe hozni. Sokat dicsérem, nem csak szavakban, mivel tényleg örülök a sikereinek, szerintem ez metakommunikációban is észleli, ezért csak arra tudok gondolni, hogy talán nem fogadom el feltétel nélkül őt? Ez zavarhatja? Pedig igyekszem, de már tényleg kiborít, hogy ennyire érzékeny, túlérzékeny.

Köszönöm, hogy ha segít, talán az ön szemszögéből könnyebb rálátni a probléma gyökerére.
Maradok tisztelettel: G. Andrea

Kedves Andrea!

A csendes, szemlélődő magatartás kicsi fiánál veleszületett temperamentum jellemzők következménye, és erős a gyanúm, hogy ezt a természetet szüleitől örökölte. Ön saját esetében, és férjénél is „hátrányos helyzetre” hivatkozik, de ez nem elegendő magyarázat: a tény, hogy valaki örökbefogadott, vagy éppen elvált szülők gyermeke, akár a túlságosan élénk, nehezen kezelhető viselkedés kiváltó oka is lehet! Kicsi fiuk szülei természetét örökölte, és – annak ellenére, hogy esetében nyoma sincs a „hátrányos helyzetnek” – anyjához és apjához hasonlóan, békés, halkszavú, nehezen indulatba hozható személyiség. Kérem, fogadják el őt ilyennek, és éreztessék vele, hogy éppen így szeretik! Mellékesen szólva, a békés, egyensúlyából nehezen kimozdítható természet a kortárskapcsolatokban néha valóban nem előnyös tulajdonság (az ilyen gyerek kevésbé tudja felhívni magára környezete figyelmét), ugyanakkor ebben az ideges, türelmetlen világban számos előnyt is rejt magában: ő a „biztos pont”, akire mindig számítani lehet, és ezt a tulajdonságot a környezet hosszú távon nagyon is értékeli! A nagymama elvesztése egyéves kor körül korántsem olyan tragikus, mint néhány évvel később – mondjuk, az óvodáskorban. Annál veszedelmesebb lehet az anya gyásza – depressziója – amit ilyenkor átél, és ami könnyen türelmetlenné, figyelmetlenné teheti saját gyermeke iránt. Őszintén remélem, hogy Önöknél ez nem történt meg – bár a tény, hogy kisfia nem emlegeti a nagymamát, akár egy olyan óvatos tapintat következménye is lehet, amely valójában önvédelem; mintha kisfia tudná, hogy a téma árt anyunak, és így végső soron neki magának is. (Bár így leírva, az összefüggés egy kicsit erőltetettnek hat, ez mégsem elképzelhetetlen, holott lehetséges, hogy kisfia egyszerűen nem is emlékszik már erre a nagyon meleg – de nagyon korai – kapcsolatra.) Amit kisfia barátjának esetében „játszmának” nevez, valóban annak tűnik, és szerintem az anyukának nem kellene minden alkalommal eljátszatnia ezt a bocsánatkérési rítust. Ön valóban csak akkor avatkozzék be, ha gyermekét veszélyben érzi, ha lehet, engedje, hogy kisfia maga oldja meg a kortárskapcsolati problémákat. Biztos vagyok benne, hogy ezt az óvodában meg is tanulja majd.

Kulcsszó: , érzékenység, nagyszülő, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!
Alvással kapcsolatos kérdéssel fordulnék Önhöz.
Kislányom 1,5 éves jó kedélyű baba. 6 hónapos koráig semmi gond nem volt az éjszakai alvással, igaz mellettem aludt el vagy ringattuk, de be tudtam tenni a kiságyába és reggelig ott aludt. A problémák 6-7 hónapos korában kezdődtek, amikor éjszaka többször felébredt és csak szopizással tudott visszaaludni. Volt olyan is, hogy akár fél óránként felkelt. Emiatt magam mellé vettem és a mai napig ott alszik. 9-10 hónaposan az éjszakai szopit ki tudtam váltani teával, és 11 hónaposan el is választotta magát, azóta nem szopizik.
A gond azonban az, hogy az éjszakai ébredések megmaradtak, és csak teával tud visszaaludni, illetve a cumikájával, persze mellettem. Próbáltam a teát vízre átváltani, csak néhány napig vált be, utána addig sírt, amíg nem adtam teát, és csak így tudott visszaaludni. Ez azt eredményezi, hogy reggelre általában annyira tele van a pelusa, hogy sokszor a pisi ki is folyik, és gondolom az is zavarja az alvásban. Tanácstalan vagyok, nem tudom mi okozhatja az éjszakai ébredéseket, hiszen ott vagyok mellette, de a simogatásra, és cumira nem alszik el, csak ha teát is iszik. A rossz alvás miatt nyűgösebb is reggel. Arra is gondoltam, hogy külön ágyba teszem, mert lehet, hogy én is zavarom az alvását a mocorgásommal. Pár hónap múlva ráadásul megérkezik a kistestvér is, és nem tudom, hogy mit tegyek. Félek, ha egy szobában leszünk mindannyian, akkor senki sem fog éjszaka aludni. Másrészt a sok teázás azért is gond, mert elkezdtük a szobatisztaságra szoktatást, amiben nagyon ügyes, csak mi lesz az éjszakákkal? Szegénykém akkor állandóan inni fog és wc-re járni? Sok módszert olvastam már arról, hogy hogyan szoktassuk a gyereket önálló alvásra, de nagyon drasztikusnak találom azokat. (Pl. tegyem külön szobába és jöjjek ki, ha nagyon sír menjek vissza, de ne nyúljak hozzá, csak beszéljek neki... stb.) Nem vagyok meggyőződve róla,hogy én ezt tudnám alkalmazni.
Valószínűnek tartom, hogy a teázás egy rossz szokás kialakulása az esetében, aminek sajnos én vagyok az okozója, de nem nagyon tudtam mit lehetne tenni, sőt most is tanácstalan vagyok. Kérdéseim tehát röviden összefoglalva a következők lennének:
1. Hogyan tudom leszoktatni a kis drágámat az éjszakai teázásról?
2. Hogyan tanítsam meg arra, hogy éjszaka önállóan visszaaludjon?
3. Érdemes-e külön ágyba vagy külön szobába tenni (a kistestvér érkezése miatt)?
Válaszát előre is nagyon köszönöm!
Jó egészséget kívánok Önnek és családjának!
Üdvözlettel:
M. K.Mariann

Kedves Mariann!
A probléma, amelyről levelében írt, számomra két fő témára bomlik. Az egyik: miért ébred fel kicsi lánya olyan gyakran éjszakánként? A másik: az elalvás csak teával megy, mit tegyünk, hogy a tea kiiktatható legyen? Kezdjük az elején. Körülbelül 18 hónapos korig – kislánya éppen a határon van – az alvás különböző idegrendszeri fázisai – a felnőtt emberétől eltérően – lényegében óránként váltják egymást, így előadódhat – bár nem szükségszerű, ez veleszületett adottság kérdése – hogy a baba a fázisváltáskor felébred. Aggodalomra a felébredések miatt tehát nincsen ok, bár mi tagadás, jobban örülnénk – Ön is, én is – ha ez nem történne meg ilyen gyakran, és egyébként is, itt az ideje, hogy ezen a téren változás történjék. Gondolom, beszélt a gyerek orvosával is, így kizárhatjuk, hogy bármilyen testi fájdalom – pl. fogzás – az ébredésekben szerepet játszik. Kérem, nézzen utána annak is, nincs-e éjszaka melege kicsi lányának? Nem tudom, mit ad rá éjszakára, de a szülői ágyban, bepelenkázva, könnyen lehet az ébredések egyik oka a „túlöltöztetés” is. Ha mindezt végiggondolta, a következőket javaslom. Próbálja meg a gyereket este a saját ágyába, a saját szobájában lefektetni. Nagyon fontos azonban, hogy ne alva, hanem akkor tegye le, amikor a gyerek még ébren van! Üljön mellé, és adjon a kezébe egy puha tapintatú kis játékállatkát; kislánya úgy aludjon el, hogy ezt a kis plüssállatkát a kezében tartja! Meg kell ugyanis próbálnunk a teához fűződő asszociációt ezzel az állatkával felcserélnünk! Persze, az is jó lenne, ha éjszaka csökkenne a felébredések száma, ehhez pedig a „fehér zajt” javaslom. Ez azt jelenti, tegyen az elalvó gyerek közelébe valami monoton hangforrást – például egy öreg, ketyegő vekkerórát, vagy éppen a rádiót állítsa be, valami halk zenére. Minden esélyünk megvan arra, hogy ennek hatására a gyerek ritkábban ébred fel – sőt még az is lehetséges, hogy reggelig békésen alszik. Ha mégis felébred, el kell érnünk, hogy a keze ügyében levő puha állatka segítse az újra elalvásban! Az édes tea nagyon egészségtelen, mindent el kell követnie, hogy kikapcsolja az éjszakai rítusokból. Nem lesz könnyű, egy-egy kis nyafogás, sírás is előfordulhat. Ilyenkor természetesen oda kell mennie hozzá, de próbálja meg nem kivenni őt az ágyból, hanem simogatni, gügyögni hozzá, és a kezébe adni az ágyában lévő állatkát. Meglátja, mire a testvérke megérkezik, a nehezén már túl lesznek! Mellékesen megjegyzem: a szobatisztaságra nevelést egyelőre felfüggeszteném. Egyébként is korai még, és kár lenne ezzel a két nehéz feladattal ugyanabban az időszakban megterhelni kicsi lányát.

Kulcsszó: , alvás, cumi, szobatisztaság

Tisztelt Ranschburg Jenő!
4 éves lányommal kapcsolatban szeretném a segítségét kérni.
3 lányunk van, két kamasz és a 4 éves Lili.
Lili mindig is nagyon anyás volt, lévén én voltam vele 24 órában itthon, nagyszülői segítségünk nem volt és nincs.
Legidősebb lányunkkal, Szandrával, tavaly kezdődtek komolyabb problémák, lógások az iskolából, szökések itthonról, abortusz, végül karácsony után, amikor egy szökését követően már végső dühömben lekevertem neki két pofont (amire nem vagyok büszke), újfent megszökött, majd két nappal később az anyámmal és húgommal közösen feljelentettek gyermekbántalmazásért. Ekkor Szandra nem volt hajlandó hazajönni, inkább két napot intézetben töltött, majd utána jött haza. Itthon tovább folytatódtak a problémák Szandrával, végül idén februárban egy újabb nagy cirkuszt követően a gyámügy segítségét kértük, és Szandra otthonba került. Lelkileg az egész család padlón volt. Kb. erre az időszakra tehető a változás Lili viselkedésében is. Görcsösen ragaszkodik hozzám, és látszik rajta, hogy a tőlem való elválás (akár csak 10 percre, akár fél napra) gondolatától is retteg. Ez nála nem hiszti, hanem tényleg maga a FÉLELEM. Amikor kérdezzük, akkor azt mondja, hogy attól fél, hogy anya megszökik. És ettől nem lehet eltántorítani, nem lehet meggyőzni, hogy anya nem szökik meg, és ha anya ideig-óráig el is megy nélküle, visszajön hozzá, és nem hagyja el. Az édesapjával nem hajlandó sehová menni, ha én nem megyek. Nekem vissza kellene mennem dolgozni lassan, ősztől Lilinek óvodába kell járnia, de már én is előre rettegek az óvodai beszoktatástól.
Kérem, adjon tanácsot, mit tegyünk.
Köszönettel:
Polly

Kedves Polly!
Egészen biztos vagyok benne, hogy Lili szeparációs félelmei szorosan összefüggenek mindazzal, ami a családban Szandra körül zajlott. Szandra többször is megszökött otthonról – ami a kicsi számára lényegében annyit jelent, hogy eltűnt – aztán nevelőotthonba került – vagyis elhagyta otthonát – és nem tért vissza. Érti ugye, mire gondolok? Lili szemével nézve a világra: a „nagyok” egyszerűen elmennek – „megszöknek” – aztán bármikor előfordulhat, hogy nem jönnek vissza többé. Édesanyja hiába mondja, magyarázza neki az ellenkezőjét, ez a tapasztalat bevésődött a fejecskéjébe, és félelmeinek forrásává vált. Nincs már idő a felkészülésre, nyakunkon a szeptember. Azt javaslom, vigye a gyereket a gondosan kiválasztott, sok-sok melegséget nyújtani képes óvodába, és mindent kövessen el, hogy a gyerek ne érezze az Ön aggodalmát. A beszoktatás során legyen nagyon türelmes, ameddig lehet, maradjon együtt a gyerekkel – és sohase szökjön meg! Amikor szükséges, úgy menjen el az óvodából, hogy távozásakor jókedvűen és határozottan elbúcsúzik Lilitől. Nem lesz könnyű, de nagyon remélem, hogy sikerülni fog. Ha nagyon nagy a baj, kérem, írjon nekem ismét.

Kulcsszó: , biztonság, félelem, óvoda

Tisztelt Doktorúr!
Kislányom 2.5 éves. Okos, értelmes kislány. 8 hónaposan kezdett beszélni, mára kívülről olvas könyveket pl. Boribon, rengeteg mondókát tud. Kedves, bújós, mindenkivel nyitott kislány. Pár hónapja furcsa „dilijei” (félelmei jelentek meg. Pl. Először zavarta, ha lóg valami: pl. hinta, madzag a levegőben, bevásárló kosár lánca. Ilyenkor hisztériás sírásba kezd. Ennek ellenére nem hisztinek, hanem valós félelemnek „fóbiának?” tűnik. Azután zavarja ha úszik valami a vízben, pl. játékok fürdés közben. Újabb: zavarja ha homokos a cipője talpa, nem akar lelépni. Aztán gondol egyet és elfelejti..., túllép rajta.
Ezek elfogadható jelenségek? Forduljunk szakemberhez?
Köszönettel!

Kedves Levélíró!
A szülő, aki igazán odafigyel gyermekére, mindig számos „furcsaságot” talál. Kislánya, aki – leveléből ítélve – életkorát messze meghaladóan értelmes gyerek, nemcsak olvas, de napi élményeit, tapasztalatait szinte követhetetlen asszociációk során kapcsolgatja, és így megmagyarázhatatlan, de mindig átmeneti jellegű félelmek, szorongások is keletkezhetnek benne. Úgy vélem, szakemberre semmi szükség, az átlagot meghaladó intellektus és a gyors fejlődés néha kicsit kellemetlen mellékhatásairól van szó, melyek múlandóak és teljesen veszélytelenek.

Kulcsszó: , érzékenység, intelligencia, tehetség

Tisztelt Doktor Úr!
Tudom, hogy ennél sokkal nagyobb problémák is lesznek az életben, de mégis, egyre jobban aggaszt a szobatisztaság kérdése. Nagyobb lányom 4, a kicsi 3 éves elmúlt. Menne ősszel óvodába, de nem jutunk előre a szobatisztasággal.
A pisiléssel nincs is gond, gyakran már éjszaka sem pisil bele a pelenkába, viszont a kakálás nem megy. Illetve inkább az a gond, hogy nagyon is megy. Lehetünk bárhol, bármikor, bárkivel képes kakálni. Bele a bugyiba, pelenkába, nem számít mi van rajta. Olyan, mintha jönne neki az inger, és már rögtön a kaka is, és nem is venné észre. Kb. 10 másodperc az egész, és túl van rajta. Volt egy idő, amikor nem adtam rá pelenkát, hátha „megtanulja” az ingert és a következményt, de két hét után feladtam. Aztán visszakerült rá a pelenka, de ez ellen meg erősen tiltakozik, mindig ígérget, hogy szól, ha kakálnia kell, nem akar pelenkát hordani. Gondoltam veszek egy „kakafigyelő” kutyust, aki a WC-ben figyeli, ha sikerrel jár, és 2 sikeres kakilás után (addig el tud számolni ő is) leköltözik hozzá. Ez elsőre ment is. Ahogy betettük a wc- be kb. 20 perc múlva már kakált is egyet. Aztán másnap megint kétszer kakált be a bugyijába. Nem tudom, mitévő legyek. Nem akarom erőltetni. Vissza is adnám rá a pelenkát, bízva benne, hogy az előttünk álló egy hónap alatt elhagyja, de nem akarja. Erőltessem rá? Vagy maradjon bugyiban, vállaljam, hogy bekakál, így bízva benne, hogy megtanulja?
Köszönöm válaszát!
Tisztelettel:
Egy anyuka

Kedves Levélíró!

Tudom, hogy nem könnyű, de azt javaslom, ne adjon a gyerekre pelenkát – ezzel ugyanis önkéntelenül azt üzeni: bekakálni szabad. Remélem, hogy a nyár sok olyan helyzetet is hozott – és hoz – amikor még bugyi sem kellett – illetve kell – a gyerekre, és őszre a bekakilás megszűnik. Ha a helyzet mégis változatlan marad, kérem, írjon nekem újra.

Kulcsszó: , óvoda, szobatisztaság, testvér

Tisztelt Professzor úr!
30 éves nő vagyok, egy 3 éves ikerpár, Dorottya és Balázs édesanyja.
Kérdésem a kisfiamra irányul. Császármetszéssel születtek, 35. hétre, de szülés után semmi gond nem volt velük, nem voltak inkubátorban, nem kellett lélegeztetni őket. Balázs volt a B magzat, és – mint azt oly sokan megjósolták, mivel fiú gyerek – mindig is vele volt nehezebb.
Balázs egy nagyon kedves, aranyos, értelmes kisfiú. Szeret rajzolni, autózni (ez a mindene, képes egy teás dobozból is garázst csinálni), sokat játszunk együtt (kirakó, szerepjáték, meseolvasás). Ugyanakkor nagyon akaratos és önfejű. Egy példa erre: ha nincs kedve ebédelni jönni, mert épp elmélyülten játszik, akkor nem jön és nem eszik. Ilyenkor többször is figyelmeztetjük, ha nem eszik egyetlen falatot sem, nem kap ebéd után semmit (babapiskótát, kekszet, túró rúdit szoktak kapni), és ehhez következetesen tartjuk is magunkat. Látja, hogy Tesó megkapja az édességet, sír is érte, de még ekkor sem hajlandó enni, azért sem, pedig utólag is fölajánljuk az ebédet és vele együtt a vágyott édességet. Ehhez a makacssághoz nagyfokú érzékenység társul. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy akarja, nem kap meg valamit, esetleg összeszidjuk, nagyon a szívére veszi. Sír, mérgeskedik, mérgében csapkod. Nincsenek nagy hiszti rohamai, de könnyen elsírja magát, akár apróság miatt is. Ezzel otthon nem is lenne gond, de a játszótéren, ha egy másik gyerek nem ad oda neki egy játékot, akkor sír, engem húz-von, hogy csináljak valamit. Képes akár fél óráig is sírni egy játékért. És neki mindig a másik gyerek játéka kell, hiába viszünk mi is oly sok mindent magunkkal, azok nem kellenek. Ez nagyon kínos, kellemetlen, más gyereket nem láttam még így viselkedni. Hogy tudnánk neki segíteni, hogy ne legyen ennyire érzékeny? Normális, hogy ennyire tud könyörögni mások játékaiért? Tudom, hogy ikernek lenni nem könnyű (én is az vagyok), hogy sok mindenben mások az ikrek, de nem jó látni, hogy a kisfiam úgy neki tud keseredni, akár apróság miatt is. Mások előtt soha nem szidom le, csak próbálom elmagyarázni, hogy ne sírjon, mert ezt a játékot most nem kaphatja meg… Otthon újból és újból elmagyarázzuk neki, hogy sírással, hisztivel nem tud előre jutni, attól még nem lesz övé a játék, hogy nagyfiúk nem csinálnak ilyet, stb… De egyelőre semmi nem változik. Bizony volt, hogy egy-egy játszótéri mutatvány után annyira mérges voltam rá, hogy itthon beküldtem a szobájukba büntetésként. Abban sem vagyok biztos, jól teszem-e, ha ezért megbüntetem.
Balázs még nem beszél folyékonyan, a Tesója már igen. Voltunk vele gyógypedagógusnál, beszéltem logopédussal, nem látnak különösebb fejlődési lemaradást, egyedül a beszéddel van gond, el is kezdtük a TSMT-tornát, amit a kisfiam szívesen csinál, és élvezi is. Fejlődésében minden fázis (forgás, kúszás-mászás, felülés, felállás, stb…) megvolt, és mindent időben csinált. Nagyon sok szót tud, napról napra újabbat tanul, csak valahogy nem sikerül azokat mondatba rendezni. Szeptembertől adnám őket oviba, lassú, fokozatos beszoktatással. És ehhez kapcsolódik a másik kérdésem: Ön szerint mennyire lesz hátrányban a kisfiam a beszéd miatt? Mi itthon megértjük őt, az oviban valószínűleg nehezen fogják megérteni, esetleg a nagyobb gyerekek kinevetik majd. Félek, hogy emiatt nehezebben megy majd a beszoktatás, pedig nagyon szereti a gyerektársaságot, szívesen játszik más gyerekkel, főleg a nagyobb fiúk játékába szeretne részt venni.
Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Levélíró!
Úgy gondolom, Balázs érzékenysége – amellett, hogy veleszületett karaktervonások is szerepet játszhatnak benne – szorosan összefügg azzal is, hogy beszédfejlettsége elmarad életkorától. Rettenetesen zavarhatja őt, hogy gondolatait, érzéseit, vágyait nem tudja kellőképpen mondatokká formálni, kifejezni. Ugyanakkor tudnia kell, hogy ikerpárok esetén a beszédfejlődés késése nagyon gyakori jelenség, amely aggodalomra nem ad okot. A kisfiúk egyébként is később kezdenek beszélni a lányoknál, hát még, ha olyan fiúról van szó, akinek lány „ikertesója” van! Ne „tanítsa” őt, de szánjon naponta néhány percet arra, hogy – csak Balázzsal! – beszélget. Nyugodtan írassa szeptembertől óvodába, meglátja, gyorsan utoléri a többieket, és ezzel párhuzamosan „érzékenysége” is jóval kevesebb gondot okoz majd.

Kulcsszó: , érzékenység, tanulás, testvér

Tisztelt Tanár úr,
fiúgyermekem óvodás, 4 éves, egyedül nevelem születésétől fogva, apukájával nincs rendszeres kapcsolata, nemrég, a tavasszal találkozott párszor apukájával így „tudta meg” hogy idézem őt: „nekem is van egy bácsim aki az apukám és úgy hívják hogy ..” Egyébként nem kérdez róla soha, nincs az életében jelen. - Kisfiam nagy zenerajongó, társaságkedvelő, nagyon beszédes, érzékeny gyermek, pl. már kicsi korától kezdve felfigyelt a játszótéren messziről felhallatszó gyermeksírásokra. Sajnos alig van rokon körülöttünk, rajtam kívül a családot számra csak a nagymamája jelenti. Óvodában sajnos van egy csoporttárs fiú aki rossz hatással van rá, durva beszédű, provokáló, domináns. Úgy érzem feszültséget teremt a gyermekemben, bár mindig vele akar játszani sok rosszat tanul tőle. Ez csak az alaphelyzet röviden.
Fő kérdésem:gyermekem mostanában rendkívül engedetlen, hiába kérem szépen gyere ide, vedd fel, stb stb. egyáltalán nem reagál, ha próbálok hatni rá, utána ezt azt csinálunk, akkor sem, még ha gyerekek hívják a nevén akkor sem indul hozzájuk. Semmivel nem tudok hatni rá, egyáltalán nem fogad szót, semmi, akár jutalom (kapsz fagyit) akár „fenyegetés” (nem kapsz fagyit) sem használ. Eddig is főleg értelemmel próbáltam hatni rá, de ha végső esetben már popsijára csapok de az sem érdekli. Ez csak dackorszak vagy valami áll a háttérben, hogyan reagáljak????
Köszönettel

Kedves Levélíró!
Bizony, gyakran előfordul, hogy a szelíd, érzékeny gyerekek meglepő erővel kötődnek a hozzájuk egyáltalán nem hasonlító, domináns, agresszív társukhoz. Ennek egyrészt az az oka, hogy az ilyen „nagyhangú” gyerek sok mindent megtesz, amit a „kifinomult”, szabályokhoz igazodó, kicsit talán félénk óvodás nem mer megengedni magának – bár valahol, a lelke mélyén vágyik a kötetlenebb, kevésbé „gátlásos” magatartásra. Másrészt – ezzel párhuzamosan – egyfajta önvédelem is szerepet játszik: mintha úgy érezné, ha olyan, mint a másik gyerek, kevésbé lesz bántható, kisebb valószínűséggel válik az „agresszor” áldozatává. Azt javaslom, ne tiltsa el kicsi fiát ettől a gyerektől, és ne hangoztassa, hogy „minden rosszat tőle tanul” – ezzel ugyanis, szándékával ellentétben, inkább ront a helyzeten. Inkább nyugodt, békés és következetes szülői magatartásával segítsen a gyereknek abban, hogy maga ismerje fel – és tartsa be – a legfontosabb magatartási szabályokat. A „szelektív süketség” – amikor a gyerek úgy tesz, mintha meg sem hallaná azokat a szülői utasításokat, amelyeket nem akar teljesíteni – nagyon gyakori jelenség. Ilyenkor nem szabad „ezerszer elmondani” ugyanazt az utasítást, mert kisfia megtanulja, hogy az első felszólítás után még rengeteg hasonló következik, és neki bőven van ideje. Próbáljon meg egy kis időt adni neki a felszólítás teljesítésére („a játékot, amit elkezdtél, fejezd be, de újba ne kezdj, mert öltözködnünk kell”) – és figyelje a gyereket. Amikor a haladék letelt, erre figyelmeztesse őt, és ha ekkor sem tesz eleget a felszólításnak, határozottan – de békés nyugalommal – fogja meg a gyereket, és adja rá a kabátot. Nincs több nógatás, nincs szidalom és kiabálás – a második felszólítást a cselekvés követi. Jutalmat ígérni, illetve fenyegetni sem szükséges. Ha a második felszólításra a gyerek teljesíti a szülői kérést, meg kell dicsérnie őt – ez minden. Ha következetes lesz, meglátja: a „szelektív süketség” gyorsan elmúlik.

Kulcsszó: , erőszak, óvoda, szigorúság

Tisztelt Tanár Úr!

Kérdésem nem iskolás korú gyermekhez kapcsolódik, de remélem, tud Nekem segíteni! Kislányom 2,5 éves és „rosszcsont”.
2 féle problémám van, amiben segítséget szeretnék kérni. Az egyik a nappali alvás (bár bölcsődés, de most szünet van, meg hétvégén egyébként is itthon van). Bármikor ébred reggel, nagyon nehezen alszik el ebéd után, sokszor nem is alszik. Sokáig szoptatás közben aludt el (1,5 éves koráig) utána úgy, hogy mellé fekszem, egyedül nem alszik el csak nagyon ritkán. Mit kellene tennem, hogy elaludjon, mert látom rajta, hogy még szüksége van a nappali alvásra. Ma pl. 4 óra után aludt el, de 5 perccel elalvás előtt még „küzdött” az alvás ellen, és sokszor ezt csinálja, mondja, hogy nem akar aludni, nem álmos...
A másik az engedetlenség, ezt gondolom már millióan kérdezték Öntől. Nem hallgat Rám (Apjára sem), verekszik, más gyereket lökdös (ez hónapokkal ezelőtt kezdődött, egy időben úgy tűnt, elhagyja ezt a dolgot, de mostanában megint előjött Nála). Pár napja előszeretettel válaszol „Nem!”-et ha valamire megkérem. Igazából büntetést nem igazán kap, csak fenyegetünk, és tudom, hogy a következetesség fontos. Mivel lehetne büntetni az engedelmességért, vagy megtanítani arra, hogy hallgasson Ránk?
Még 1 dolog: onanizál kb. 11 hónapos kora óta, és ezzel nem tudok mit kezdeni, most már szinte csak az autóban, az ülésben, vagy a hintában, ahol a lába közé kerül valami. Az autóban próbálom elterelni a figyelmét, de számunkra nagyon zavarba ejtő, amikor ezt csinálja mások előtt, és nem tudunk ezzel mit kezdeni, nem tudjuk hogy kezelni, úgy érezzük, ezt kislánynak nem kellene...

Várom válaszait!
Nagyon szépen köszönöm!

Kedves Levélíró!
Kislánya a dackorszakát éli – ehhez képest nem is túl sok a baj. A dackorszak lényege az, hogy a gyerek keresi a saját döntés lehetőségeit és határait, ezért fontos, hogy amikor lehet, valóban dönthessen (kiválaszthassa, melyik ruhát veszi fel holnap stb.). Ugyanakkor: ha a szülő már döntött, nem szabad engednie a gyermeki dacnak. Az „üres” fenyegetés a lehető legrosszabb módszer, mert a gyerek gyorsan megtanulja, hogy az ilyesmi következmények nélkül marad. A megoldást mindig a helyzet hozza, de kettőnél többször soha nem szabad kérni ugyanazt! (Például: Kislányom, ha felöltöztetted a babádat, új játékba már ne kezdj, mert megyünk fürdeni! Ha a gyerek öt perc múlva mégis új játékba kezd, megfogja a kezecskéjét, és viszi őt a fürdőszobába: Mondtam neked, hogy ne kezdj új játékba, mert fürdés következik!) Őszintén szólva, az alvás kérdésében nem vagyok biztos. Láttam már gyereket, aki ilyen idős korban már nem igényelte a délutáni alvást, és délután négykor elaludni már túl késő – zavarhatja az esti elalvást. Próbálja meg az ügyet az eldönthető kérdések közé tenni: Úgy látom, fáradt vagy. Nem akarsz pihenni egy kicsit? Ha a gyerek nemmel válaszol, ne erőltesse. Egyrészt meg fogja látni, hogy kicsi lánya délutánra, estére, mennyire válik kimerültté, másrészt: a gyerek, ha azt tapasztalja, hogy döntési lehetősége van – tehát anyja nem erőlteti őt – nagyobb valószínűséggel választja a lefekvést, amennyiben valóban fáradt. Az önkielégítést a kislányok és a kisfiúk egyaránt csinálják – a két nem között ebben sincs semmi különbség. Ne aggassza, ezt az örömforrást a legtöbb ilyen korú gyerek megtalálja. Ha nagyon feltűnő a dolog, annyit próbáljon megbeszélni vele, hogy vannak intim dolgok, amiket az ember lehetőleg nem mások előtt végez.

Kulcsszó: , alvás, hiszti, szigorúság

Kedves Tanár Úr!
Nagyon sok levelét és válaszát elolvastam, alkalmazom is az Ön tanácsait, de valahogy nem akarnak működni a dolgok, kérem segítsen, hol rontom el, mit kéne másképp csinálom.
Egy 4 éves kislány és egy 21 hónapos kisfiú anyukája vagyok. A gondok főként a lányommal vannak. Mindig is nagyon temperamentumos, akaratos, lobbanékony természetű volt, de jó ideje már szinte nem lehet vele bírni. Ha fejébe vesz valamit, akkor annak úgy kell lennie és azonnal különben „kiborul a bili”. Rászólni szinte lehetetlen, ez olyan, mint olaj a tűzre. Még akkor is, ha valami veszélyes dolgot csinálna és emiatt szólunk rá, rögtön üvöltésbe kezd, hogy hagyjuk békén. Nyilvánosan és itthon is hatalmas hisztit képes csapni. De nem is ezzel van a bajom, tudom, ilyenkor levegőnek kell nézni stb...De nem csak földhöz vágja magát, hanem kiabál: „büdös kaki vagy, kidoblak a kukába stb..” és meg is üt. Engem is, a férjem is még a nagyszülőket is szóval aki közel áll hozzá. Próbáltam a szobába beküldős módszert ez különbözőképpen sül el: vagy alig lehet bevonszolni, úgy ordít, bent maradni nem akar, állandóan kijön és ordít tovább. Vagy simán bemegy dühöng egy kicsit, aztán kijön és mint egy betanult leckeként eldarálja, hogy „nem mondok többet büdös kakit, nem csapok rá anyára” stb.. de nem látom, hogy különösebben megértette volna a lényeget. Vagy sajnos az is sokszor előfordul, hogy viccnek, mókának veszi az egészet, vigyorogva kikukucskál, hogy kijöhet-e már és nevetve eldarálja az előbbieket. Persze ez akkor fordul elő, ha az ütésért, csúnya beszédért beküldöm. Az óvodában nem panaszkodtak rá (nehezen szokott be, januárig minden reggel sírt, később sem volt szomorú, ha valamiért nem ment oviba), én kérdeztem, hogy viselkedik. Az egyik óvónő szerint nincs vele semmi baj, a másik azt mondta, hogy ha nem figyelnek oda, egyből agresszív. Ő szeret kezdeményezni, ha más próbál határozottabban közeledni hozzá, azt nem szereti. A közös tevékenységekhez úgy kell „levadászni”, hogy az óvónő szavaival éljek, nem rohan oda kishajót hajtogatni, mint a többiek, ő inkább játszik tovább. (megjegyzem, itthon sem olyan kreatív típus). Ebéd után mindig hazahozom, bár próbáltak erről mások lebeszélni, de valahogy úgy érzem ez így jobb nekünk, míg itthon vagyok. Próbálok vele külön is foglalkozni, tudom, hogy ez mennyire fontos, ilyenkor főleg a plüssökkel, kicsi figurákkal játszunk valami szituációs játékot. A pedagógusok a testvérféltékenységre fogták a dolgot. Valóban nagyon megviselte a tetvére születése, sajnos a kisfiam (is) elég sírós, többemberes baba volt, kevesebb idő jutott rá. A tesó sírása a mai napig zavarja befogja a fülét vagy ő is elkezd sivalkodni. Korábban meg is ütötte. Mostanában, hogy már lehet együtt csibészkedni, néha-néha játszani, kicsit enyhült ez a dolog. De azért még a nap nagy része civakodásról szól.
Ami a kisfiamat illeti, ő mindenben utánozza a nővérét, eltanulta a csúnya szavakat és ő is megüt, ha baja van akkor is, de sokszor csak a nővérével való „szolidaritásból”. Hiába magyarázom neki, hogy nem szabad ez fáj, nem használ. Harap is csíp is, ezt is mindig mondom, hogy fáj, bibis lesz, nem szabad. Kortárs gyerekeket is csipked a játszótéren, vendégében, ismerős kisgyerek fél is tőle. Hogyan lehet egy 21 hónapost fegyelmezni? A lányommal mit tegyek?
Válaszát előre is köszönöm
Melinda

Kedves Melinda!
Sokszor írtam már, hogy vannak nehezen kezelhető, veleszületetten temperamentumos gyerekek, de kicsi lányánál nemcsak erről van szó: a gyerek óvodai magatartása világosan mutatja, hogy ezt a hisztis magatartást kizárólag a szülei számára tartja fenn, ami azt jelenti, hogy szülei bizony egy kicsit „elrontották” őt. Biztosra veszem, hogy a gyerek sokáig és sokszor volt eredményesen hisztis, vagyis ezzel a viselkedéssel elérte a célját, és most már nem könnyű ezt a tapasztalatot kinevelni belőle. Nagyon kérem, próbálják meg őt – mindenféle egyéb büntetés nélkül – ellenkező tapasztalatokhoz juttatni! Akármi is a célja, ha ezt hisztivel próbálja kikényszeríteni, soha, egyetlen esetben se legyen sikeres! A gyereknek meg kell tanulnia, hogy ez a módszer eredménytelen, ha célhoz akar jutni, eleve más módszert kell választania. (Ugyanez érvényes minden, a hisztit kísérő viselkedésre – különösképpen az agresszivitásra.) Tudom, hogy ezt nehéz betartani, de nem tehetnek mást: ha visít, vagy üt, pontosan az ellenkezőjének kell történnie annak, amit el szeretne érni általa! A szobájába pedig akkor kell beküldeniük, amikor a hiszti már – sikertelenül! – lezajlott. Ha sikít: eltűnt, vajon hová tűnt ez a gyerek? Ha üt (lehetőleg még a levegőben) megfogják a kezét, és nagyon határozottan visszatolják a testéhez – de továbbra sem találják őt. Amikor lecsendesül, akkor kérjék meg, hogy menjen be a szobájába „gondolkodni egy kicsit” azon, ami történt. Később pedig beszéljenek vele pár percig arról, ami történt. Nagyon fontos az is, hogy feltétlenül vegyék észre, amikor hiszti nélkül próbál célt érni valamiben, amit egyébként hisztivel szokott megpróbálni. Tegyék szóvá, mennyire örülnek ennek, és jelezzék: látod, ha így csinálod, akkor sikerül! A 21 hónapos gyerek bizony mindig utánozza idősebb testvérét – már ezért is fontos, hogy kicsi lányuk legalább csökkentse a hisztik számát. Kisfiával legyen határozott, de türelmes – az ilyen korú gyerek még önmaga érzéseiből is keveset ért meg, másokéból pedig jóformán semmit. A harapásnak (és csípésnek) legkésőbb hároméves korra el kell maradnia.

Kulcsszó: , hiszti, óvoda, testvér

Kedves Tanár Úr!
Hatalmas lelkiismeret-furdalással küszködöm. Ugyanis több évnyi sikertelen próbálkozás után jutottunk el a férjemmel odáig, hogy végre kisbabánk születhetett. Nagyon vártuk őt és megfogadtuk, hogy mindent megadunk neki, amit csak lehet. Itt nem anyagi dolgokra gondolok, hanem érzelmi dolgokra: szeretet, odafigyelés, törődés...stb. Most viszont úgy alakult, hogy a gyesem alatt megszüntették a szerződésem, így új munkahelyet kellett keresnem. Nem egy keresett szakma az enyém, ezért amikor másfél éves lett a kislányom nekikezdtünk az állás hirdetések böngészéséhez. Beadtuk a pályázatokat és véletlenül sikerült állást találnom. Hogy bebiztosítsam magam az új munkahelyemen, egyetemre is jelentkeznem kellene. Bár napi 6 és fél órában kell a gyermekemtől elszakadnom, amit a férjem és az anyukám tölt majd a csemeténkkel, de attól félek, hogy ezzel a lelki fejlődését gátolom. Milyen következménye lehet ennek az anya-gyermek kapcsolatunkra nézve, a személyiségfejlődésére nézve? Azt fogja érezni, hogy az anyja elhagyta?
Nem szeretném a mindig kiegyensúlyozott, vidám, mosolygós babámat „elrontani”. Tudom, hogy az apukája nagyon ügyes és szereti őt, de egy anyát lehet helyettesíteni?
Válaszát nagyon várom és köszönöm.
Egy pedagógus anyuka.

Kedves Levélíró!
Azt javaslom, ne adja fel a kínálkozó lehetőséget! A mai világban valóban nehéz megfelelő állást szerezni, és az egyetemmel együtt mindez egy kicsit az önmegvalósítás része is, amit kár lenne kihagyni, vagy késleltetni. Ha az első másfél év stabil, un. „biztos kötést” hozott, az elszakadás kezdetben okozhat gondokat – bár komoly problémát nem, hiszen a gyerek édesapjával és a nagymamával marad, akik szintén „fontos” személyek – tartós „törést”, lelki sérülést azonban biztosan nem, hiszen Ön azért naponta együtt lesz kicsi lányával, és az együttlét minősége sokkal fontosabb, mint a mennyisége. Legyen nyugodt, mert – ha lesz is egy rövid kedvetlenebb periódus – babája továbbra is vidám, mosolygós és kiegyensúlyozott marad.

Kulcsszó: , apa, elválasztás, nagyszülő

Tisztelt Ranschburg Tanár Úr!
Elnézést kérek, hogy nem kamaszproblémával fordulok Önhöz, de ez most nagyon sürgős. Néhány könyvét megvásároltuk már eddig, de az alábbi kérdésünkre nem találtuk a választ.
Kis unokám 11 hónapos! Meg vagyunk elégedve a fejlődésével minden téren, csak egy aggályom van, ami miatt írok Önnek, tisztelettel kérve segítségét a következőkben: Menyemet meglátva - az addig bárkivel nyugodtan játszadozó gyermek - két kis karját anyja felé nyújtva kéri vegye fel. Ha ez nem történik meg keservesen sírva fakad. Menyem azonnal odamegy és elveszi, akár még az apjától is. Pár napig nyaraltunk együtt anyja apja nélkül, és a testvére is velünk volt, semmi probléma nem volt megékezett a mama, meglátta (4 nap után) elkezdett sírni és nyújtotta a kis karjait felé, minta nagy bajban lenne. Eddig még türelmesen viseli menyem, mert szerinte ő rontotta el a második kisfiát. Korábban szinte folyamatosan magára kötve hordta, altatta, sétáltatta. Amikor le akarta tenni sírva fakadt. Azonnal visszavette. Nagyon lefogyott, ahogyan kis unokám súlya nő, az övé fogy. Kérem, tanácsoljon minket, hogy tudnánk szeretettel, de határozottan tervezetni a 11 hónapos babát, hogy ne tegye ezt. Még annyit megjegyeznék, hogy egyedül kb. 5 percig játszik bármivel, aztán körül néz elmászik a hozzá legközelebb lévőhöz, és onnan kezdve csak vele együtt lehet bármit is csinálni.
Előre is köszönöm válaszát.
Tisztelettel üdvözli:
T. Györgyi

Kedves Györgyi!

Ebben az életkorban négy nap rettentő hosszú idő! Megmondom őszintén, ha engem kérdeznek, nem is tanácsoltam volna, hogy a gyerek ennyi időre szakadjon el anyjától. Ilyenkor a „reunió” az újra találkozás nagy élmény, és a gyerek kötődése, ha lehet, még erősebbé válik. Úgy gondolom, azzal párhuzamosan, hogy a baba lassan tipegni kezd, és rövidesen elhangzanak az első szavak is, egyre kevésbé fogja igényelni a testen tartást. Sok szép és érdekes játék között bíztatni kell őt, hogy menjen értük, vegye birtokba azokat, és az egészséges gyerek nem is tud ellenállni az ilyen csábításnak. Biztos vagyok benne, hogy ez az erős igény a testi kontaktusra rövidesen csökkenni fog, és az édesanyának nem származik semmi baja abból, hogy kisfiát a testén hordozta. Vizsgálatok mutatják, hogy kétéves kor után a testen hordozott babák ritkábban kéredzkednek ölbe, mint a többiek, és általában kiegyensúlyozott, jó hangulatú, egészséges lelkű gyerekek.

Kulcsszó: , biztonság, elválasztás, nagyszülő

Tisztelt Tanár Úr!
A 14 éves keresztlányommal kapcsolatban szeretném kérni a tanácsát. Példamutató családban nőtt fel nővérével (18 éves), mindaddig míg az édesapjuk úgy döntött csapot-papot, gyerekeket hátrahagyva új családban folytatja az életét. Ez éppen akkor történt, mikor befejezték az építkezést - már csak élni kellett volna a családnak. 2004-ben a szülők elváltak - ami mondanom sem kell minden családtagot nagyon megviselt, kiváltképp a keresztlányom, aki nagyon apás volt, így őt nagy csalódás ért. Bár ő ezt nem nagyon nyilvánította ki- nem beszélt róla, csendesen meghúzódott. Az édesanyjuk egy fizetésből nem bírta fizetni az új ház rezsijét, így kénytelen volt (bár mindannyian nagyon sajnálták- ez talán egy újabb szívdöfés volt) eladni és egy panelházba költöztek. A válás után kezdtek kisebb gondok jelentkezni a keresztlányomnál: pl. néha éjszaka bepisilt, néha hisztizett, sokszor „csakazértse”\” akart szót fogadni. Édesanyjának tanácsoltuk, hogy kérje egy pszichológus segítségét, de mivel nem engedte az anyagi helyzetük ez így szép lassan további problémákat szült. A válás után a keresztlányom ellentétben testvérével csak nagyon ritkán hajlandó találkozni édesapjával. Az egész életfelfogása gyerekes, már kisebb korában is számunkra megmosolyogni való hasztalan kérdéseket tudott feltenni, amit néha ma is tud.
Meg kell jegyeznem a testvére teljesen más - ő egy komolyabb, megfontoltabb, mindenképpen érettebb felfogású. Másképp élte át a válást és költözést is - ő sokszor kisírta magát. Talán ennek is köszönhető, hogy vele se a válás előtt, se utána nem volt semmiféle gond. Rendesen tanul, tisztelettudó, segítőkész.
Az édesanyjuk 12 órákat dolgozik, így csak nagyon kevés idő jutott, -jut rájuk, a mai napig is. Ezt sajnos a keresztlányom ki is használva rengeteget csavarog- szinte egész nap, azt lehet mondani, hogy szinte csak enni megy haza, mivel aludni is többször barátnőknél alszik, ha éppen meg van egy kis ideje otthon, akkor beül a számítógép elé és ott csetel. Otthon legtöbbször nem segít be a háztartásba (takarítás, mosogatás). Néha ugyan, mintha kicserélték volna süteményt süt, vagy palacsintát, vagy vacsorát készít. Csak az a baj, hogy ez nagyon ritkán fordul elő. Egész nap a „haverokkal” csatangol, az édesanyja nem is tudja merre jár. Volt már, hogy más községekbe is elcsavargott a barátaival úgy, hogy nem is tudott róla az édesanyja. Már 6.-os kora óta jár discoba. Cigarettázik, a kiszabott időre biztosan nem ér haza, hanem rá 2-3 óra múlva. Az édesanyja már mindent (a pszichológuson kívül) megpróbált: beszélt vele szépen, csúnyán, sőt egyszer-kétszer a keze is eljárt mikor kihozta a béketűrésből - de hasztalan. Nem tud rá sehogyan sem hatni. Mindenre az a válasza, hogy „Kit érdekel?!”. Most legújabban az édesanyja tudta nélkül, pircinget rakatott a szájába, holott egy régebbi ezzel kapcsolatos beszélgetésükkor tisztázták, hogy ezt az édesanyja nem engedi. Erre hazament pircinggel a száján. Az édesanyja teljesen ki van borulva, úgy érzi nem bírja tovább, már ellenkezni sem mer vele, csak ne legyenek viták. Inkább enged minden kisebb engedetlenségének. Kilátástalan helyzetében már azt mondta, azt sem bánná, ha elköltözne, csak ne kellene idegeskednie miatta. Csodálom, hogy eddig is így bírta cérnával!
Tetézi a problémájukat, hogy egyre drágábbak az iskolák, egyre több a kiadásuk emiatt, így egyre nehezebben tudnak megélni. Mi is sajnos csak ritkán tudunk rajtuk anyagiakkal segíteni, ami csak pillanatnyilag segít. Két éve az édesanyjuk talált egy, az ország másik felébe való barátot, ami kezd kicsit komolyabbá válni, mivel tervbe vették, hogy össze kellene költözniük, úgy hogy keresztlányomék családja költözne a fiatalemberhez. - Lehet, hogy ez elleni védekezésül csinál egyre borzasztóbb dolgokat a keresztlányom? De akkor ez előtt, miért tette? Nem tudjuk mi lenne a helyes magatartás a keresztlányommal szemben, mivel a szabályokat abszolút nem akarja betartani. Kérem, adjon tanácsot hogyan lehetne jó útra téríteni a keresztlányomat - ha még nem késő. Kérem, ha tudna adni konkrét tippeket, amivel jobb belátásra lehetne bírni, nagyon megköszönném!
Mély tisztelője:
Egy aggódó keresztanya

Kedves Levélíró!
Leveléből ítélve egyáltalán nem késő. Keresztlányának magatartása a serdülés jellegzetes tüneteire utal. Az átlagosnál talán valamivel nehezebb folyamat ez – de mindezt az apa hajdani kilépése a családból egyértelműen magyarázza. A gyerekben nyilvánvalóan mindmáig él a személyes sérelem – azt hiszem, ez az oka annak, hogy édesapját nem – vagy csak ritkán – látogatja. A megoldás lehetőségét én az édesanya új kapcsolatában és a család költözésében látom. Az egész egyfajta szimbólumává válhat annak: új életet kezdünk. Ehhez persze az szükséges, hogy az édesanya új társa jó kapcsolatot építsen ki a kislánnyal, és az új család – folyamatosan éreztetve a gyerek iránti szeretetet – néhány fontos szabály (ez a híres „serdülőkori négyes”: hol van, kivel van, mit csinál, mikor jön haza) betartásához következetesen ragaszkodik. Próbálják meg bevonni őt a család életébe, vegyen részt közös döntések meghozatalában, segítsen a költözésnél, beszéljék meg kikkel, milyen családokkal barátkozzanak, hívjanak meg közösen vendégeket – meglátja, sok az esély a rendeződésre. A piercinget személy szerint magam sem szeretem, de higgye el, nem döntő jelentőségű kérdés, inkább a dac megnyilvánulása a gyerek részéről. A fontos az, hogy alkoholt, kábítószert keresztlánya nem fogyaszt, és életvezetésében szerencsére nincsenek olyan „kilengések”, ahonnan már komolyabb gondot jelentene a visszatérés.

Kulcsszó: , kamaszkor, szigorúság, válás

Tisztelt Tanár Úr!

6 éve váltam el, s két év óta láthatás korlátozására eljárást indítottam az apa ellen, mert sokszor rettegésben tartja gyermekeit, veréssel fenyegeti, nem ad enni rendesen, s tudtom és hozzájárulásom nélkül, útlevél ill. okmányok nélkül kivitte az országból gyermekeimet, mondván síelni szeretne velük. A gondos előkészületek ellenére a mínusz 15- 20 fokos hidegben az autópálya szélén az autóban altatta őket, stb. Először a Csalássegítő Szolgálathoz fordultam, de nem vették komolyan, amit elmondtam. Utána átkerült a Pécsi Gyámhatósághoz, ahol az én kérésemre pszichológus szakértői vélemények készültek, amelyekből csak az apára nézve pozitív mondatokat emelték ki. Az első szakértővel a kislányom nem volt hajlandó kommunikálni. Rám fogták, hogy én befolyásolom a gyerekeket, pedig 2 háztömbnyire voltam. Szeretném felülvizsgáltatni a szakértői véleményeket,mivel kis város Pécs, s túlságosan is az apa pártján állnak a gyámhatóság részéről. Több törvénysértés is történt az ügyben. Most került bírósági szakaszba az ügy. Aug. 26-án lesz a következő tárgyalás. Vállal-e Ön ilyen szakértői felülvizsgálatot? A gyerekeket legutóbb is egyedül hagyta a szőlőhegyen lévő félkész házában. Most már 8 és 13 évesek. A ház mellett több méter mély kiásott gödrök és szétszórva gépek találhatók az építkezéshez. A fiam felhívott, hogy sír a hugi és segítsek. Most fél elmenni a következő láthatásra, mert fél, hogy az apja bosszút áll rajta. Kérem tanácsát. erőltessem-e az apja látogatását? Köszönettel

Marianna

Kedves Marianna!

Sajnos, én már nem rendelek, de az ilyen magán-megbízásra készülő, egyoldalú szakvéleménynek egyébként sem vagyok híve. Azt javaslom, a Bíróságon Ön – vagy az ügyvédje – mondja el, hogyan kezelték a gyámhatóságon a meglévő szakvéleményt, és kérje a Bíróságot arra, jelöljön ki hivatalos szakértőt a vizsgálatra. Ha a láthatás ilyen komoly gondot okoz, kérelmezhetik annak a tárgyalás időszakára szóló felfüggesztését is. Attól tartok, ha a Bíróságnak nincs meg a hozzájárulása, és a gyerekek mégsem mennek el a láthatásra, ez esetleg rossz fényt vethet Önre, és nem megfelelő irányban befolyásolja a tárgyalás kimenetelét.

Kulcsszó: , apa, láthatás, válás

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Azért fordulok Önhöz, mert nem tudom kihez is fordulhatnék és úgy gondoltam tud nekem segíteni. Volt férjemmel 2006-ban gyermeket vállaltunk. Valamiért megromlott a kapcsolatunk, és én nem kívántam vele szexuális kapcsolatot folytatni. Miután ez bekövetkezett, többször arra ébredtem, hogy kitakargat, próbálja levenni rólam a ruhát, esetleg simogat és így tovább. Egy darabig próbáltam vele beszélni erről, de őt nem igazán érdekeltem. Egyszer mikor a gyerekkel közösen fürödtek, becsukták a fürdőszoba ajtaját ami szinte soha nem volt csukva kivéve ha én fürödtem. Benyitottam és valamiért furcsa érzésem támadt mintha kissé furcsán rebbentek volna szét. Közben gyermekem aki ekkor két-három éves lehetett, képzelt barátokkal vette körül magát és néha nem hallgatott saját nevére hanem Tokának kellett szólítani. Több mint egy éve megkértem a volt a férjem, hogy költözzön el tőlünk. Gyermekem másfél- két éves kora óta önkielégítést végez (emiatt már írtam egy pszichológusnak aki nem válaszolt), oly módon, hogy plüssjátékokon mozog és a nemi szervét dörzsöli hozzájuk. Az egy év alatt új kapcsolatot alakítottam ki és az elmúlt napokban igen furcsa dolgokat kezdett mondani a gyerek. Apukájától hazatérve a combja belső felén lila, piros nyomokat találtunk. Kérdezgettük mi történt vele, de látszott rajta, hogy nem mond igazat. Együtt és külön is próbáltuk elmagyarázni neki, hogy csak akkor tudjuk megvédeni, ha elmondja mi a helyzet. Mire végül a páromnak azt mondta, hogy apa csinálta mert ideges volt. Majd megkérdeztem az apját aki közölte hogy ő is látta és meg akarta kérdezni de a gyerek azt mondta szúnyogcsípés, kérdeztem tőle, hogy akkor lehet hogy az oviban ütötte be, mire ő hogy mit akarok ezzel mondani, mire akarok kilyukadni. Mondtam neki, hogy semmire csak akarnám tudni mi lett a gyerekkel. A mai napon együtt fürödtünk hárman és Lányom meg akarta fogni a párom nemi szervét. Mire mondtuk neki, hogy ezt nem szabad. Megkérdezte miért nem? Mondtam, hogy gyerekek nem csinálnak ilyet és megkérdeztem hogy miért kinek a kukiját szoktak megfogni. Közölte, hogy apáét erre megkérdeztem, hogy miért azt mondta, hogy így játszanak és megkérdeztem, hogy ő is megfogja a puncidat erre a gyerek hogy igen. Megkértem hogy álljon fel és mutassa meg hogyan. Sajnos ezt úgy kell írjam ahogy volt az egyik kezével széthúzta a nagy ajkait és a csiklóját kezdte birizgálni. Majd megkérdeztem, hogy ezt hol szokták játszani mire ő hogy csak viccelt. Újra feltettem a kérdést és azt mondta a kádban. Azt szeretném tudni, hogy kihez lehet fordulni az ügyben, hogy amiket a négy éves gyerekem mond igazak-e.
Köszönettel

Kedves Levélíró!

Levelében nagyon súlyos vád gyanúja fogalmazódik meg volt férjével szemben. Az önkielégítés (szinte minden gyerek csinál ilyesmit), és a fantázia-barát nem tartozik a kérdéshez , de így is marad elég aggodalmat ébresztő jel. Azt javaslom, azonnal függesszék fel a közös fürdést, és erre a leghatározottabban szólítsa fel volt férjét is. Ne faggassa, de figyelje a gyereket: ha gyanúját bármilyen újabb adalék megerősíti, azonnal állítsa le a láthatást, és tegyen bejelentést a rendőrségen. Azt kell mondanom, Önt most nagyon komoly felelősség terheli: amennyiben alaptalanul vádolja meg volt férjét ezzel a mocskos szexuális bűncselekménnyel, nemcsak őt teheti tönkre, de nagyon sokat árthat vele kicsi lányának is. Ha viszont a cselekményre utaló jelek egyértelműek, és a feljelentést követő szakértői vizsgálatok megerősítik a gyanút, a gyereknek mindenképpen pszichológiai segítségben kell részesülnie – volt férje pedig megérdemli azt, ami rá vár.

Kulcsszó: , apa, biztonság, láthatás

Tisztel Tanár Úr!
2 éve elváltam. Volt férjem italozott, erőszakoskodott. Lányaim velem maradtak. A 17,5 éves barátja 21, akinek szülei is elváltak. Gyámhatósági, rendőrségi ügyek (apjával, öccsével is). Anyjukat fizikailag bántalmazták, aki elment a városból. Lelki sérültnek érzi magát, ebbe vonta be lányomat, aki még nem tudta megemészteni a válást. Gyermekemmel összeverekedtünk és elköltözött az apjához. Nehezem kezelhető kislány volt, apja sokszor melléállt, ha a szabályok ellen vétett. Húga miatti féltékenységét jól kimutatta. Próbáltam a helyes értékrendet kialakítani bennük. Úgy tűnt nem kell aggódnom, de azért néha veszekedtünk. Naplóját, mely teli sérelmeivel, már a nevelési tanácsadóban bemutatta. Úgy érzem elárult, nem szeret. Ugyanazt a rossz utat követi, amit én 20 évesen. Gyámhatóság, bíróság nem támogat, mert nov.-ben 18 lesz. Mondják, majd saját bőrén érzi, hogy hibát követett el. Családgondozóban pszichológussal együtt lehetne beszélgetni. Már nem tudom mit mondjak neki, mert tudom, hogy hazudott, kijátszotta jóindulatomat. Mi lesz velünk? Várom válaszát.
Tisztelettel

Kedves Levélíró!
Most a legfontosabb az, hogy ne mutassa sértettnek, becsapottnak magát. Használja ki a családgondozó által felkínált lehetőséget, de ne arra, hogy a pszichológus előtt is bebizonyítsa igazát. Inkább azt éreztesse – ami bizonyára igaz is – hogy hiányzik otthon kislánya, de Önnek az a legfontosabb, hogy a gyerek, akár az anyjánál, akár az apjánál lakik, biztonságban legyen, és jólérezze magát. Feltételezem, hogy szakításuk döntő oka az a fiatalember volt, akit Ön nem tart megfelelő társnak lánya számára. Tudnia kell, hogy kislánya makacs és elszánt (mint az édesanyja), és a nyílt szembenállással csak ront a helyzeten. Viselkedésével segítsen kislányának abban, hogy megnyílhasson anyja felé – hogy ne kelljen mindig a dacos, szembenálló oldalát mutatnia, hanem megjelenhessen a tanácstalan, szeretetre vágyó énje is, amely a másiknál sokkal alkalmasabb az érvek, a szülői útmutatás befogadására.

Kulcsszó: , apa, szigorúság, válás

Kedves Tanár Úr!

Lányom 14 éves és az elmúlt évben nagyon sok baj volt vele. Az iskolában dohányzáson kapták többször is, fegyelmezetlen volt az órákon, nem tanult és az igazmondásával is baj van. Azóta már odáig fajult a dolog, hogy, ha nem kap meg valamit, elveszi. Már pénzt is vett el tőlem is, testvérétől is és az édesapjától is. Végig tagadta a dolgot, pedig nyilvánvaló volt, hogy ő vitte el. Csak akkor ismerte be, amikor bizonyítékot találtam. Mi 3 éve külön élünk az édesapjával és sajnos én nagyon sokat dolgozom, kevés időt töltök vele, de kénytelen vagyok, mert albérletben lakunk és nem tudnám másképpen előteremteni a megélhetéshez a pénzt.
Kérem, adjon tanácsot! Vigyem pszichológushoz?

Köszönöm

Kedves Erzsi!
Levele túlságosan szűkszavú ahhoz, hogy a serdülés jellegzetes problémáin túl, ráérezhetnék az egyéni sajátosságokra is. Annak alapján, amit megírt nekem, nem érzem szükségesnek a pszichológus beavatkozását. Beszélje meg a gyerek édesapjával is: amennyire lehetséges, ezentúl az eddigieknél kicsit alaposabb odafigyelésre – monitorozásra – van szükség mindkét szülő részéről. Tudom, hogy nagyon elfoglalt, mégis arra kérem: figyelje, kislánya kikkel barátkozik, hol, és mivel tölti az idejét. De ne legyen látványosan gyanakvó és bizalmatlan: amennyire tudja, vonja be kislányát a családon belüli feladatokba, ismerje el ügyességét, hasznosságát – és beszélgessen vele. Jó lenne, ha kislánya úgy érezné: édesanyjának szüksége van rá, és esetenként úgy beszél vele, mint egy „igazi felnőttel”. A szülő kreativitása az ilyen korú gyerek nevelésében éppen abban rejlik: képes azt érzékeltetni, hogy felnőtt emberként kezeli őt – ugyanakkor nagyon figyel azokra a veszedelmekre (drog, rossz társaság, csavargás), amelyek a tizenéveseket fenyegetik. Kérem, ha tud, írjon nekem ősszel: hogyan alakul kislánya élete.

Kulcsszó: , kamaszkor, szigorúság, válás

Tisztelt Tanár Úr!
Az unokám miatt írok Önnek. Jól fejlődő kisbaba volt, mindent korán kezdett, (mozgás, beszéd), de valahogy sokszor kilógott a sorból. Viszonylag hamar beszokott az óvodába, nem volt mindenkivel jóban, és remekül működött a biológiai órája, tudta hogy az alvás után nemsokára jönnek érte, akkor már csak ült a széken, hiába hívták játszani, már nem ment. Volt egy barátnője, olykor még aludt is nála, aztán együtt mentek oviba. Kb. öt éves volt, amikor valami történt vele, nem akart többé oviba menni, nem érdekelte a barátnője, egyáltalán sehova nem akart menni. Ma sem tudjuk mi történhetett. Természetesen vittük fűhöz-fához,ahova csak küldtek,mert ugye egy gyermek nem teheti meg hogy nem jár közösségbe. Lassan befordult, és már nem is beszélt senkivel. Szelektív mutizmust diagnosztizáltak. Mondták majd ha iskolás lesz megváltozik. Várta nagyon, aztán három hónap után egyre többször lett beteg, (hányás, hasmenés, fejfájás, torokfájás) aztán már be sem lehetett vinni az iskolába. Természetesen nevelési tanácsadó ismét kezelésbe vette, remekül megértették egymást a pszichológus nénivel,aki megnyugtatta az anyukát, hogy nagyon okos a kislány, koránál okosabb, 130-as az IQ-ja. Ez nem volna baj ugye, ha járna iskolába, meg ha barátkozna gyerekekkel. De hiába próbáljuk gyerekek közé vinni, aki korban hozzá való, arra azt mondja kicsi hozzám. Bár rengeteget változott, a mutizmusból kinőtt, talán, de közösségbe képtelen beilleszkedni. Van egy idősebb testvére, (5 évvel), az ő korosztályával, és a felnőttek nagy részével jól el van. Mi lesz tovább, nem megoldás a magántanulóság, hiszen azzal csak elszeparálja az ember. Pedig erre kényszeríttették, ahelyett, hogy a pedagógus, elbeszélgetne vele, bizalmába férkőzne, de erre nincs idő, erre hivatkoznak. Szerintem nagyon szomorú, nincs segítség. Kellett, hogy valami történjen ott öt éves korban, és ha az kiderülne, és feldolgoztatnák vele, már nem itt tartanánk. Annyi megaláztatáson ment keresztül a kislány, a szülei, főleg az édesanyja, mert ő viszi minden hova, apukának meg egyre többet kell dolgozni, hogy eltartsa a családját. Kérem Őnt, adjon tanácsot, mit tehetnénk még. Tisztelettel:
Egy szomorú nagymama.

Kedves Levélíró!
Levele alapján úgy gondolom, unokájánál nem mutizmusról, hanem a gyermekkori szeparációs félelmeknek egy sajátos formájáról, az un. iskolafóbiáról lehet szó. Az iskolafóbia általában négy és nyolcéves kor között jelentkezik (tehát egyáltalán nem biztos, hogy unokájával ötéves korában „történt valami”, amire mai állapota visszavezethető), és megfelelő kezeléssel különösebb gond nélkül rendezhető. A gyereknek és édesanyjának segítségre van szüksége ahhoz, hogy anya és leánya el tudjanak szakadni egymástól – ehhez azonban feltétlenül egy jó klinikai pszichológushoz kell fordulniuk. Szeretném ismét megnyugtatni: a probléma rendezhető – és rendezni is kell. A gyereknek ki kell törnie a „magántanulóság” börtönéből.

Kulcsszó: , iskola, nagyszülő, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!
Aggodalommal tölt el a mai döntésem, mivel megosztotta a családunkat.
9,5 éves unokám iskolai táborba ment. Osztályukból két kislány - az unokám és a barátnője - ment. Van az osztályban egy nagyon értelmes kislány (Ö már 10,5 éves), aki a többi lányt lebeszélte erről a táborról, és mindenkivel tudatta, hogy ő sem megy. A két barátnő nagy izgalommal várta a nyaralást. Megérkezésünk után pár perccel megjelent a 3. gyermek, (akinek a nagymamája abban a faluban él, ahová a tábort szervezték) és első teendője az volt, hogy lepakoltatta az emeletes ágyról a már ott elhelyezkedett kislányt (8 ágyasak a szobák, az 5 kislány másik osztályba jár) és közölte: „márpedig én fogok itt aludni”. A kitúrt kislány sírva hívta az anyukáját, de akkor nem mondta el az okokat. Rövid időn belül meríkatta az én unokámat is. Nem engedte, hogy a kis barátnőjével játsszon, elküldte az „a-sokhoz „.
Ő is sírva telefonált. Felhívtam a táborvezetőt, igyekezett összebékíteni a gyermekeket, de valamiért nem sikerült.
Ma reggel szomorúan telefonált az unokám: „nagyi segíts! haza szeretnék menni!” Természetesen nem utasítottam vissza, azt mondtam megyünk érted.
Mikorra megérkezik a Tanár Úr válasza már biztosan itthon leszünk, de kapok útmutatást a jövőt illetően.
Biztosan vannak még olyan szülők, nagyszülők, akikben felmerül a kérdés, hogy ilyen és hasonló esetekben menni kell-e a gyermekért, vagy „csinálja végig\\”?
Köszönettel és üdvözlettel:
Nagymama

Kedves Levélíró!
Vannak esetek, amikor az ember nem tehet mást: kocsiba ül, és elmegy a gyermekéért, vagy az unokájáért – valaha én is megtettem ezt. Nem szabad azonban az első szóra pattannunk, és kimentenünk a gyereket a nehéz szociális helyzetekből; így soha nem tanulja meg maga kezelni ezeket az elkerülhetetlenül adódó problémákat, és tehetetlenné válik, ha éppen nincs szülői, vagy nagyszülői segítség. A történet, amit megírt, éppen ilyennek látszik. Talán elegendő lett volna megvigasztalni és bátorítani a gyereket, és várni egy-két napot a segítségnyújtással. Elképzelhető, hogy a kapcsolatok közben rendeződtek volna, és unokája jól érezte volna magát a hátra lévő időben.

Kulcsszó: , biztonság, közösség, nagyszülő

Tisztelt Tanár Úr!
Lányunk 5 éves, és kb.2-3 hónapja intenzíven foglalkozik a nemi szervével. Ahogy kifigyeltük a férjemmel, „szakszerűen” csinálja és nagy valószínűséggel örömhöz is jut ilyenkor.
Ahogy utána olvastam ez rendben van, majd elhagyja. De...
Sajnos fizikai elváltozásokat vettem észre a csiklóján. Akkorára van „nőve-nyúlva” neki, hogy a nagyajkai közül kikandikál. Többször látom esti törlésnél, hogy hámsérülései is vannak.
Továbbá a cenzúrázatlan körülmények között folytatott vonaglása is zavarba ejtők. Oviban, táborban, nagyszülőknél, napközbeni alvásnál stb.
Először felajánlottam neki az estét a simizésre lefekvéskor, majd jött a napközbeni figyelemelterelés, de mostanra engem nagyon zavar amit és ahogy csinálja és a fizikai elváltozások.
Kérem segítsen, hogy honnan és hogyan álljunk hozzá? Mit tegyünk-mondjunk vagy mit ne?
Érdemes-e urológusnak megmutatni, hátha van szervi háttere is a simogatásnak? Mondjuk húgyhólyag irritáció...
Lelki eredetűséget hogyan lehetne kiszűrni?
Most várjuk 3. kisbabánkat, és a helyzet fennállása a terhesség kezdetével és az én munkába állásommal egybeesik. Én a magam részéről nagyon odafigyelek kislányomra, látom, hogy a szemkontaktust is igényli, ezért ha beszélünk mindig ránézek. Ölbe veszem, mint egy kisbabát ringatom, ölelem, szeretgetem így beszélgetünk. Vannak kettesben, csak velem és csak az apjával eltöltött programok is.
Lehet, hogy Ön előtt túlzott a problémakezelésem, de hyper sensitive vagyok az állapotom miatt, ezért ezt nézze el nekem. Nagy szükségem van a tanácsára, véleményére, hogy helyre tudjam tenni magamban a helyzetet.

Hálás szívvel köszönöm a segítségét.

Üdv.

Eszter

Kedves Eszter!

Ami a dolog „lelki” részét illeti, nem hinném, hogy oka lehet aggodalomra. Mint tudja – levelében utal is rá – szinte minden gyerek felfedezi ebben az életkorban a nemi szervét, és a könnyen elérhető örömforrást ki is használja. Általában azt szoktam tanácsolni a szülőnek – most is ezt teszem -, beszélje meg gyermekével, hogy vannak bizonyos intim viselkedésformák, amelyeket az ember nem csinál mások előtt. Ha a gyerek életvitele rendben van – jól érzi magát az óvodában, vannak kortárskapcsolatai, és a családban sincsenek komoly problémái – higgye el, az önkielégítő játékoknak nincsen jelentőségük – az élet tele van érdekes örömökkel, ez az egyik közülük, amit esetenként ki kell próbálnia. A szervi elváltozás, amelyről ír, valószínűleg nem „elváltozás”, hanem egyéni, veleszületett adottság – a csikló mérete egyénenként eltérő lehet. Ehhez azonban nem igazán értek, ha nyugtalanítja a kérdés, forduljanak gyermek-nőgyógyászhoz – mint bizonyára tudja, ez speciális szakma az orvostudományon belül. Az ő megnyugtató szavai e kérdéskörben hitelesebbek lesznek, mint az én bizonytalankodásom.

Kulcsszó: , érzékenység, szigorúság, testvér

Kedves Tanár Úr!
Hatalmas lelkiismeret-furdalással küszködöm. Ugyanis több évnyi sikertelen próbálkozás után jutottunk el a férjemmel odáig, hogy végre kisbabánk születhetett. Nagyon vártuk őt és megfogadtuk, hogy mindent megadunk neki, amit csak lehet. Itt nem anyagi dolgokra gondolok, hanem érzelmi dolgokra: szeretet, odafigyelés, törődés...stb. Most viszont úgy alakult, hogy a gyesem alatt megszüntették a szerződésem, így új munkahelyet kellett keresnem. Nem egy keresett szakma az enyém, ezért amikor másfél éves lett a kislányom nekikezdtünk az állás hirdetések böngészéséhez. Beadtuk a pályázatokat és véletlenül sikerült állást találnom. Hogy bebiztosítsam magam az új munkahelyemen, egyetemre is jelentkeznem kellene. Bár napi 6 és fél órában kell a gyermekemtől elszakadnom, amit a férjem és az anyukám tölt majd a csemeténkkel, de attól félek, hogy ezzel a lelki fejlődését gátolom. Milyen következménye lehet ennek az anya-gyermek kapcsolatunkra nézve, a személyiségfejlődésére nézve? Azt fogja érezni, hogy az anyja elhagyta?
Nem szeretném a mindig kiegyensúlyozott, vidám, mosolygós babámat „elrontani”. Tudom, hogy az apukája nagyon ügyes és szereti őt, de egy anyát lehet helyettesíteni?
Válaszát nagyon várom és köszönöm.
Egy pedagógus anyuka.

Kedves Levélíró!
Azt javaslom, ne adja fel a kínálkozó lehetőséget! A mai világban valóban nehéz megfelelő állást szerezni, és az egyetemmel együtt mindez egy kicsit az önmegvalósítás része is, amit kár lenne kihagyni, vagy késleltetni. Ha az első másfél év stabil, un. „biztos kötést” hozott, az elszakadás kezdetben okozhat gondokat – bár komoly problémát nem, hiszen a gyerek édesapjával és a nagymamával marad, akik szintén „fontos” személyek – tartós „törést”, lelki sérülést azonban biztosan nem, hiszen Ön azért naponta együtt lesz kicsi lányával, és az együttlét minősége sokkal fontosabb, mint a mennyisége. Legyen nyugodt, mert – ha lesz is egy rövid kedvetlenebb periódus – babája továbbra is vidám, mosolygós és kiegyensúlyozott marad.

Kulcsszó: apa, elválasztás, nagyszülő

Tisztelt Doktor úr!
Végső elkeseredésemben fordulok Önhöz. Kislányom 3 éves. Párommal (gyermekem apukájával) 2 hónapja váltunk el. Apukája hetente kétszer látogatja, egyébként nem emlegeti az apukáját. Sokat vagyunk együtt egy régi barátommal, akit a kislányom szeret, és születésétől fogva ismeri őt. Ha Ő nincs itt, Őt viszont emlegeti. Pár napja olyan hiszti rohamok, kitörések jelentkeznek a kislányomból, hogy sehogy nem tudom kezelni. Se nagy-nagy türelemmel, sem odafigyeléssel, sem szép szóval, sem figyelemeltereléssel, sem popsira ütéssel. Egyszóval: SEHOGY. Képes 20 percen keresztül ordítani, sokszor már attól félek, hogy elájul, mert annyira felizgatja, felhergeli magát. Kb. 3 hete el kezdett ismét dadogni (2 évesen is előfordult, de 3-4 hónap alatt teljesen elmúlt), remélem most is el fog múlni. Szüleimmel egy házban, de külön lakásban lakunk. Eddig imádott a gyermekem a nagyszülőkkel lenni, mindig ott akart lenni, alig lehetett „hazaráncigálni”. Most kb. 5-10 percet képes nélkülem ott lenni, és haza akar jönni. Mi lehet ennek az oka? Hogy kezeljem ezt az eszméletlen, sőt, már nem is hisztinek nevezhető „kitöréseket”? Kislányom egyébként 2,5 éves korától óvodás (mini csoport), ahol nagyon szeret lenni. (sajnos sokat hiányzott betegség miatt). Az oviban „mintagyerek”. Semmi gond nincs vele. A gyermekem az életem, a mindenem. Szeretném a lehető legkevesebb szomorúsággal, gonddal megoldani az apuka hiányát (bár nekem nagyon furcsa, hogy nem emlegeti). A barátomat, aki sokat van velünk, sokszor átöleli, megszereti. Már azon is gondolkodtam, hogy elviszem gyermekpszichológushoz.
Kérem segítsen, mert az őrület határán vagyok :(
Köszönettel és tisztelettel: T. Sz.

Kedves Levélíró!
Ugye Ön is érti, mi a magyarázata annak, hogy kislánya mostanában nem szívesen marad nagyszüleinél? Alig két hónapja tapasztalja, hogy a fontos felnőtt emberek elveszíthetők! Apu is eltűnt egyik pillanatról a másikra, mi sem természetesebb annál, hogy anyukájától nem mer elszakadni. Még a végén…Isten tudja, mi történhet! Kár, hogy a gyerek nem beszél apuról – ha beszélhetnének a dologról, a feldolgozás könnyebben menne. De mégis azt mondom: várja ki, amíg a gyerek kezdeményezi a témát, ne erőltesse a beszélgetést. A „hiszti” ebben az életkorban gyakori, kicsi lánya zaklatottsága teszi, hogy az ő esetében ez erősebb, „zajosabb”, mint más gyerekeknél. Nem tudom, mi váltja ki a hisztis reakciókat, de nagyon fontos, hogy a gyerek ne tapasztalhassa azt, hogy a hisztizés célhoz vezet. Próbálja ki az én „mágikus trükkömet”. Talán olvasta már, azt szoktam javasolni: amikor a gyerek hisztizni kezd, a szülő tegyen úgy, mintha a gyerek eltűnt volna: Hol van? Az előbb még itt volt, most nem látom sehol! Az ilyen korú – mágikusan gondolkodó – gyerek ettől meghökken, és rendszerint elhallgat. Ilyenkor boldogan rá kell találnia: Hát itt van! De jó újra együtt! Ne forduljon pszichológushoz – és ne „őrüljön meg”! Remélem, kicsi lánya szeptemberben óvodába megy, és meglátja, minden rendbe jön. Persze, adódnak majd új gondok, új problémák (ezek nélkül szinte lehetetlen gyermeket nevelni) – de aki úgy szereti gyermekét, mint Ön, leküzdi a nehézségeket, és átéli azt a boldogságot, amit gyermekünk közelsége – saját szülői mivoltunk – jelent.

Kulcsszó: , apa, hiszti, válás

Tisztelt Ranschburg Jenő Tanár Úr!
Nagy tisztelője vagyok Önnek,és ezért is örülök hogy erre a honlapra írhatok a problémánk miatt. Remélem nem gond hogy a lányom 7 éves, de kétségbeesésünkben csak az Ön tudásában,és tapasztalatában reménykedünk, hogy tanácsával ad nekünk egy iránypontot, amin elindulhatunk.
A lányom elektív mutista, és ebben az évben megy iskolába. Az oviban az óvónőknek a fülébe súgta a mondanivalóját, de a gyerekekkel nem beszélt, csak mosolygott, vagy bólogatott. Ahol sokan vannak, pl.piac, bevásárlóközpont, nincs baj, kiengedi a hangját. De ha már úgy érzi, hogy a figyelem középpontjában lehet, akkor már nem beszél. Pszichológushoz már 2 éve járunk. Felmérte az IQ-ját, ami több mint 130. 500 db-os puzzle játékot 30 perc alatt kirak, ír, olvas, és nagyon jól számol. Úgy vág az esze mint a borotva. Annyira félünk hogy ezt a sok tudását elnyomja a szorongása. Görcsbe rándul a gyomrom ha arra gondolok hogy bántani fogják az iskolában!
Kérem Tanár Úr!Adjon tanácsot, hogy mitévők legyünk. Hogyan segíthetünk Zsófi lányunknak?
Könyvei közül melyiket tudná ajánlani?
Tanácsát, válaszát előre is nagyon köszönöm!
Maradok őszinte tisztelője!
Üdvözlettel: Sz.-né F. Anna

Kedves Anna!

Az elektív (vagy szelektív) mutizmusról a Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban c. könyvemben írtam részletesebben (Tankönyvkiadó, 1998). Ha a gyerek már képes volt arra, hogy suttogva kommunikáljon az óvónővel, biztos vagyok benne, hogy az iskolában nem lesz baj. Persze, nem ő lesz a legharsányabb gyerek az osztályban, de intelligenciája alkalmassá teszi arra, hogy gond nélkül együtt haladjon a többiekkel, és kommunikációs készsége idővel még javulni is fog. Az elektív mutizmus nem „egyszerű szorongás”, bár okát mindmáig nem ismerjük pontosan. Ha a pedagógus jól kezeli a problémát, a beilleszkedéssel nem lesz gond, mert társai nagyon gyorsan elfogadják. Mint tudja: minden csoda három napig tart. Az első osztályosok között talán még addig sem.

Kulcsszó: , intelligencia, iskola, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!
Én már írtam egyszer Önnek 6 éves nagyfiammal, Gergővel kapcsolatban. (A kicsi most 1,5 éves). Azóta is talán hetente adódik valami, ami miatt a segítségét szeretném kérni, persze tudom, hogy ezt nem tehetem meg minden alkalommal. Ezért csak most írok, mert egy számomra furcsa, zavaró szokása alakult ki mostanra. Mivel a kicsivel itthon vagyok Gergőm már a tanítási év végén sem ment óvodába. (Még nem kezdjük az iskolát, ez közös vélemény volt az Óvó nénikkel )
Már egy ideje szépen kialakítottuk, hogy néha egy-egy barátja jön át hozzánk játszani, vagy Őt hívják meg, esetleg a 10 éves unokatestvérrel cserejátékozunk. Másoknál ez működik, nekünk nem. Többször kéri, hogy hívjuk meg egy-egy barátját játszani, hosszabb idő is eltelik, mire sikerül egy időpontot egyeztetni a másik anyukával. De amikor eljön a másik kisfiú, van olyan, hogy azonnal felvonul a szobájába aludni (délután ) egy szó nélkül. Esetleg csak később megy át egy másik szobába, vagy csak egyszerűen nem engedi játszani a másik gyereket. Volt kitartóbb fiúcska akivel én játszottam a földszinten amíg Gergőm elő nem jött, viszont akkor meg nem engedte a kisfiút a játékaihoz nyúlni. Most már többen azt mondják, hogy ide nem jönnek máskor.
Most hogy nincs óvoda gyakrabban unatkozni kezd itthon. Amennyire lehetséges kimozdulunk. Strand, játszótér, játszóház, mozi. Mindig nagyon várja az előre bejelentett programokat. De amikor eljön az idő az indulásra leblokkol. Hisztizik, szűköl, visít, hogy Ő sehova nem jön. Van hogy vontatom, tolom, ha nagyon menni kell. De ha már odaértünk, akkor meg hazajönni nem akar. Kezdődik a műsor előröl. Néha szörnyen megsajnálom, hogy én ki akarom rakni a nagymamához, de ha meg „csak” itthon játszunk, rövid idő alatt unatkozni kezd. Néha kellemetlen a vendég kisfiú miatt ez a műsor, illetve az utcán, amikor a visító gyereket a karjánál fogva húzom valahová, vagy haza. Miért van ez? Mit csinálok rosszul?
Előre is köszönöm a válaszát.
Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!

Nem szégyellem: magam sem értem a helyzetet. Úgy látszik, hogy Gergő a kortárskapcsolatait valahogy nem tudja összeegyeztetni a – kistesóval súlyosbított – család életével. Próbálja meg egyszer-kétszer azt, hogy nem erőlteti a gyereket: ha nem akar menni, ne menjenek. Könnyen lehet, hogy úgy fogja érezni: hoppon maradt, és legközelebb már nem tiltakozik. Szeptemberben mindenképpen mennie kell az óvodába – remélem, az óvodai élettel rendeződik a család és a „külvilág” viszonya.

Kulcsszó: , óvoda, szorongás, testvér

Tisztelt Tanár Úr!
Olyan gondom van, hogy megismerkedtem egy férfival (Zsoltival, 1 hónapja találkozgatunk, de 3. hónapja beszélgetünk neten.), aki 7 hónapja egyedül neveli 9 éves fiát. Szeretnék megismerkedni gyerekkel, de nem akar gyereke eljönni hozzám, azt se akarja,hogy én menjek hozzájuk (van nekem is egy 3 éves kislányom). Minden este beszélgetek Zsoltival interneten, ezt tudja meg néha hallja is a fia. Találkozunk, úgy hogy eljön hozzám (80 km van köztünk). Azt mondja Zsolti, hogy kényszerrel nem akar minket összehozni. Próbálnánk közös programot, de gyerek makacs, nem enged. Mondtam páromnak ültesse be autóba és hozza el, azt mondja de akkor lehet itt ki se szállna autóból. Szabad erőltetni? Gyerek anyjának is van barátja akivel együtt él, ő miatta hagyta ott gyerekét, ott se akar férfival találkozni, anyja csak egy pár órára viszi el magával. Meddig mehet ez így, mi szeretnénk együtt lenni többet, de gyerek miatt nem tudunk. Nincs akire ott hagyja (anyjához nem megy, nem alszik ott, nagyszülők nincsenek). Mit tegyünk? Köszönöm válaszát.
Anita

Kedves Anita!
Ennek a kilenc éves kisfiúnak nagyon zaklatott az élete. Azt tanácsolom, várjanak még egy kicsit. Édesapja beszélgessen a gyerekkel, hozza szóba a kapcsolatát, mutasson fényképet is – egyszóval tegye érdeklődővé a gyereket, és egy-két hónap múlva óvatosan hozza szóba ismét a közös találkozást. Ha megismerkedésük egyfajta parancsszóra, erőszakosan történik, nagyon lecsökkennek az esélyek arra, hogy ez a kisfiú megszeresse Önt, pedig ez – párkapcsolata sikere érdekében is – nagyon fontos lenne.

Kulcsszó: , apa, érzékenység, válás

Tisztelt Tanár Úr!

Tudom, hogy kamasz problémával kellene foglalkoznia, de remélem nem jelent gondot a levelem.
Két gyermekem van, szeptemberben lesznek 2 és 6 évesek. Nagyobbik gyermekem miatt fordulok Önhöz. Kistestvére megszületése előtt nagyon kiegyensúlyozott, barátságos kisfiú volt. Bár volt egy időszak (másod diplomás tanulmányaim alatt) mikor „haragudott” rám. Ha a pár napos távollét után hazajöttem nem beszélt velem, nem tehettem tisztába, rám se nézett. Ekkor Bálint 1,5 éves volt. De hamar rendeződött a kapcsolatunk. Bölcsiben sem volt vele gond, és az oviban is ügyes, segítőkész kisfiú volt a testvére születéséig. Ekkor jöttek a félelmek, mindig a saját ágyában, szobájában aludt, akkor viszont nem tudtam lefektetni, csak nálunk volt hajlandó elaludni. Párommal gondoltuk ez majd rendeződik, de sajnos nem, azt már elértük a szobájukban alszik el, de éjszaka érkezik közénk. A másik probléma ami jelentkezett az agresszió, csoporttársaival, velünk és az óvónőkkel is, valamit a szerintem nagyon erős félelem mindentől, legyen az állat, hang, képzelt dolgok, új tevékenység. Ekkor pszichológushoz fordultam, 5 alkalommal voltunk is nála. Azt mondta teljesen normális a reakciója, „túl sokáig volt egyedül és most megfosztották a trónjától”. A foglalkozások következtében az agresszió teljesen megszűnt. A pszichológus szerint nem kellett további találkozó. Gondoltuk, hogy minden probléma hasonlóan megoldódik. Ennek már 1 éve, de sajnos a félelem megmaradt és körömrágás társult hozzá. Tudom ez a szorongás tünete. Nagyon aggódom, mivel néha már az udvarra sem tudom kivinni a félelmei miatt, de van úgy hogy elfeledkezik róla és semmi nem zavarja. A dackorszak is egybeesett ezzel az időszakkal és ezért még nehezebben tudom kezelni. Az a kérdésem mit tudnék tenni a félelmei miatt, hogy tudnám csökkenteni, illetve mit tehetek annak érdekében, hogy a helyén aludjon.
Elnézést a hosszú levélért, de gondoltam fontos az anamnézis ismerete, hogy könnyebben segíteni tudjon.
Válaszát előre is köszönöm!

Sz.Katalin

Kedves Katalin!

Inkább túlságosan rövidnek érzem a levelét, és be kell vallanom, nem igazán tudok eligazodni rajta. Kérem, írjon nekem egy kicsit részletesebben. Az óvodában Bálint hogyan viselkedik? Vannak barátai? Az óvónők is tapasztalják a félelmeket? És milyenek ezek a félelmek? A konkrétum, amit levelében olvastam: a gyerek éjszakánként felébred, és átvonul a szülői hálószobába. Ez igen gyakori és veszélytelen jelenség, általában nyolc éves kor táján végleg elmarad. Ha a szülőket zavarja az odabújó gyerek – bármilyen okból – tanácsos egy matracot tenni a szülői ágy mellé, és megmondani a gyereknek: ha felébred, és a szülők közelébe vágyik, nyugodtan jöjjön át, és az anyu ágya melletti matracra feküdjön. Várom részletes levelét, és akkor alaposabban is válaszolok.

Kulcsszó: , alvás, erőszak, félelem

Tisztelt Ranschburg úr,
Egy 4 éves kicsi lány esetéről szeretnék kérdezni. Az unokahúgom éjszakánként, szinte ugyanabban az időben (kb. 0.30-kor) rémálomba „merül”. Nyöszörögni kezd, majd elkezd sírni, motyogni, nem lehet megnyugtatni, de fel sem ébred! Felemeljük, ringatjuk, fel is kapcsoljuk a kislámpát, de ő csak sír, szemlátomást szenved, mégis alszik. Reggel, ha megkérdezem, nem mondja el, vagy talán tényleg nem emlékszik, hogy rosszat álmodott volna. Reggel kipihenten és mosolygósan ébred.
Van egy 6,5 éves bátyja, akivel jó a kapcsolata, szüleivel él együtt, de sokszor jön el nagyszüleihez, nagymamáját imádja! Velem, keresztanyjával is jó a kapcsolata, engem is nagyon szeret, bár én 3 évig eddig távol voltam (munkám miatt). Apukája is 10 hónapot volt távol munka miatt, de alapvetően az édesanyjával való kapcsolatában látjuk a gondot. A kislány nagyon ragaszkodna hozzá, imádja, ám anyukája sokszor megy különböző rendezvényekre, későn ér haza, talán néha nem is hallja meg a kislánya kérdését. Persze nem komoly gondokról beszélek, jó a kapcsolatuk, imádja az anyukája is, viszont az éjszakai rémálmok aggasztanak és más okot nem találtunk. Ön szerint mi lehet a baj? Mit tehetnénk? Én mit tehetnék a kislány nyugalmáért?
(Anyukája, nem vagyok benne biztos, hogy aggasztó jelnek veszi a kicsi rémálmait.)
Válaszát nagyon várom és előre is köszönöm!
Tisztelettel: Nikoletta

Kedves Nikoletta!
Unokahúga édesanyjának – a lényeget tekintve – igaza van, ugyanis mindaz, amit tapasztal: nem rémálom! A rémálmok szinte mindig hajnalban jelentkeznek, a gyerek felébred miattuk – és másnap emlékszik a szorongást okozó álmokra! Sokkal valószínűbb, hogy a „pavor nocturnus” (éjszakai felriadás) nevű tünetről van szó, amelynek általában nincs pszichológiai oka. Rendszerint éjfél előtt jelentkezik (ennek fiziológiai okai vannak, melyekre most nem térek ki), a gyerek nyöszörög, sír, nem teljesen alszik, de nincs is ébren! Másnap semmire nem emlékszik! A pavornak több oka is lehet. Én első helyen egy gégészeti vizsgálatot szoktam javasolni, mert előfordulhat, hogy a tünetet a megduzzadt orrmandula okozza (vigyázat: nem a garat- hanem az orrmandula!), melynek eltávolítása után a pavor megszűnik. Ha a gégész nem találja duzzadtnak a mandulát, a következőt tanácsolom: a gyerek felsírása előtt néhány perccel (ezt könnyű megvalósítani, mert a pavor gyakorlatilag mindig azonos időpontban jelentkezik) ébresszék fel a kicsi lányt. Néhány kedves szót váltsanak vele, és ajánlom: pisiltessék meg őt. Ezután szépen, hangulatosan altassák vissza. Minden esély megvan arra, hogy az agyi hullámtevékenységnek az a zavara, ami a pavort előidézi, így elkerülhetővé válik, és két-három hét után (addig minden este meg kell ezt csinálni!) az ébresztés már elmaradhat – a pavor nem jön elő többé. A pavor egyébként teljesen veszélytelen tünet (csak a síró gyereket látva és hallva szorul össze az ember szíve), mely magától is elmúlik előbb-utóbb, de mivel a felnőtt környezet számára nagyon aggasztónak tűnik: jobb előbb, mint utóbb. Szeretném, ha néhány hét múlva írna róla, hogyan alakulnak kis unokahúga éjszakái.

Kulcsszó: , alvás, betegség, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!
Nagyon köszönöm, hogy szakít időt ránk, bizonytalan szülőkre is.
Sokszor gondolok Önre, hogy meg kellene kérdezni ezt vagy azt, de mindig rájövök, hogy a hiba bennem van. Az én idegességem, kimerültségem, türelmetlenségem köszön vissza a gyerekeimtől.
Két fiam van 4 és 2 évesek. Egyelőre főként a nagyobbikkal, Zéténnyel „veszekszünk” rengeteget, de lassan a kicsi is kezdi kinyilvánítani az ellenvéleményeit. A mostani gondom a körömrágás. Nyugodt gyerekeim vannak, kb. 9 hónapos korukig szoptattam őket. Volt cumijuk, de többnyire csak ha már nem akartam többet mellre venni őket. Hamar el is hagyták mindketten (kb. 1,5 éves korukra már csak az elalváshoz kellett. Zéti egy este nem kérte, másnap meg én nem adtam. Egy hét után eszébe jutott, hogy kellene, de megmondtam neki őszintén, hogy bizony már kidobtam, amibe bele is törődött. Zsombi meg mandulagyulladást kapott, 18 hónapos kora körül és mindig be volt dugulva az orra, ezért volt, hogy nem adtam neki a cumiját, az elalváshoz és nem hiányolta. Az is a kukában végezte) Az ujjukat soha nem szopták. Zétény amikor óvodába került kezdte rágni a körmét. Mindet és tövig. Kortárs társaságban nehezen oldódó, nem, illetve inkább azt mondanám, hogy ügyetlenül barátkozó. Korához képest nagyon szépen és választékosan beszél, csak általam válogatott meséket néz, kizárólag vacsora után, fürdés előtt, viszont nagyon sok könyvet nézünk, olvasunk, mesélek és beszélgetünk minden elképzelhető témáról. A mozgása korának megfelelő, csak bátortalan. „Nem zavart”, hogy nem barátkozik, pontosabban nem lestem, hogy mikor látom már valakivel játszani. Az egyetlen ki nem mondott, de általa biztosan érzékelt problémám vele kapcsolatban a pesszimizmusa. Sikítani tudnék amikor reggelinél azért nyafog, hogy nem meri meginni a kakaóját, mert akkor elfogy. Én optimista szemléletű ember vagyok, aki a mának él. Fáradtságomtól függően többet vagy kevesebbet szoktam kiabálni vele. Soha nem minősítem, nem becsmérelem, többnyire noszogatom, hogy csináljon meg végre ezt vagy azt (például öltözés). Durván egy hete vettem észre, hogy az öccse is rágja a körmét. Ma pedig azt kellett lássam, hogy Zsombor nem csak tövig, hanem húsig, úgy, hogy ha valamihez hozzáér a nagy ujja fáj neki. Ezt a körmét, ujja végét leragasztottam sebtapasszal, de nem tetszett neki és leszedte. Nála ötletem sincs, hogy miért teszi. Egyszer-kétszer jelezte, hogy nem tetszik neki, hogy kiabálok a bátyjával, de ennyi. Zétény is későn kezdett beszélni, Zsombi se beszél még, néhány szót leszámítva, de mindent megért, amit mondunk neki és ügyesen tudtunkra tudja adni, hogy ő mit szeretne. Most jön a 19. foga, de persze hátul. Nem jár közösségbe, majd csak oviba szeretném adni 3 éves korában. Ha rájuk szólok, hogy vegyék ki a kezüket a szájukból, szó nélkül megteszik, de nem sokkal utána megint rágják.
Az apjukkal jó házasságban élünk. Ő ugyan sokat dolgozik, de ez mindig is így volt. Teljes hétvégén velünk, velük van. Nagyon szereti mindkét fiú.
Úgy sejtem azt fogja írni, Ön is, hogy a hiba bennem van, de tudna-e ötletet adni, hogy szoktathatnám le őket a körömrágásról?
Tisztelettel és üdvözlettel
B. Andrea

Kedves Andrea!
Nagyon nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy miért rágja olyan sok gyerek a körmét. Sokan még genetikai okokra is gyanakszanak, hiszen a vizsgálatok szerint: ha valamelyik szülő gyermekkorában rágta a körmét, nő a valószínűsége, hogy gyermeke is ezt fogja tenni. Magam úgy vélem, hogy a genetikai hajlam mellett leginkább a szülőről való leválás lelki gondjai, az önállósággal kapcsolatos szorongás játszik a dologban szerepet. (Még szimbolikusan is, hiszen a leharapott bőr- és körömdarabok éppen ezt a „leválást” jelképezik!) Mint látja, Zétény esetében – óvodába kerülés, az óvodai kapcsolatteremtés problémái – ez a hipotézis védhető. Nem hiszem, hogy Ön hibás abban, hogy Zétény elkezdte rágni a körmét – abban inkább, hogy a körömrágás ilyen „fontossá” vált az életében. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy a szülő intenzív leszoktatási kísérletei („vedd ki a kezedet a szádból!” – „Már megint hol az ujjad?”) mintegy tudatosítják a körömrágást, és a „leszokás” helyett a „rászokásban” segítik a gyereket. A kérdéskört bonyolítja, hogy bizony a modelláló-modellált viszony itt is fontos dolog, azaz a kisebbik testvér ebben is könnyen utánozni kezdi a nagyobbat – Zsombor ezt meg is teszi! Visszatérve a leszoktatáshoz: ez nem könnyű dolog. Bizonyára tudja, a gyermekkori körömrágók közül sokan egész életükben nem tudnak leszokni róla, pedig Amerikában a felnőtteket még hipnózissal is próbálják kezelni! Azt javaslom – tudom, hogy nem könnyű – ne szóljon rá a gyerekekre, ha bekapják az ujjukat – de próbáljon a kezük számára olyan játékos, érdekes elfoglaltságot ajánlani, ami arra készteti őket, hogy kivegyék az ujjukat a szájukból – illetve el se jusson a kezük a szájukig! A lényeg az: ne vegyék észre, hogy anyunak mi a valódi célja, de minél kevesebb módjuk legyen a körömrágásra. Őszintén remélem, hogy Zétény óvodai beilleszkedése is idővel sikeresebbé válik, és egyszer csak azt veszi észre: már egyik sem rágja a körmét. Addig azonban különösen vigyázzon arra, hogy a gyerekek keze, körme tiszta legyen – hiszen ez a „rossz szokás” növeli a fertőzés veszélyét!

Kulcsszó: , érzékenység, óvoda, testvér

Tisztelt Ranschburg Tanár úr!
Fiam születése óta (1998.) nyomon követem munkásságát és megvásárolom könyveit. Tanácsai sokszor segítettek át a nehézségeken. Most azonban úgy érzem zsákutcába jutottam, és nem tudok igazán jó anyukája lenni gyermekemnek. Fiam 12 éves, édesapjától fiam 7 éves korában váltam el, mert bár „jó ember” - nem ivott, fizetését haza adta- mégis úgy éreztem, hogy sem közös gyermekünkhöz, sem a családhoz nem ragaszkodott. Egyszerűen gyerekesen viselkedett, és mindig azt éreztem, hogy habár egy gyereket szültem, mégis 2 gyerekről kell gondoskodnom.
Volt férjem azóta új családot alapított, közös gyermekünkkel a kapcsolatot inkább telefonon tartja, minthogy találkozzon vele és próbálja a fiamat ellenem hangolni, de miután a mi kapcsolatunk az őszinte szereteten és bizalmon alapul, nem sikerült elérnie célját. 3 éve új kapcsolatot létesítettem és -bár ez nagyon fáj nekem- fiam sokkal jobban bízik a páromban, mint az édesapjában. Mégis a tanácsára van szükségem. Fiam elkezdett kamaszodni (rendetlen, bár tanulmányi eredményei csak kissé romlottak, csak a hobbijának él -amit én is maximálisan támogatok-, az apját csak akkor hívja, ha pénzre van szüksége). Tisztelettel kérem, hogy csak pár szóban írja le, mivel jár a kamaszodás, meddig kell őt engednem, hogy a „saját útján járjon”, melyek azok az intő jelek, amire feltétlen oda kell figyelnem. Én születése óta azt az elvet vallom, hogy inkább ő sírjon többször, mint én egyszer, mert ha én sírok, akkor már nagy a baj.
Válaszát, tanácsát előre is köszönöm!
Őszinte tisztelettel,
U. Adrienn

Kedves Adrienn!

Az ilyen korú gyerekek rendszerint nem bírják, ha gyermekként bánnak velük – de a felnőtt autonóm életvitelre még éretlenek. Tehát: éreztetnünk kell vele, hogy már nem tekintjük gyereknek, közben azonban nem szabad a szemünket levenni róla! Számos dologban „alkudozhat” a szülővel („hadd jöjjek ma egy kicsit később haza”), de éreznie kell, hogy vannak áthághatatlan szabályok! Ilyen a drog és az alkohol tilalma, és általában az, hogy a szülőnek mindig tudnia kell: hol van a gyerek, kivel van, és mikor érkezik haza. Bízzék benne – és éreztesse is, hogy ezt teszi – de azért figyeljen fel, ha netán megváltozik a társasága, ha hirtelen zuhan a tanulmányi eredménye, vagy látványosan másképp kezd viselkedni, mint korábban. Ha anyja előtt észrevehetően zavarba jön, ha szisztematikusan kerülni kezdi a beszélgetési alkalmakat, ha este, amikor hazaér, elmosódottan artikulál, és összefüggéstelenül beszél, ha alvásában, vagy táplálkozásában szokatlan elemek jelennek meg – ezek mind-mind alkalmasak arra, hogy felébresszék a szülő gyanakvását. Persze, elméletben – mert a valóságban őszintén remélem, erre nem kerül sor.

Kulcsszó: , kamaszkor, szigorúság, tanulás

Tisztelt Doktor úr!
A kislányom 22 hónapos, laza ízületű, ebből kifolyólag a Pető intézetbe, heti két alkalommal hordom fejlesztő foglalkozásra. 20 hónaposan állt fel először, most kapaszkodva lépeget oldalra, valamint kezét fogva sétál, illetőleg pár lépést megtesz egyedül, de még bizonytalan. A kérdésem azzal lenne kapcsolatos, miszerint lehetséges-e, hogy a mozgás fejlődésének lassú üteme kihasson más területre, például a gondolkodásra, a szellemi képességekre? Fontosnak tartom elmondani, hogy kislányom figyelmét nagyon nehéz lekötni, a könyveken kívül szinte semmilyen játék nem érdekli, dobálja a tárgyakat, homokozóba a homokot, verekszik, ütöget, valamint reggeltől estig csikorgatja a fogát, ami már szinte elviselhetetlen! Bízom benne, hogy félelmeim megalapozatlanok! Várom mihamarabbi válaszát!
Köszönettel: Ágnes

Kedves Ágnes!
A mozgásfejlődés üteme nem befolyásolja a gondolkodást, de létezhet olyan idegrendszeri zavar, ami a mozgásproblémákért és a mentális gondokért közösen felelős. Mindenekelőtt a Pető Intézet konduktoraival beszéljen erről a kérdésről, és – mivel kicsi lánya közeledik a harmadik életévéhez – ősszel érdemes lenne megkeresnie a Gyógypedagógiai Főiskola szakrendelését. Kérjen egy alapos, körültekintő vizsgálatot, mely nemcsak a mozgás állapotára vonatkozik, de segítségével a gyerek szellemi állapotának jelene és jövője is felvázolható.

Kulcsszó: , játék, mozgás, tanulás

Kedves Tanár Úr!
Még csak most találtam rá erre az oldalra és nagyon örülök neki.
Két gyerekünk van, egy 18 éves fiú és egy 15 éves lány. A családunkról annyit, hogy öten élünk egy kertes házban, anyukámmal, a férjemmel és a két gyerekkel. A férjem lassan tíz éve, hogy mindig távol dolgozik, két - három hetente, de néha csak havonta jár haza.
Pontosan szeretném megfogalmazni a kérdésemet, de elég nehéznek tűnik. A gyermekeim soha nem tanultak igazán jól, mindig lusták voltak, szorgalmuk nagyon kevés és minden mással foglalkoztak csak a tanulással nem. És most odaértünk, hogy minden iskolai év végén épp csak átcsúsznak egyik évfolyamról a másikra, vagyis a lányom most már pótvizsgára is kényszerül egy tantárgyból, nyolcadikos és most kellene továbbtanulnia. Nem keveredett rossz társaságba, nem csavarog, nem dohányzik, mindig tudom merre jár, csak a tanulással van a probléma.
Az egyik kérdésem, hogy mivel érnék el célt, hogy felébredjen végre. Nagyon sokat beszélünk a tanulásról, az életről, hogy mi lesz később, de úgy érzem már csak azért sem érdekli. Állandóan hazudozik, ha fel akarom kérdezni a leckét, ők soha nem vesznek új anyagot, mindig mindent megmagyaráz, csak tanulni ne kelljen. Csak azt csinálja, amihez kedve van. De ugyanez jellemző a fiamra is, bármit mondhatok, nem érdekli, pedig jövőre érettségizik.
Valószínűleg én rontottam el a nevelésüket, mert most úgy érzem, hogy a probléma gyökere az, hogy nincs bennük megfelelni akarás, nincs cél előttük, minden úgy jó, ahogy van és nem hallgatnak rám. De nemcsak rám, a tanárokra sem, a lányom soha nem tudja mi a házi feladat, hogyha program van a suliban semmilyen információ nem jut el hozzá az időpontokra és a megjelenésre nézve, mindig megkérdezi valakitől telefonon. Nem figyel, fontosabb dolga van, a barátnők,a fiúk, a zene, az interneten a közösségi oldalak stb. Sokszor ígértem már nekik, ha jobban tanulnak.... de ezzel sem mentem semmire. Külön órákat fizetünk, de nem sok haszna van.
Tudok-e még változtatni a hozzáállásukon? És ha igen, Tanár Úr kérem konkrét dolgokkal tessék nekem segíteni! Tanuljon egész nyáron, mondjunk le a nyaralásról? Mivel tereljem a megfelelő irányba őket? Bármit megtennék értük, szívesen segítenék, de már nem tudom mivel használok és mivel ártok.
Mielőbbi válaszát várva, tisztelettel és köszönettel:
B.Bea

Kedves Bea!

Nagyon sok rendes, tisztességes, „jól nevelt” gyereket ismerek, akikkel semmi baj nincs soha – kivéve a tanulást, mert azzal nem tudnak megbékélni soha. Az ilyen gyerekek a gyötrelmes iskolaévek befejeztével rendszerint jól beilleszkednek a világba. Férjhez mennek, megnősülnek, szorgalmas és színvonalas szakemberekké válnak, életvezetésükben nyoma sincs az átszenvedett, átbukdácsolt iskolaéveknek. Fiánál már csak egy év, és meglátja, igazam volt; mintha kőszikla esne le a lelkéről, megkönnyebbül, felszabadul, amint leérettségizik, és megtalálja azt a munkaterületet, ami majd megélhetésének forrásává válik. Kislányánál ugyanez a helyzet, csak a megkönnyebbülés ideje kicsit még távolabbra esik. Azt javaslom, ne mondjanak le a nyaralásról semmiképp. Két-három hetet hadd pihenjen a gyerek – rá se nézzen a tankönyvekre – utána azonban, fokozatosan növelve a napi adagot, el kell kezdenie tanulni a tárgyat, amiből megbukott. Nem baj, ha csak „vékonyan a fal mellett”, de menjen át! És a továbbiakban is elsősorban arra vigyázzon, hogy az elégtelen osztályzatot elkerülje. Az egyes és a kettes között minőségi különbség van, a többi jegy csak mennyiségi különbséget takar. Vigyázzon a család derűjére és a kislánya jó természetére – ezek többet érnek a gyerek jövője szempontjából, mint egy-egy osztályzat.

Kulcsszó: , kamaszkor, szigorúság, tanulás

Tisztelt Tanár Úr!
Van egy 28 hónapos kisfiam! Én 22 éves vagyok a férjem 30.
4 éve vagyunk házasok. férjem szüleivel élünk de külön lakásban és külön kasszán! A kisfiam nem jár bölcsödébe igaz én szívem szerint beíratnám de a párom és az ő anyukája nem szeretné. Én vagyok itthon a gyerekkel. A párom elég sokat dolgozik néha még hétvégén is és ezért a pici nem sokat látja az édesapját. A kisfiam szerintem korához képest nagyon fejlett. 14 kg még nincs 100 cm és nem dagi inkább izmosabbnak mondanám. Nagyon értelmes szépen beszél, megérti amit mondok neki már elszámol 10-ig és szép mondatokat formál.
Az a problémám hogy kisfiam sokszor undok a családban élőkkel. Legfőképp az édesapjával. Pedig általában véve nagyon kedves gyerek. Már nem először fordult elő, hogy amikor hazajött az apja ahelyett, hogy köszönt volna neki amikor meglátta elkezdett kiabálni hogy, „Menj innen”.
Ezt nekem is szokta mondani, ha valami olyasmit teszek ami éppen nem tetszik neki. De nem értem hogy miért undok az apjával. Pedig minden nap kérdezi, hogy hol van apa és mindig elmondom neki hogy, „apa dolgozik hogy legyen pénzünk amiből meg tudjunk élni”.Látszólag meg is érti de már szinte minden napos hogy elzavarja az apját amikor meglátja.
Nem értem miért viselkedik így. Mindig elmondom neki, hogy ezt nem szabad mondani és, hogy apa és anya szereti és hogy apának ez rosszul neki amit neki mond. Lehetséges hogy azért mondja ezeket a dolgokat mert hiányzik neki hogy az apukája több időt töltsön vele vagy már annyira beleszokott hogy szinte csak velem van. Soha nem mondok neki rossz dolgokat az apukájáról még akkor se ha éppen nem vagyunk jóban.
Már odáig fajult ez a dolog, hogy az édesapja féltékeny rám.
Kérem, segítsen megoldást találni a problémánkra.
Elnézését kérem, ha nem a legvilágosabban fogalmaztam.
Várom mielőbbi válaszát!
Tisztelettel:H né

Kedves Levélíró!
Higgye el, szó sincs arról, hogy kicsi fia nem szereti az édesapját. Sokszor írtam már arról, hogy a gyerekek egy része olyan érzékeny idegrendszerrel születik, hogy minden, ami a megszokott életritmusából kizökkenti – például a különböző erős hangingerek, az ismeretlen környezet, vagy éppen az egész nap dolgozó apu hazaérkezése – komoly megrázkódtatást – stresszt – jelent a számára, ami ellen visszahúzódással, elhúzódással védekezik. Ez történik akkor is, amikor a nagyon hiányzó – nagyon szeretett - apukája megérkezik Hiába okos nagyon – mert leveléből ítélve nagyon okos kicsi fia van! – ő még nem érti igazán apja távollétének okát, és elutasító magatartásával az érzelmi vihar ellen védekezik, amit a szeretett személy megjelenése előidéz. Beszélje ezt meg férjével is, hiszen egészen biztos, hogy féltékenységének semmi alapja nincs. Idővel a gyerek többet megért a felnőtt emberek életéből, és a búcsúzás – találkozás mindennapos eseményei megszokottakká válnak.

Kulcsszó: , apa, féltékenység, intelligencia

Tisztelt Tanár Úr!
Kislányom 15 éves lesz, szeptemberben kezdi a gimnáziumot.
Egészséges, okos, alapvetően jó gyerek, eltekintve a kamaszokra jellemző lustaságtól, és az időnként szemtelen hangnemtől.
Kicsi korától egyenrangú partnerként kezeltem, mindent megbeszéltem vele, mindig őszinte voltam hozzá. Még óvodás volt, amikor az édesapjával elváltunk, azóta én nevelem, de a hétvégéket mindig apjával tölti, a kapcsolatuk rendben van. A válásunk után sokáig egyedül voltam, majd megismerkedtem egy férfival, akivel hét évig tartó kapcsolatomnak tavaly lett vége, amikor ő végleg külföldre költözött. A lányom jó viszonyban volt a párommal, nagyon sokat voltunk együtt, jól éreztük magunkat. A szakítás és az ezzel járó költözés, stb. nagyon megviselt lelkileg, a lányom állt mellettem, ő segített mindenben, rendkívül felnőttes viselkedésével ragyogóan helyt állt, amiért rendkívül hálás vagyok neki (ezt is megbeszéltük, mint minden mást).
Ezután újra egy hosszabb egyedüllét következett az életemben, nem is gondoltam és nem is vágytam újabb férfira. Ennek ellenére kb. 9 hónapja megismerkedtem egy nálam jóval fiatalabb férfival, akivel hosszú ideig kizárólag munkakapcsolat volt közöttünk, eszembe se jutott, hogy ennél több is lehet. Sokat beszélgettünk, kiválóan tudtunk együtt dolgozni, majd pár kettesben elköltött ebéd után találkozgatni kezdtünk, munkaidőn kívül is.
Természetesen ezt is megosztottam a kislányommal. De a lányom egyáltalán nem ért egyet ezzel a kapcsolattal, sőt bosszút forral a párom ellen és a legkülönbözőbb eszközöket keresi, hogy eltántorítson minket egymástól. Én minden esetben próbálom megnyugtatni, hogy nem fogom kevésbé szeretni és nem fogok kevesebb időt tölteni vele, csak amikor egyedül voltam eddig (hétvégék, szünetek), azt az időt töltöm az új párommal, de ő ezt meg se hallja és egyáltalán nem érdekli, csak azt hajtogatja, hogy miért nem magamhoz valót keresek, mit akarok én egy fiatalabb fiútól. A páromat is rendkívül érdekli a viszonyom a kislányommal, ő szorgalmazza, hogy menjünk el együtt különböző programokra, hogy megismerjék jobban egymást, de a lányom minden elől elzárkózik.

Tisztelt Tanár Úr!
Én nem szeretném elveszíteni a lányom bizalmát,mert még senkivel nem volt ilyen őszinte és baráti a kapcsolatom de azt se akarom, hogy ő határozza meg, hogy mit csinálhatok, mit nem és kivel! Teljesen tanácstalan vagyok, de valami megoldást kell találnunk ami mindhármunknak megfelel.
Kérem segítsen hogyan kezeljem ezt a problémát!
Köszönettel: Anna

Kedves Anna!

Önnek teljes mértékben igaza van, kislánya átlépi azt a hatáskört, ami számára az anya-lánya viszonyban megengedhető. Én az Ön helyében ezt a leghatározottabban meg is mondanám neki. Nyilvánvaló, hogy a gyereket a féltékenység vezeti. Mindig is nagyon mély, szeretetteljes kapcsolatot ápolt édesanyjával (Önnel), és ez a kapcsolat – amikor az Ön élettársa kilépett az életükből – egyfajta szimbiózissá vált: a gyerek úgy érezte, egyedüli bizalmas társa édesanyjának, és most veszélyeztetve érzi ezt a szerepet. Mondja meg neki, hogy kapcsolatukban minden a régi marad, de erről a kérdésről nem beszél vele. Életkorából adódóan nem értheti meg a helyzetet – és nincs is joga ahhoz, hogy ilyen szinten beavatkozzék anyja magánéletébe. Egy darabig valóban szüneteltesse ezt a témát, és ne is törekedjék látványosan arra, hogy kislánya összebarátkozzék párjával. Ha kapcsolata új párjával valóban tartósnak bizonyul, kislánya előbb-utóbb megbékül a megváltoztathatatlan körülményekkel.

Kulcsszó: , érzékenység, féltékenység, kamaszkor

Kedves Ranschburg Jenő!
16 éves vagyok... És már több pszichológusnál is jártam… de kevés sikerrel. Mostanra már nem is látom értelmét hogy elmenjek magán orvosra meg nincs lehetőségem.
A problémám a következők:
Folytonosan elkapnak sírógörcsök és azokban a pillanatokban úgy érzem, hogy végleg értelmét vesztette minden, öngyilkossági kísérletek fordulnak végig a gondolataimban (többször is gyógyszereztem de komoly bajom nem lett csak a szívemet viselte meg). Ja és ezért rúgtak ki februárban a gimiből mert lekurvázott az igazgatónő és én vissza kurváztam mert a sok nyugtató (rivotril, seduxen, ismeretlen nevű altató, frontin) bevétele után úgy viselkedtem mint egy „részeg” kb. olyan 50 darabot vehettem be.. nem először fordult elő de eddig csak otthon csináltam ilyet.. kipróbáltam még anno rengetek tudat módosítót. Alkohol, drog, gyógyszerek.. de egyiktől sem tudtam felszabadult önmagam lenni csak talán az gyógyszerektől de hát az tönkreteszi a szívemet... Legszívesebben meghalni szeretnék és gyakran nem szomorúságból csak dühből vagy nyugalom miatt. Amikor vége van a rosszkedvemnek akkor meg néha pár percekre vagy akár több időre is olyan élet erőt érzek mintha hegyeket tudnék mozgatni. De mostanában már a hangulataim sűrűbben ingadoznak eddig párhónapig jól voltam párhónapig „depis” most meg szinte 15 perc alatt megváltozok. Nemegyszer előfordul hogy elindulok valahova mire odaérek vissza fordulok... ez lehet nyaralás is. Rám jön egy olyan, hogy most elakarok menni és lehet hajnal és lehetek külföldön is, haza kell jönnöm. Rettentően féltékeny vagyok a kortársaimra.. Lányokra, mert szebbnek tartom őket és mert jó társalognak... amit én nem tudok.. nem tudom milyen embernek születtem csendesnek vagy bulizósnak.. de per pillanat társaságban visszahúzódó vagyok de lelkiekben úgy érzem én más lennék és a valóságban nem tudom felszínre hozni a belsőmet... olyan mintha a testembe lennék zárva.. és már rémálmom is van ha elegyek valahova és szembesülök a jellememen ami akkor vagyok.. Utálóm azt az énem.. mikor emberek között vagyok.. egy senki egy nulla akinek nincs véleménye se stílusa..
Olykor félek nagyon, hogy egyedül maradok.. testvéreim 33-50 éves korig vannak 6-an vannak. Egy él velünk csak. a többi az vidéken messze.. de egy Zoli, van akit nagyon szerettem ... Anyukám 56 éves.. és én úgy félek, hogy egyedül maradok.. én nem tudnám elviselni, ha valamelyikkőjük meghalna.. és nővérem aki velünk él 33 éves gyakran veszekszik anyuval... és félek h a sok idegeskedés miatt baja lesz így is sok gyógyszert, szed.. és van hogy én is idegesítem.. pedig szeretem de néha rám jön a düh.. most váltok negyedszerre gimnáziumot mert kikezdtek a gyerekek és félévente váltogattam.. Most gondolkodom, hogy magántanulónak kéne lennem, de akkor végképp nem mozdulnék ki.. és így is ott tartok, hogy nem tudok bemenni egy bevásárlóközpontba... mert 4 hónapja nem mozdulok ki.. nincs hova.. barátaim nincsenek és mostanra már nem is akarok nagyon...mostanában nagyon sokszor sírva fakadok... Olyan dolgok miatt tudok zokogni, hogy szinte nevetséges.. Gyengének érzem magam.. sokat alszok 12 órákat és alig 10 óra ébrenlét után majd el alszok.. és nap közben is nehéznek érzem a végtagjaim.. Úgy érzem, hogy egy elcseszett gyereknek születtem..... És ha ilyen maradok.. nincs sok értelme semminek, amibe belekezdek...
Röviden ennyit köszönettel,
Névtelen lány

Kedves Levélíró!

Ugye, nem haragszol, ha tegezlek, de nekem már az unokáim is idősebbek Nálad, felesleges merevség lenne hát, ha magáználak. Jól ismerem azt az érzést, amelyről leveledben beszámolsz; a tehetetlenség és a reménytelenség nyomasztó fájdalmát, mely időnként dühös indulattá formálódik, máskor viszont a passzív közöny látszatát kelti. A depresszió – mert „depis” vagy, azt hiszem, ehhez nem fér kétség – képes arra, hogy hatására az ember csúnyának, ostobának és mindenre alkalmatlannak érezze magát, amitől persze még kétségbeesettebb lesz. Nem ismerlek, de fogadni mernék, hogy környezetedben érdekes arcú, csinos lánynak tartanak (amit egyébként hiába is mondanak Neked, Te úgysem hiszed el!) – aki elhanyagolja magát, mogorva és időnként modortalan. Ha hiszed, ha nem, a leveled nagyon jó! Aki ilyen közvetlen természetességgel, őszinte, keresetlen szavakkal, és mégis stílusosan le tudja írni állapotát – viszonyát a világhoz és önmagához – az nem lehet értéktelen ember. Kérlek, ne rongáld magad a sok vacak pirulával, és főként ne kacérkodj a halállal, mert Te a lelked legmélyéig élni akarsz, társakra, barátokra, szerelemre, sikerre vágysz, és értelmetlenség a pillanatnyi kudarc érzése miatt a visszafordíthatatlan semmi felé menekülni. Te tudod, hogy irigyelsz másokat – de miből gondolod, hogy Téged senki nem irigyel? Az őszinteségedet, a bátorságodat, a „tekintéllyel” szembeforduló egyenességedet – amiről persze szörnyülködve beszélnek, de sokan mit nem adnának ezért a képességért! Nézz a tükörbe, és ne fordulj el a saját értékeid elől! Te mindent meglátsz magadon, ami zavar, de legyél ahhoz is elég bátor, hogy felfedezd az értékeidet – arcvonásaidon, testeden, jellemedben és intelligenciádban – mely utóbbit egy ilyen levél után már nem tagadhatsz előttem. Ha módod van rá, fordulj szakemberhez, aki segít megküzdeni a démonaiddal – bár én azt hiszem, Te erre egyedül is képes vagy. Amikor kedved van, írjál nekem. Mostantól kezdve én mindig szívesen és reménykedő érdeklődéssel olvasom leveleidet – és természetesen mindegyikre válaszolok is.

Kulcsszó: , érzékenység, félelem, kamaszkor

Tisztelt Tanár Úr!
Következő a problémám. évvel ezelőtt egy nő miatt férjem elhagyott. Kapcsolatunkat az én többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerült rendbe hoznunk. (18 évig éltünk együtt, házasok 16 évig voltunk). Fiam, aki akkor 14. évében járt eleinte az apját hibáztatta, de később elfogadta a helyzetet. (A nőt ismerte, hiszen egy „baráti társaságba jártunk”) Én a szakítás után 8 hónappal megismerkedtem egy férfival (kapcsolatunk azóta is tart). A váláskor a volt férjem ragaszkodott ahhoz, hogy a fiam döntse el kivel akar maradni. A gyermek az apját választotta... Én nagyon nehezen, de beletörődtem a helyzetbe. Sajnos az apja és annak a családja a gyermeket ellenem hangolta (rettenetes dolgokat vágott a fejemhez, minden velem kapcsolatos információt kiadott az apjának), ennek ellenére a kapcsolatot tartottam a fiammal és megpróbáltam a vagyonjogi perünkkel (most is folyik) illetve az apjával kapcsolatos dolgainkat, mint kettőnk közti témát kerülni.
Ez a helyzet az elmúlt bő másfél évben viszonylag jól működött. De sajnos a hétvégén a fiam igen durván megbántott. Tulajdonképpen nevetve azt mondta, hogy ha nem lennék megkapná az örökségét, lenne pénze, vehetne magának kocsit. A beszélgetésnek édesanyám is a tanúja volt, aki hallgatólagosan, de a fiam pártját fogta. Én teljesen megdöbbentem. Tudom,manapság az anyagiak a legfontosabbak, de hogyan lehet egy ilyen kijelentést eltűrni a gyerektől? Én nem ezt tanítottam... Annak ellenére, hogy egy olyan környezetben él ahol csak a pénz számít úgy gondolom, hogy az anyámnak még akkor sem mondok ilyet, ha így gondolom.
Nem tudom mit tehetnék.... Egyenlőre beszélni sincs erőm vele,nemhogy találkozni. Teljesen tanácstalan vagyok, mivel ezt a kérdést most anyukámmal sem tudom megbeszélni, hiszen nyilvánvaló, hogy elfogult.
A barátnőm szerint egy ideig szóba sem kéne állnom vele, éreztetve azt, hogy ez a viselkedés teljeséggel megengedhetetlen és minősíthetetlen.
Kérem, adjon tanácsot mitévő legyek.
Előre is megköszönve gyors válaszát!
További szép napot kívánok!
Tisztelettel: A.T.

Kedves Levélíró!
Nagyon megértem, hogy Önnek rosszulesett fia megjegyzése, mégis le kell írnom: attól tartok, eltúlozza a kijelentés súlyát – és az arra adott reakciója is túlméretezett. A kamaszok, egy-egy hirtelen hangulat hatására, sok mindent összefecsegnek, amit maguk sem gondolnak komolyan – illetve nem is mérlegelik a szöveg valódi jelentését. Arra gondolok: ha nem lenne ilyen elmérgesedett a viszony volt férje és Ön között, ha nem keresné ösztönösen férje rossz hatását a gyerek megnyilvánulásaiban, Ön sem venné ennyire zokon a dolgot. Summa summarum: nem értek egyet barátnője tanácsával. Hasonló helyzetben az ember megereszt egy mondatot arról, hogy ilyesmit mondani neveletlenség, és máskor gondolja meg, mielőtt buta megjegyzéseivel fájdalmat okoz az édesanyjának. Nem tanácsos hosszú időn át a „sértett szülő” szerepét játszania, hiszen ezzel tovább lazítja a kapcsolatot fiával, holott ez a kapcsolat az adott helyzetben most sem nevezhető túlságosan szorosnak.

Kulcsszó: , apa, kamaszkor, szorongás

Kedves Tanár Úr!

Elnézést kérek, amiért nem kamaszokkal kapcsolatos kérdést teszek fel, de a pici fiam mostanság épp olyan szeszélyes egy bizonyos dologban, mint egy kiskamasz, teljesen tanácstalanná tett.
A kisfiam 7 és fél hónapos, úgy döntöttem egykor, szoptattam és szoptatom, amíg csak van amivel. Még tart a tej, bár már mindenféle egyebet is ebédelünk és uzsonnázunk. A kicsi ember azonban egy ideje különös szokást vett fel: nem hajlandó a jobb mellemből szopni, csak a balból. Ezt jókora balhét csapva adja tudomásomra.

Minden trükköt megpróbáltam már, erőltetni nem tudom s nem is akarom, de a saját érdekében mégis jobb lenne, ha újra elfogyasztaná a teljes vacsoráját (láthatóan nem lakik jól a balból, mégis kiköpi a jobbat, ha egyáltalán belekóstol). A gond ugyanis főleg este és nap közben van, általában akkor nem válogat, ha még félálomban van (épp szundított egyet vagy „reggelizik”), tehát mintha valami tudatos döntés eredménye lenne a dolog... Egyszerűen nincs már tippem, mi lehet ennek a különös viselkedésnek az oka, mostanig gond nélkül szopott váltott mellből, hol egyikkel, hol a másikkal kezdtük, láthatóan semmije nem fáj a bal oldalán, nem látszik, hogy a foga bújna... Az lehetne a baj, hogy a jobb mellemből lassabban jön a tej, mint a balból? De akkor miért épp most, 7 hónap után vált ez problémává? Más lenne az íze? Mitől? Én nem érzek különbséget. Attól kezdek már tartani, hogy emiatt a játék miatt hamarabb le fog állni a tejtermelésem, mint kellene, ráadásul nagyon szeretném elkerülni a sírást, kiabálást.
Kedves Tanár Úr, nagyon örülnék, ha a sok levél között az enyémre is válaszolna, adna nekem egy tanácsot, segítene megérteni, hogy mi jár az én kis manóm fejében!
Tisztelettel üdvözli
Klára

Kedves Klára!
Csak azt tudom elképzelni, hogy kicsi fia a jobb mellből nehezebben – és talán kevesebb sikerrel – táplálkozik, mint a balból. Ha megpróbálja este fekve szoptatni őt – így ugyanis még az a különbség is megszűnik, hogy a jobb, vagy a balkarján tartja-e a gyerek fejecskéjét – ki kell derülnie, hogy az „oldalnak” a jelenséghez nincs köze. Beszéljen a dologról a gondozónővel is – ők nagyon értenek a szoptatáshoz – de meg kell jegyeznem: olyan nagy baj nem lehet: ha egy gyerek nyolc-kilenc hónapos koráig anyatejen él, az esetleges elapadás sem veszedelmes.

Kulcsszó: , etetés, szorongás, türelem

Tisztelt Tanár Úr!
Az én kislányom, Flóra 16 éves, gimnazista. Okos, szépséges és nagyon érzékeny. Mondhatni művészlélek, mert gyönyörűen rajzol, fest és énekel. Sajnos az édesapjával elváltunk három éve. A kapcsolatuk jónak mondható, mert szeretik egymást nagyon.
Igaz mostanában az édesapja rengeteget dolgozik, Flóra úgy érzi kevés ideje van rá. Gondja még az az apjával, hogy a kapcsolatai sorra kudarcot vallanak, boldogtalannak látja őt, sokszor helytelennek tartja a tetteit, miközben persze nagyon szereti, félti is őt.
Az én gondom a kislányommal, hogy tartósan lehangolt, rosszkedvű, sír, kétségbeesik. Az iskolai teljesítménye is romlott. Többször előfordult, hogy azt mondta képtelen odafigyelni a tanulásra. Úgy gondolja, a barátnője nem érti meg. Úgy érzi sokszor, hogy nem érti, nem ismeri igazán senki a barátai, osztálytársai közül, én úgy gondolom, nem is enged közel magához másokat.
Én úgy látom, semmi esetre sem rosszabb az élete, mint a többi hasonló korú gyermeknek. Az édesapja is, én is nagyon szeretjük őt is, az öccsét is. A lakásunk otthon. Mindig igyekszünk megértők, türelmesek lenni, bár természetesen vannak szabályok, amiket be kell tartani. Úgy gondolom ő egy meleg-korlátozó családban nőt fel. Tudom, hogy kamaszkorban szinte természetesek a hangulatingadozások, de azért mégsem vagyok benne biztos, hogy normális, ha az én gyerekemtől naponta hallok ilyesmiket: nincs semmi értelme az életnek, legjobb lenne meghalni, minden szar, (elnézést) semmihez semmi kedvem, nincs erőm stb. Van amikor két napig ilyen,aztán egy-két nap vidámság jön. Elvittem gyermekpszichológushoz, nem erőszakkal, hanem előtte megbeszéltük, beleegyezett. Mégis ő maga mondta el nekem, hogy szerinte nincs értelme járni, mert a legtöbb gondját nem mondja el úgysem. Azt is tudom, hogy ő pici korától kezdve nagyon nyitott gyermek. Mindig mindent bátran megkérdezett, illetve elmesélt, bármilyen témával kapcsolatban. Azt is mondta többször, hogy milyen jó, hogy megértő vagyok vele és hogy neki milyen furcsa, hogy néhány osztálytársáról azt sem tudják a szülők mit csinál, merre jár. Most viszont úgy érzem nem tudom ,hogyan segítsek rajta.
Ha kérdezem mi baj, általában azt mondja, hogy minden. Hogy semmi sem jó. Hogy bármire gondol, mindennel baj van, mindentől csak rosszkedvű lesz. Hogy úgy érzi valami elveszett, ami egy éve még megvolt, de nem tudja mi az.
Kedves Tanár Úr! Hogyan segítsek neki?
Segítségét, válaszát előre is megköszönve, őszinte tisztelettel
Egy aggódó édesanya

Kedves Levélíró!

Leveléből úgy ítélem, kislánya életének abban a nehéz periódusában van, amelyen minden tizenévesnek – kinek több, kinek kevesebb gyötrelemmel – át kell vergődnie. Keresi önmagát, élete értelmét, helyét a világban. Mindez azt jelenti: a szülő nem tehet mást, érezteti, hogy ott áll a gyerek mögött, nyitottan a beszélgetésre, és készen a segítségnyújtásra – ha a gyerek igényli. A küzdelem jelentős részét – az autonóm felnőtt emberré válás lelki feladatait – a gyereknek magának kell elvégeznie. Mindezzel szemben meg kell jegyeznem azt is: mindig aggodalommal tölt el, ha egy ilyen korú gyerek arról beszél, hogy az életnek nincs értelme, és jobb lenne meghalni. Az esetek többségében – szerencsére – ezek csak a megmagyarázhatatlan, rossz hangulatot kifejező „szavak”, de mégsem szabad félvállról venni azokat. Azt javaslom, kislánya továbbra is járjon pszichológushoz, még akkor is, ha – kezdetben ez mindig így van – kislánya úgy gondolja, nincs értelme. Amikor kislányán erőt vesz a depresszív, pesszimista hangulat, a pszichológus segíteni képes abban, hogy a gyerek minél előbb fölébe kerekedjék a rossz érzéseknek, illetve észreveszi azt is, ha netán valóban valami veszély fenyegeti őt.

Kulcsszó: , érzékenység, kamaszkor, szorongás

Tisztelt Doktor Úr!
Kislányom 7 éves múlt januárban, most fejezte be az első osztályt. A 39. hétre született, 6/9es apgarral, mert a nyakán volt a köldökzsinór és csak „nyekergett” mikor megszületett. Kapott oxigént, de csak néhány másodpercig mert utána szépen lélegzett egyedül, rögtön vissza is hozták. 1 éves koráig havonta jártunk fejlődésneurológiára, ahol minden rendben volt, semmi problémát nem találtak.
A probléma az ovikezdésnél kezdődött, nagyon nehezem illeszkedett be a közösségbe, hónapok múltán se akart az ágyra feküdni, sírt sokat utánam, de aztán ez szépen rendeződött. Nagycsoportra már ő volt az óvó nénik kedvence, mindig mondogatták hogy milyen, ügyes, okos kislány. Egy két tannyelvű iskolába felvételizett, ahová 100%os felvételivel fel is vették.
Az iskolával újra kezdődött a probléma. Rengeteg játékos óra van, ahol mondókáznak, szerep játékoznak, énekelnek, főleg az idegen nyelvi órán. Az én lányom sajnos nem szívesen vesz részt ezekben a játékokban, sokszor egyáltalán nem is vett részt, csak ült a helyén egyedül. Azt mondja ő nem szeret játszani. A testnevelés órával ugyanez a helyzet, nem szeret játszani labdás játékokat, inkább az elsők között kidobatja magát és leül. Időre nem volt hajlandó futni, akkor is visszautasította a tanító néni kérését. Minden mozgásos formára azt mondja, hogy ő ügyetlen, nem tudja, mi lesz ha ő lesz az utolsó. Az énekórával dettó ez a helyzet, azt mondja, hogy ő nem szeret énekelni. Habár itthon meg sokat dalol, táncol zenére stb. És társasozni is szeret, de azt mondja hogy csak velünk. Ráadásul kb. az elmúlt 2 hónapban a beszédnél a szóeleji szótagot valamikor 2-3szor is elismétli mielőtt tovább mondaná a mondandóját. Az év végi eredményei jók (kiváló, jól megfelelt) lettek ami a tárgyi tudást illeti, viszont az órai munkára sajnos majdnem mindenhová a passzív státusz lett behúzva. Egyáltalán nincs versenyszellem benne, ha meghallja, hogy verseny inkább kimarad belőle. Amúgy gyerekekkel szeret játszani, pl. játszótéren, és nem az a nagyon szégyenlős típus, elég könnyen ismerkedik. Van egy testvére is, egy 5 éves kislány. Sajnos nem nagyon tudja elfogadni, sokszor mondja hogy bárcsak ne lenne, mert nem szereti. Sokszor gorombán viselkedik vele, nem nagyon jönnek ki egymással. Azért vannak időszakok mikor egész jól eljátszanak együtt, de ez nem tart egy pár napnál tovább. Voltam vele nevelési tanácsadóban is, ott azt mondták, hogy nem látnak problémát a gyereknél, ő egy ilyen típus, elhúzódik nála a beilleszkedési folyamat, ilyennek kell elfogadni, nem is javasoltak terápiát. Egyébként egy nagyon érdeklődő, okos kislány, annyit még tudni kell róla, hogy nagyon anyás is ezek mellett. Én ebben nem nagyon tudok belenyugodni, szerintem csak lehetne neki valahogy segíteni, esetleg fejleszteni.
Mi lehet a probléma oka? Hogyan tudnánk neki segíteni?
Segítségét köszönöm,
Adrienne

Kedves Adrienn!
Levele alapján lényegében egyetértek azzal, amit kollégáim a Nevelési Tanácsadóban mondtak Önnek. Kicsi lánya veleszületetten – és ennek nincs köze a születésekor jelentkező problémához – nehezen oldódó, idegen környezetben tartósan visszafogott típus. Egyrészt el kell fogadnia ilyennek, másrészt – mint erről sokszor írtam már – ahol lehet, segítenie kell a gyereknek abban, hogy az újdonságokkal fokozatosan ismerkedjék. Van azonban még egy probléma. Úgy látom – szemben azzal, amit levelében állít – a gyerekben nagyon is él a versenyszellem, ugyanakkor annyira fél a kudarctól, hogy inkább lemond a megmérettetésről. A kudarckerülés összefügg a gyerek említett karakterével, de a képbe könnyen belejátszhat az is, hogy édesanyja rendszeresen igen magasra helyezi számára a lécet. Attól tartok – hogy helyesen gondolom-e, azt Önnek kell megítélnie – a gyereknek gyakorlatilag megszületésétől kezdve, folytonosan bizonyítania kell, hogy nem sérült, mert az édesanyjában – Önben – ott él a rettegés: nincs-e maradandó nyoma a születés rendellenességének. Hát ezért kimondom: a gyerek most már hét esztendős elmúlt, biztos, hogy teljesen egészséges, semmiféle maradandó károsodást nem szenvedett! Kérem, higgye el, hogy ez így van, legyen egy kicsit lazább, felszabadultabb a gyerekhez való viszonyát illetően, mert – egyszerűen fogalmazva – kislánya azért retteg az éneklésben, táncban, mozgásban bekövetkezhető balsikereitől, mert ezekkel mintegy igazolná anyja félelmeit. Önnek – kérem, fogadja végre el! – szép, okos, egészséges, az átlagosnál kicsit érzékenyebb kislánya van, aki – a saját igényeinek megfelelően – hibátlanul fog illeszkedni a világba, amelyben él. Ne szóljon rá a szótagismétlés miatt – ha képes lazítani, leküzdeni a kislányával kapcsolatos szorongásait, meglátja, néhány hónap múlva ennek a „beszédhibának” nyoma sem marad.

Kulcsszó: , közösség, szorongás, testvér

Tisztelt Ranschburg Úr!

Ismét Önhöz fordulok segítségért. Kisfiúnk 2 és fél éves. Május elejéig az édesanyjával és a nagymamájával volt otthon, de a nagyi hirtelen lebetegedése és a feleségem munkahelye miatt egyik napról a másikra (szó szerint) bölcsődébe kellett őt adnunk. Két hetünk volt beszoktatásra, ezt én (az apuka) csináltam végig vele. Ebben a két hétben a gondozók
szerint nagyon jól mentek a dolgok. Csak a reggeli búcsúzáskor volt egy-két perc sírás, utána jól elvolt, jól evett és a második héten már ott is aludt. A harmadik hetet betegség miatt otthon töltötte. Ezt követően viszont kezdtek megváltozni a dolgok:

1. Szinte semmit sem eszik a bölcsiben, pedig igen-igen jó evő. Tény, hogy otthon most sincs gond ilyen téren.

2. Már nem csak reggel sír (amikor az anyukája otthagyja), hanem délutánonként is, amíg érte nem megyek.

3. Azok a dolgok, amik eddig nagyon érdekelték, amiket szívesen csinált, most nem érdeklik. Minden ilyet elutasít.

4. Ha kérdezzük, hogy mi történt a bölcsiben, akkor azt mondja, hogy semmi. És soha nem is mesél róla.

5. Pár napja - van, hogy óránként is - felsír éjszaka, és ha kérdezzük, miért sír, akkor az válaszolja, azért, mert anya elmegy.

6. Egyre többet hisztizik, dühöng, megsértődik, magára zárja a szobája ajtaját. Már alig merjük rendre utasítani, vagy kérni tőle bármit - úgyis veszekedés lesz belőle.

A fentiekkel kapcsolatban kérdezném, hogy ezek normális „tünetek” a bölcsivel kapcsolatban? Egyáltalán csak a bölcsinek tudhatók be? Elképzelhető, hogy nem érett még meg a bölcsire, az elszakadásra? Kivegyük a bölcsiből és próbálkozzunk később az óvodával? Hogyan viselkedjünk, mit tegyünk otthon? Kényeztessük egy kicsit, vagy próbáljunk mindent úgy csinálni, ahogy eddig?

Válaszát, segítségét előre is köszönöm!

Tisztelettel:

B. Domonkos

Kedves Domonkos!

Kérdésére nagyon nehéz válaszolnom, hiszen nyilván nem „jókedvükben” döntöttek úgy, hogy a gyereket bölcsődébe adják. Igen, a „tünetek”, amelyeket felsorol, elhúzódó beilleszkedési problémára utalnak, de szerencsére itt a nyár. Ha mód van rá, júliusban és augusztusban ne járjon a gyerek bölcsibe, töltsön el minél több időt anyjával és apjával, meghitt módon, úgy, ahogy ez régen zajlott. Segítsenek a gyereknek, hogy megtalálja önmagát, szeresse, amit régen szeretett, és élvezze az együttlétet szüleivel. Ha anyagi, egzisztenciális, vagy egyéb okból fontos, hogy a gyerek bölcsődébe járjon, szeptemberben kezdjék újból a beszoktatást. Könnyen lehet, hogy a második próbálkozás már sikeresebb lesz. Ha viszont megengedhetik maguknak, várják meg, amíg kicsi fiuk eléri az óvodáskort. Biztos, hogy ez a legvonzóbb alternatíva.

Kulcsszó: , bölcsöde, elválasztás, szorongás

Kedves Tanár Úr!

Nagyon nagy tisztelője vagyok, úgy érzem, hogy igazán megérti a gyermekek lelkét, igazán élvezi hivatását. A magi világban már nem sok olyan szakembert találni, aki ennyire megértő és érzékeny a gyermekek iránt.

Szabadkáról írok, tanácsot szeretnék kérni fiam nevelése kapcsán és szeretném tudni melyik könyvét ajánlja hogy beszerezzem.
Idősebb fiam 4,5 éves, ikergyermekeim pedig 1 évesek (fiú, lány). Nagyon nehéz 1 év van a hátunk mögött, a két baba szinte minden percemet lefoglalta. Nem sok segítségem van a három gyerek körül, férjem délután öt órakor ér haza a munkából. Idősebb fiammal van gondom. A testvérek érkezése felborította a megszokott családi életet és a fiam központi
helyzetét a családban. Tudjuk, hogy mennyi figyelemre és szeretetre van szüksége egy elsőszülöttnek hogy ne érezze magát eldobva, ezért is igyekeztünk továbbra is sokat foglalkozni vele. Sajnos én kevésbé tudok a fiammal lenni, viszont ezért a férjem foglalkozik vele többet. Mára a fiam kezelhetetlenné vált, néha igazán nem tudom mit tegyek. Verekszik,
visszafelesel, köpköd, lehülyéz, szófogadatlan. A verés nem a mi nevelési módunk, de valamelyik nap már a fenekére ütöttem, amit most is bánok. Büntetés kép eltiltjuk a játékaitól, ami persze nem segít. Nagyon fáradt vagyok és már csak kiabálni tudok rá, ami szintén nem segít. Mindenért könyörögni kell neki, egészen addig, amíg el nem kezdek ordítani. Az óvodában nincs vele gond, szépen részt vesz minden aktivitásban, játszik a többi gyerekkel. Az óvodába csak pár óra hosszára hagyjuk ott, ebédig, hogy ne érezze magát eldobva. Testvéreit szereti, természetesen néha van egy kis féltékenység, egy kis harag ha bántják a játékait. Egy nagyon intelligens, kíváncsi, tudni vágyó gyerek. Viszont nem önálló, egy kicsit ügyetlenebb típusú, ideges, türelmetlen. Úgy érzem semmibe nem leli örömét, sokszor mérges, elégedetlen. Hiányolom benne a gyermeki gondtalanságot, életörömet.

Kérem segítsen, nem szeretném hogy egy boldogtalan gyermek legyen és később egy boldogtalan felnőtt. Hol rontottam el?

Mónika, Szabadkáról

Kedves Mónika!

Tudom, hogy jót akart, amikor úgy döntött, csak délig hagyja „nagyfiát” az oviban, de minden jel arra mutat: ez nem válik be. Mire férje délután hazaérkezik, Ön fizikailag és lelkileg is teljesen kimerül – amit meg is értek – a kapcsolat pedig kicsi fia és Ön között pedig enyhén szólva feszültté válik. Amennyiben a gyerek jól illeszkedik az óvodába, és az óvónők szerint nincs vele semmi probléma, nem lehet komoly a baj. Azt javaslom, próbáljon meg délután négy óra körül menni a gyerekért – amit persze előre beszéljen meg vele – és így körülbelül akkor érjenek haza, amikor férje is megérkezik a munkából. A gyerek is, Ön is, pihentebbek lesznek, és amikor már három gyerek gondjával kell küzdenie, nincs egyedül. Kisfiát egy picit vonja be – persze igen-igen óvatosan - az ikrekkel való napi teendőkbe, és dicsérje, milyen ügyes, és mennyit tud anyjának segíteni. Természetes és helyes is, ha a nagyfiú az apjával tölt el több időt – de ne „passzolja át” teljesen férjének a gyereket. Ha lehet, szakítson időt közös, jókedvű együttjátszásra, hogy kapcsolatuk ne csak utasításokra és veszekedésre szorítkozzék. Így a gyerek kevesebb időt fog otthon tölteni, mint eddig, de az együtt töltött időnek nem a mennyisége számít igazán, hanem a minősége! A hisztit – köpködést, egyebeket – természetesen ne tűrje: küldje be a gyereket néhány percre a szobájába (ne zárja be!), hogy gondolkozzék azon, ami történt, és amikor lehiggadt, röviden beszélje meg vele az eseményt. A gyereknek éreznie kell, hogy Ön nyugodt és rendíthetetlen – meglátja, mindez meghozza a gyerek nyugalmát is. Tudom, nem könnyű három kicsi gyerekkel, de higgyen benne: mindent jól csinál, és ha vannak is keserves pillanatok, komoly aggodalomra okot adó események nincsenek.

Kulcsszó: , hiszti, óvoda, testvér

Kedves Tanár úr !

Remélem még nem késtem el, a fiam most 18 éves . Későn érik, és kb. 5 éve tart nála a kamaszkor. Gátlásos, zárkózott, mindig a sor végén álló, nem kiközösített, de kevés baráttal rendelkező kövér általános iskolás volt. (A kövérsége talán az asztmája miatt szedett gyógyszerek miatt alakult ki) Értelmi képességei jók, jól tanul most is. Enyhe mozgás koordinációs problémái miatt alsó tagozatban koordinációs tornára jártunk. Nem ügyes, de igyekszik, karatézik, biciklizik, úszni és síelni is tud.

Általános iskolai közössége homogén volt - anyagilag és egzisztenciálisan is jól szituált vidéki kisvárosban élő nyárspolgári szülők gyermekei-, nem igazán találkozott nagy társadalmi különbségekkel és az ebből eredő eltérő neveltetésű gyermekekkel.

Gimnáziumot tudatosan úgy választottunk, hogy más legyen a közeg (az elkényeztetett, mindig minden a pénzről szóló sznob társaságot odahagyva) egy egyházi két tannyelvű gimnáziumba iratkozott. Itt gondoltuk jobban beilleszkedik majd, nem lóg ki úgy a sorból mint általános iskolában , elsősorban a gátlásossága, végtelen szelídsége, magának valósága miatt .Az első év jól telt, de aztán az új közösség is felismerte, hogy milyen gyermek is ő és ismét a közösség perifériáján találta magát. Ahogy ő mondja, mindig csak csapódik valakihez, nincs igazi barátja, baráti köre, pedig úgy gondolom igényelné, hiszen mindig keresi a társaságot, csak nem tud beilleszkedni. Szerintem rengeteg kudarc éri ezekben a kapcsolatokban. A lányok nagy érdeklődést mutatnak iránta,- hisz a kamasz korban megnyúlt és lefogyott -de ő nem tud velük mit kezdeni , nincs önbizalma, nem mer közeledni, és azt mondja, hogy ezek a dolgok őt még igazán nem érdeklik. (Ebben sem vagyok biztos, hogy
így van, talán csak önmagát védi ezzel, mert nem mer közeledni hozzájuk). Aki beszél vele, mindenkinek jó a benyomása róla, azt mondják a felnőttek, hogy rendkívül intelligens, tájékozott. A gyerekek és ő saját magát is „balféknek” tartja. Úgy képzelje el, mint azt a régi
francia filmben a „Magas szőke férfi ,felemáscipőben” címűben a főszereplő. Igazi kétbalkezes, két ballábas, aki nem tudja, hogy miért született és mi dolga a világban. Ez eddig rendben is volna... szerintem, hisz kamasz kisebb nagyobb viselkedészavarokkal,személyiség
gondokkal.

DE !

Abban a filmben a szereplő kétbalkezes-lábas derűs volt és nem vett tudomást saját esendőségéről.
A fiam örömtelen, hosszú évek óta nem láttam örülni, mindig boldogtalan,ha megakarom puszilni, elhúzódik,és olyanokat mond, hogy neki bűnhődnie kell, mert nem érdemli meg azt a sok jót ami éri, amit tőlünk (szüleitől) kap, mert a többi társának sokkal rosszabb a
sorsa. Nem akarja, hogy neki ilyen jó legyen, mert fél, hogy a jó után mindig rossz következik, és hogy neki jövőre akkor nagyon rossz lesz, és minél jobb dolga van most, annál rosszabb lesz neki később.
A 18. szülinapjára kapott az apjától egy szép órát, tőlem két olyan pólót, amire nagyon régen vágyott , és amikor meglátta az ajándékokat, azt mondta, ez neki nem kell,mert nem érdemli meg. Kb. kettő éve karácsonykor sírva fakadt, hogy ő túl sok ajándékot kapott, mert neki ezek nem kellenek. Ez neki túl sok jó. Itthon sokat ordít, mindig a saját problémáit kiabálja felénk, pl.: „Mér jó nekem ennyire? Miért? Miért?„ Amit tanácsként adunk neki nem fogadja meg (lázad), hanem rögtön vitatkozik velünk. Fő szabályként nekünk soha sincs igazunk. Ha elmegy bulizni, iszik, de nem jön haza részegen, narkót nem szed, és én ezt elhiszem neki.

Volt egy rögeszmés vonulata is, kb. 3 éve azt beszélte be magának, hogy állandóan pisilnie kell, kb. 8 alkalommal kellett megállnunk egy másfél órás autóút alatt. Kettő éve kényszeresen viszketett mindenütt, éjszaka is átjött a hálószobánkban, hogy adjak neki valamit, mert viszket mindene. Ezek a dolgok, ahogy jöttek, úgy el is múltak kb. 2-3 hónap alatt. Van egy most 8 éves lányom is, akire nagyon rossz hatással vannak bátyja állandó dühkitörései, ordibálása és antiszociális viselkedése. De ami még rosszabb a fiam, gyakran bántja is, és összességében elutasító vele, mintha nem szeretné a húgát. Tavaly (2008) telén egyszer magukra hagytuk őket késő délután, hogy a fiam vigyázzon a kisebb testvérére. Mire haza értünk , kint vártak az utcán, és a fiam azt mondta, hogy nem mert a húgával kettesben otthon maradni, mert félt magától, attól hogy megöli a kishúgát. De attól is fél, hogy kiirtja az
egész családot.

Ez volt az a pont, amikor elmentünk egy pszichológus-pszichiáterhez. Sajnos ez a szakember egy mentálhigiénés központban dolgozik, túlterhelt, nincs magánrendelése, szóval a fiam
úgy átlagban 6 hetente jutott be hozzá 1 órára. De ebben a városban ahol élek ez az egyetlen kamaszokra is specializálódott szakember. Elvittük egy neurológushoz is, aki megvizsgálta és teljesen rendben találta neurológiai szempontból. Meggyőződésem, hogy a fiamnak külső segítségre van szüksége sajnos. Manapság teljesen bizonytalan mindenben, háromszor
Megkérdezi levesse-e a pólóját, vagy igyon-e vizet. Egyre rosszabbnak látom a helyzetet. A pszichiáter azt mondta, kicsit labilisabb és az átlagnál kissé erősebb érzelemingadozásai vannak, és talán egy kis személyiségzavara is. Keveset találkozott vele, de a pszichiáter szavai
szerint jó volt vele beszélgetni, mert értelmes intelligens a fiú. Se azt nem mondta a doktor úr, hogy továbbra is járjon hozzá a fiam, se azt ,hogy ne menjen többet, nekünk, a szülőknek se azt nem mondta, hogy beteg a gyermek , se azt, hogy egészséges. Én úgy érzem, hogy jelen
Állapotában a gyermekemnek kevés az, hogy jó volt vele elbeszélgetni.

Szóval nem vagyunk előrébb .. egy kicsit sem . A gyilkos ösztön, időközben ugyanúgy lemúlt a fiamról, mint a többi rögeszméje, igaz, hogy itt eléggé meg lett fenyegetve, hogy elküldjük a háztól és kitesszük az utcára, ha nem viselkedik rendesen .

Hát ennyi ... Ha eddig eljutott a Tanár úr az olvasásban, már azt is nagyon, nagyon köszönöm!
Kérem, ha tud segítsen, hogyan élhetnénk együtt ezzel a gyerekkel, és mit tegyünk, hogy jobban érezze magát a bőrében ...

Mi egy felső-középkategóriás értelmiségi házaspár vagyunk egy vidéki kisvárosból , akiknek megállt a tudománya.

Válaszát tisztelettel várom :

K. Ildikó

Kedves Ildikó!

Levele alapján kézenfekvő a feltételezés, hogy fia komoly önértékelési zavarokkal küszködik, és nincs kizárva, hogy depresszióval is. Lehet, hogy mindez a levelében említett gyermekkori problémákhoz vezethető vissza, de néhány sorából erre teljes bizonyossággal nem lehet következtetni. Lehetséges, hogy a gyerek konfliktusai pusztán egy nehéz serdülés „gyötrelmei”, melyek minden külső segítség nélkül megoldódnának, de úgy gondolom, nem szabad vállalniuk a kockázatot. Tudom, hogy a kisvárosban, ahol élnek, ezt nem könnyű megoldani, de azt hiszem, alapos pszichiátriai, pszichológiai vizsgálatra lenne szükség, és ezt követően – valószínűleg - megfelelő terápiára is. Mindenképpen beszéljenek a pszichiáterrel, aki foglalkozott már a gyerekkel, és kérjék meg: foglaljon határozottabban állást. Ha teheti, vonjon be pszichológust is a vizsgálatba, és foglalják össze írásban is a diagnózist és a javaslatukat. Hálás lennék, ha engem is tájékoztatna a fejleményekről.

Kulcsszó: , érzékenység, félelem, kamaszkor

Tisztelt Doktor Úr!

Elnézést kérek, de az én fiam is kicsi, nem kamasz. Csak már nem tudom, mit csináljak, mert vita van a gyerekem képességei körül.

27 hónapos kisfiam sokáig nem szólalt meg, úgy két hónapja azonban már gyönyörű körmondatokban beszél. Udvariasan, „köszönöm szépen”, „nem kérem, megeheted” és hasonló, szép mondatokat mond. Néha még különlegeseket is, mint például: „Dédinek szabad a sütőhöz nyúlnia?” Vagy: „Csinálok utat a hangyáknak, hogy dolgozzanak.” „Itt az eső, a
növényeket meglocsolja, örülnek!”

Telefonban pedig: „Halló! Szia! Gergő vagyok! Hogy vagy?” Nem diktafonozik, helyén használja a mondatokat, beszélget, választ vár.

Ugyanakkor, mint a szivacs, szívja magába a külföldi szavakat is. Már egy-egy angol nyelvű műsor is elég volt. Mondja is szépen: „Bye-bye!” „Thank you!”

Egy kínai mesében, a „köszönöm” szó helyett, kínaiul rendszeresen „sie-sie” hangzott el. Gergő legközelebb úgy köszönte meg nekem az ebédet, hogy „sie-sie”. És ebben az volt a szép, hogy a mesében a kislány nevét is sokszor utána mondják: „Sie-sie, Kai-lan!” És Gergő
csak a „sie-sie”-t használta.

Ezen nem is akadnék ki, ez csak jó, mi több, szuper. Úgy találom, a fiamat nagyon jó nyelvérzékkel áldotta meg az Úristen. A probléma itt a nagymamával van, aki nagyon szeretné, ha a gyereket már most megtanítanánk a német nyelvre, ő ugyanis a magyar mellett németül beszél.

Ezért aztán hozott is egy német nyelvű dvd-t, ami (állítása szerint) alkalmas arra, hogy a gyereket megtanítsa németül az állatok nevére.

És itt van a problémám: Minek tanulja meg a hegyikecske és a szirti sas német nevét, ha még a magyart is tanulja? A magyar önmagában sem egyszerű nyelv, jó dolog ezt cifrázni?

Ugyanakkor azt is hallottam, hogy a túl korai \”többnyelvűség\” később, az iskolában okozhat megértési zavarokat, ez által lemaradást. Úgy tudom, ha többnyelvű a kicsi, előfordulhat, hogy egy speciális szót ő épp a \”másik nyelven\” ismerne, így külön kell értelmeznie, miről is beszél a tanár, és ez az idő elég ahhoz, hogy lemaradjon. Márpedig, én úgy találom, hogy hiába a kiváló nyelvérzék, az élethez kell bizony a fizika, a matek, de még az irodalom is. Azokhoz pedig kellenek az alsó tagozat alapozó tárgyai.

És szerintem van még időnk. Magam részéről én is úgy gondolom, hogy ki kell használni a nyelvi érdeklődést és érzéket, de szerintem bőven ráérünk az óvoda vége felé ezzel foglalkozni, amikor a magyar nyelv már visszavonhatatlanul belevésődött a „kőkobakba”, mint anyanyelv. Magyarországon élünk, várhatóan a magyar lesz a „tanulós” nyelve az első
iskolaévekben, épp amikor a jegyzetelés és későbbi értelmezés még nem megy, a gyerek az azonnali megértésre támaszkodhat. Rendben van a német is, angol is, részemről még akár a kínai is, de úgy 5 éves korában tervezem elkezdeni, de 4 éves kora előtt semmiképpen sem.

És itt van a véget nem érő vitánk a nagymamával. Ő ugyanis állítja, hogy ez az egész butaság, nem lesz semmi baja attól, ha nyelvet tanul. Baja szerintem sem lesz, de imádja az állatokat is, egész biztosan tetszene neki az a dvd. És úgy 3 nézés után már gyönyörűen mondaná is, hogy Adler, meg Ziege. És én próbálhatnám megtanítani a magyar szóra, Magyarországon.

Hangsúlyozom, angolul se tanítom! Csak magyar, és ha az már jól megy, akkor jöhet a (véleményem szerint is fontos, de nem sürgős) nyelvtanulás! Megérteném a nagymamát, ha CSAK németül beszélne. De magyar ő is, és már veszekedésbe megy át a vitánk lassan, mert nem érti meg, miért nem akarom németül megtanítani a kétéves gyerekemet.

A problémám az, hogy kinek van igaza? Kell-e, kellene-e Gergőre erőltetnem még egy nyelvet, csak mert jók a képességei, mikor még a magyart is csak elkezdte megtanulni? Mondom, úgy két hónapja beszél ilyen szépen. És jót teszek-e azzal, hogy várok a másik nyelvvel? És ha igaz, amit mondanak és árthat az egyéb tantárgyaknak a kétnyelvűség, azt
hogyan tudnám bebizonyítani a nagymamának? Hiszen a gyereknevelésben nincs \”visszajátszás\”, ha valami nem úgy sikerült, ahogy terveztük.

Mostanra már ideges leszek, ha jön a nagymama, mert úgyis szóba kerül majd, hogy tanítsuk németül Gergőt, és hogy a dvd-t nézzük-e. Mit kellene tennem?

Köszönettel:

Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!

Teljes mértékben Önnel értek egyet. Annak ellenére, hogy vannak speciális törekvések a nagyon korai nyelvtanításra, magam azon a véleményen vagyok, hogy két esztendős korban idegen nyelvet tanítani elsietett kezdeményezés; vagy felesleges és értelmetlen, vagy (és ez a rosszabbik eset) ártalmassá is válhat, mert „belezavar” az anyanyelvi fejlődésbe. Más a helyzet akkor, ha a két szülő más-más nyelvet beszél, és mindkettő a saját anyanyelvén kommunikál gyermekével. (Ez azonban – a lényeget tekintve – nem nyelvtanulás, hanem a kommunikáció kétféle nyelven történő kényszere.) Mondja meg édesanyjának, hogy unokája semmit nem veszít, ha idegen nyelvekkel ötéves kora táján - amikor már stabil anyanyelvvel rendelkezik – kezd el foglalkozni.

Kulcsszó: , intelligencia, nagyszülő, tanulás

Tisztelt Ranschburg Tanár Úr!

Elnézést, amiért kisgyermekkel kapcsolatos kérdést teszek fel, de nagyon szomorú és tanácstalan anyuka vagyok és szeretnék választ kapni a kételyeimre.

A kislányom három és fél éves, első gyermek és első unoka a családban. Mindenkitől nagyon sok szeretetet és maximális figyelmet kapott és kap. Nagyon értelmes kislány, mindenki a környezetünkben el van bűvölve tőle, ahogyan mi is: nyolc éves szinten rajzol (én festő vagyok), három nyelvvel ismertetjük (magyar, angol és német), amiket imád, nagyon
ügyesen balettozik, szereti az ovit (bár a beszoktatás nagyon sok sírással járt), vannak barátai, illedelmes, mondókázik, énekel, sokat van levegőn és sokat mozog.

Tizenhét hónapig szoptattam, nagyon szoros volt mindig is a kapcsolatunk, nagyon anyás volt mindig, amit én nagyon élveztem és boldoggá is tett. A férjemmel nehezebben indult a kapcsolatuk, sok munka mellett ő nehezen szokta meg a kisgyermekkel járó kötöttséget, de a
kislányunk másfél-két éves korára beleszeretett a lányunkba és most már ő is rajong érte.

Egy dolog bánt nagyon: bárkivel találkozik a kislányunk a családból, akit elvileg szeret, sosem szalad oda, sosem öleli meg és nem ad puszit sem, csak odanéz az ajtón belépőre és konstatálja, hogy jött valaki. Egy idő után persze mintha magához térne, megy a játék, olyankor jön a puszi, az ölelés, de nagyon bántja a férjemet, hogy például hozzá még
sosem szaladt oda, ha hazajön a munkából, sőt, ha meglátja az apját, közli: Én anyával szeretnék játszani, vagy Nem vagyok a kislányod, vagy a legrosszabb Apa nem szeretlek, - minden ok nélkül.

Aztán együtt mennek balettre, birkóznak, játszótereznek és nagyon jól érzik magukat, de a férjem nagyon sok a fentiekhez hasonló mondatot kap. Ha megyünk érte az oviba, hozzám odaszalad, de a férjemet nem hajlandó üdvözölni sem. Pedig szereti az apját, ezt biztosan tudom, mondja is, de csak akkor viselkedik vele szépen, ha olyan kedve van. Eddig azt hittem, hogy ez a viselkedés csak a férjemnek jár, de én is kaptam egy hideg zuhanyt: a kislányunk születése óta először mentünk el a férjemmel három napra a múlt héten, és amikor megjöttünk (ő anyukáméknál volt, akik mindent megadnak neki), szinte rám se nézett, oda se jött hozzám. Nagyon elszomorodtam, hogy vajon mit rontottunk el? Anyósomat sem szokta
üdvözölni, aztán egy idő után odaszalad, puszi, játék, de az üdvözlés mindig elmarad, sőt el szokta küldeni.

Egyetlen kivétel van: az apukám, hozzá mindig szalad, ha meglátja, öleléssel és puszival. Elrontottunk valamit? Tud szeretni és nagyon kötődik, elsősorban hozzám, de nem örül szinte senkinek az első találkozáskor, sőt, és jönnek a kínos mondatok: én veled nem játszom,
menj el, ez a mi házunk, stb..

Apukám mindig hoz neki ajándékot, és sajnos mostanra mindenkitől, aki jön, megkérdezi: mit hoztál? De pl. a férjem, vagy anyósom hiába hoz is valamit, akkor sem örül nekik első látásra.

Mindig próbálom magyarázni, hogy apának rosszul esik ez a viselkedés, vagy hogy köszönj a mamának és ne küldd el, hisz azért jött, hogy játsszon veled, de hiába.

És mint kiderült, az én nyakamba sem ugrott bele, sőt, alig nézett rám három nap után. Pedig nagyon ragaszkodik hozzám, ezt biztosan tudom: a mamák szokták is mondani, hogy neki anya a minden, mindig velem akar lenni és játszani, és én mindig vele is vagyok, amikor csak akarja. Mi a baj akkor mégis?

El van kényeztetve, hisz nagyon szeretjük, de igenis vannak szabályok, és igyekszünk nevelgetni, tanítgatni.

Kérem szépen a tisztelt Tanár Urat, segítsen, hogy mit tehetnék.

Tisztelettel:

Egy tanácstalan anyuka

Kedves Levélíró!

Nem rontottak el semmit – és semmi okuk az aggodalomra. Egy, a külvilág ingereire veleszületetten nagyon érzékeny kicsi lány önvédelmi reakcióiról van szó, aki – hogy megvédje magát a stressztől – csak fokozatosan engedi magához a pozitív élményt. Számára a hiányzó, szeretett személy megjelenése „pozitív megrázkódtatás”, és a gyerek önkéntelenül – mintha a szervezete védekezne – gondoskodik arról a fokozatosságról, ami a stresszt elviselhetővé teszi. Figyelje meg, mindegyik, levelében említett eset arról szól, hogy a gyerek rendezett kis világába váratlanul „berobban” a szeretett személy, akit a kislány nem üdvözöl, és csak fokozatosan enged közel magához. Az Ön napi megjelenése az óvodában azért kivétel, mert napi rendszeressége által megszokott – nagypapa, pedig valószínűleg éppen az ajándékoknak köszönheti kivételezettségét: a gyereknek módja van a sokkal kevésbé fontos ajándékokra koncentrálni, így a stressz ereje csökken. Azt gondolom: ha tudják, hogy a gyerek viselkedése belső önvédelem, ami annál erőteljesebben működik, minél közelebb áll hozzá a személy, aki hirtelen – annak ellenére, hogy ez a kislány folyamatosan várja, mégis váratlanul – betoppan, érthetővé teszi, miért húzódik el a találkozás pillanatában azoktól a felnőttektől, akiket a legjobban szeret. Azt javaslom, egyrészt fogadják el őt ilyennek, hiszen viselkedése éppen az érzések mélységéről tanúskodik, másrészt – ahol lehet – gondoskodjanak a fokozatosságról (erről több levelemben írtam már), mert az érzékeny gyerek nehezen küzd meg a hirtelen rázúduló ingerek tömegével.

Kulcsszó: , apa, biztonság, érzékenység

Tisztelt Tanár Úr!

Mindenekelőtt elnézést szeretnék kérni, hogy nem kamasz korú gyermek problémájával fordulok Önhöz, de nagyon hálás lennék, ha ideje engedné és válaszával a segítségemre lenne.

Két gyermekes anyuka vagyok, kisfiam 3 éves múlt, kislányom pedig most
20 hónapos. Kisfiam nagyon szeretetteljes, mindenkit szeret és őt is mindenki imádja. Nagyon szoros a kapcsolatunk, a mai napig sokat kéredzkedik kézbe, sokszor ölel át és mondja, hogy ”szeretlek anya”, együtt alszunk. Mikor 18 hónapos volt és megszületett a kislányom, ezt kisfiam nagyon nehezen viselte, és a mai napig is ez megjelenik a viselkedésében. Most ezzel ott tartunk, hogy ő utánozza a kishúgát. Ha a kislányom van a kezemben, akkor kéri, hogy tegyem le, és ha kislányommal beszélek, énekelek neki vagy segítek neki enni, akkor folyamatosan kérdez, vagy mesél nekem, hogy ne a kicsivel foglalkozzak.

Mivel kicsi lányom születése után a fiam éjszaka mindig felébredt és órákon keresztül volt fent és nem tudott visszaaludni - úgy gondolom, hogy attól félt, hogy nem vele vagyok éjszaka, hanem a kicsivel - ezért kislányom is bekerült mellénk a nagyágyra. Így hárman alszunk, (férjem külön, hogy kipihenje magát) alvásproblémák megszűntek, fiam gyönyörűen
átalussza az éjszakát. Fiam sohasem szeretett egyedül lenni vagy egyedül játszani, amíg csak ő volt, mindig „segített” a házimunkában, jött utánam, együtt játszottunk, sétáltunk, intéztük napi dolgainkat.

Kislányom viszont homlokegyenest ellentétes karakter, de attól tartok, hogy azért, mert ő második gyermek és kevesebb idő jutott rá, mivel a nagy is kicsi volt még az ő születésekor. Arra gondolok például, hogy sírásakor nem tudtam rögtön felvenni, mert pl. a nagyobbat éppen etettem vagy altattam, vagy lehet hogy nem volt annyit kézben mint a fiam stb.
Ha jöttek a rokonok is látogatóba, mindig csak megnézték a kicsi lányt és a kisfiammal kezdtek el játszani. Szóval kislányom szépen eljátszik egyedül, nem jön utánam, hogy „segítsen”, pedig sokszor hívom őt is, mert úgy gondolom, hogy ezt is meg kell tanulniuk. Mivel kislányom éppen ezért inkább a maga kis világában játszik, hagyni szoktam, nem zökkentem ki. Éppen ezért ő sokkal önállóbb és ezt ő maga is úgy gondolja. Amivel nem is volna semmi gond, de elérkeztünk a dackorszak kezdetéhez. Az igazi problémám most következik, de azért írtam ilyen hosszasan az előzményeket, hogy Ön teljesebb képet kapjon gyermekeimről.

Szóval az én önálló kicsi lányom minden kérésre, illetve akaratával ütköző felszólításra sírással, visítással reagál. Persze tudjuk, hogy dackorszak stb. stb. de ez már elviselhetetlen. Sem én, sem a türelmes férjem ezt már nem tudjuk tolerálni. Nem tudunk kislányunkkal elmenni sehova, de még itthon sem tudjuk az állandó sírást elviselni. Nem írok túl sok példát, mert bizonyára milliónyi dackorszakos hiszti témát ismer a bolttól az öltözködésig, de a ma esti vacsora feltette nálam az i-re a pontot, ami ösztönzött is e levél megírására. Este 6-kor férjem hazaért, együnk vacsorát. Kisfiam jött is, beült az etetőszékbe, eszünk. Kislányom szintén, majd én egy lépést eltávolodtam az asztaltól és máris hangos üvöltésbe kezdett. Mondanom sem kell vacsorája egy falat volt, azonnal ki akart szállni a székből. Fel akart mászni a nagy székekre, amit nem engedtem, mert nemrég hatalmasat esett róla, hangos üvöltés következett. Majd mondtam, hogy én egy kicsit kimegyek, mert a mai napra már túl sok volt, üvöltött. Férjem rászólt, mert valamit kipakolt, amit kért, hogy ne tegyen, hangos sírás. Majd mikor bejöttem, sírt, hogy enni kér. Visszatettem a székbe, hogy ok, mégsem vagyok könyörtelen, persze hogy kap enni, ha éhes. Két falat és ki akart szállni. Még bírtam,
kézmosás, letettem. Üvöltés következett, hogy ő enni kér, könyörgött, hogy tegyem vissza a székbe. Kezdett elszakadni a cérna, de visszatettem, egyél csak. Egy falat, majd megint sírt, hogy ki akar szállni. Mondanom sem kell, hogy két perc múlva újra enni kért. Ekkor már este 8 óra volt. Férjemet kértem, hogy etesse meg, mert nem bírom már hallgatni. Ekkor megint nem kért többet, csak sírt, sírt. Szégyellem, de bevallom, hogy kikapott. Anyukám hangja Cseng a fülembe: Mit versz egy ekkorka kis gyereken. És igaza van.

Ezért szeretnék tanácsot kérni Öntől, hogy ezt a nagy fokú sírást minden apróságért, ezt a hihetetlen önállósági törekvést - pl. hogy falatonként kiszáll az etetőszékből - és mindemellett a szófogadatlanságot hogyan lehet kezelni. Annak a híve vagyok, hogy ami nem esik nehezemre és a gyerekeknek sem veszélyes azt megnézhetik, kipróbálhatják, nem tiltok
meg mindent, bár próbálok következetes lenni és szigorúan kitartok amellett, hogy amit nem szabad, azt nem szabad. Sajnos mivel a fiam a kicsit utánozza, ezért a sírás és a szófogadatlanság mennyisége duplázódik.

Őszintén szólva attól félek, hogy az elmúlt 20 hónapban nem tudtam eleget a kislányommal foglalkozni és azért ilyen nehezen kezelhető. Attól is félek, hogy azt hiszi, hogy nem szeretem őt igazán, mert a nagyobbikkal folyik a társalgás nagy része egész nap. De amitől a
legjobban tartok az az, hogy nem bírom már sokáig a sok sírást és nyafogást és állandósulni fog a fenekére csapás - mert ha az ember egyszer megteszi utána már sajnos könnyebben eljár a keze. Nem akarok ezzel örök sebet ejteni a kis lelkén. Mosdattam már meg hideg vízzel,
beküldtem már a szobájába, rábíztam már ilyenkor az apukájára, de semmi nem használ, csak még jobban rázendít vigasztalhatatlanul, olyan érzésem van ilyenkor, mintha úgy gondolná, hogy nem vigasztalom meg, és e-nélkül ő elveszik a világban. Ugyanakkor a szívem szakad meg érte, mert a család többi tagja is A Kicsi-ként kezeli, és minden a nagyobbik körül
forog. Mivel még nagyon pici gyerek ezt ő pontosan érzi szerintem.

Összefoglalva a kérdésem az lenne, hogy lehet-e és hogyan csillapítani a sírást, hisztit. Illetve az egész napos együttléten, játékon, közös programokon, szeretetteljes öleléseken, hordozáson kívül tudok-e még tenni valamit azért, hogy érezze, hogy ő is ugyanolyan fontos, mint a fiam. És ezen kívül hogyan kezeljem vagy oldjam a sok sírás okozta rossz hangulatot. Nem akarom, hogy a gyermekeim folyton csak szomorúnak vagy mérgesnek lássanak.

Levelem végére még annyit írnék, hogy kisfiam nem szeretett volna még óvodába menni, ha a téma szóba került, rögtön szomorú lett és pityeregni kezdett. Ezért úgy döntöttünk, hogy nem kényszerítjük oviba, kishúgával együtt fognak majd menni, ha ő is betölti a három évet, persze külön csoportba. Ugyanakkor gyerekekkel sokat találkozunk, szervezünk közös
programokat.

Elnézést, hogy az idejét raboltam a hosszú levelemmel, várom megtisztelő
válaszát.

Köszönettel egy elkeseredett és tanácstalan anyuka

Kedves Levélíró!

Kicsi lánya nagy harcos, és – talán mondanom sem kell – mindaz, amit róla ír, igazi figyelemkereső magatartásra utal. A családok legtöbbjében a helyzet fordított szokott lenni: a figyelem – a szülők és a rokonság részéről egyaránt – a kicsire irányul, és a „trónfosztott” nagyobbik kényszerül daccal, a szülők provokálásával figyelmet kelteni. Kisfia azonban ragaszkodásával, szelíd természetével sikeresen megőrizte trónját – azaz privilegizált helyzetét. Kislányának ebből előnye és hátránya is származott. Előnye, hogy kénytelen volt önállóvá válni: nem alakult ki benne az az erősen függő kötődés, ami kisfiát jellemzi, és amivel elsőszülöttje – ebben veleszületett természete és félig-meddig tudatos törekvése is benne van – igyekszik minden levegőt elszívni kishúga elől. A kislány tehát egyrészt önállóságra kényszerül – másrészt pedig arra, hogy kiverekedje magának a figyelmet, amiben hiányt szenved. Igaz ugyan, hogy az így kapott figyelem kiabálásban, veszekedésben, „jelenetekben” nyilvánul meg, de mégis figyelem; ilyenkor ő van a középpontban! Stratégiáját csak segíti a tény, hogy belépett a dackorszakba, ami amúgy is hasonló viselkedésre inspirálná. Azt gondolom, segíteniük kellene ennek a kislánynak, hogy stabilizálni tudja helyét a családban, és az édesanyjához fűződő viszonyát. Ha meg tudják szervezni, legyen minden nap egy-egy óra, ami kizárólag kicsi lányáé. A legjobb az lenne, ha ilyenkor nagyfia édesapjával töltené az időt – például úgy, hogy elmennek kettesben valahová. Higgye el, ez kisfiának is jót tenne, hiszen éppen belép abba a korba, amikor ráébred: fiú volta törvényszerűen az apja felé irányítja őt. Tehát ebben a napi egy órában Ön kizárólag kislányával foglalkozna – mintha más nem is lenne a világon. Játsszon vele, hadd érezze a gyerek, hogy „övé a terep”, és a szerepjátékokban, babázásokban kerítsenek sort azokra a „dac-helyzetekre” is, amelyek mostanában megkeserítik az életüket. Nem állítom, hogy varázsütésre megváltozik a helyzet, biztosan lesznek még feszült pillanatok néhány hónapig – és kisfia sem fog kezdetben örülni a napi trónfosztásnak. De úgy sejtem, rövidesen érezni fogja, a napi problémák sokkal elviselhetőbbek, mint korábban.

Kulcsszó: féltékenység, hiszti, testvér

Tisztelt Tanár Úr!
Kislányunkat tavaly nem vették fel Óvodába, mivel még két másik lánykát őrzünk itthon . Kevés volt a férőhely, így azt mondták, ahol a mama kettőre vigyáz elfér a harmadik is. Ugyanakkor Villő már nagyon igényelte a gyerektársaságot és négy évesen - tavaly volt ennyi - már szerintünk is szükség volt óvodára. Szerencsére találtunk egy magánóvodát ahol örömmel fogadták és Ő is első naptól élvezte az ottlétet.
Ebbe az óvodába csak 17 gyerek jár, akik közül többen jövőre „nagy” oviba kerülnek. Ő is emlegette már itthon, hogy „nagy” oviba megy jövőre. (Gondolom bent a többi gyerek elültette a fülébe.) Valóban fel is vennék, hiszen már öt éves lesz s ekkor már kötelező Őt előnyben részesíteni fiatalabbakkal szemben.
Az a kérdésünk, hogy maradjon-e ebben a kis zárt közösségben és majd iskolába kerüléskor tapasztalja meg a nagyobb tömegű gyerektársaságot, vagy jobb, ha már most ötévesen olyan óvodába kerül ahol nem 17 hanem 170 gyerekkel foglalkoznak. (Egyébként mind a két óvodáról csak jót tudunk mondani, illetve csak jót hallottunk, mind az óvónőkre mind a foglalkozásokra vonatkozóan.)
Előre is köszönettel,
Kriszta és András

Kedves Kriszta és András!
A kicsi magánovi és a „nagyovi” között semmi különbség nincs, a gyerek számára csak a csoportja fontos, amely az önkormányzati oviban sem nagyobb. A kérdésnek tehát – ha mindkét ovi színvonalas – nincsen semmi jelentősége. Az átíratást tegyék attól függővé, hogy a gyerekhez személy szerint közelálló csoporttársak szülei hogyan döntenek. Ha a legjobb barátok átmennek, természetesen menjen ő is, ha nem, nyugodtan maradhat.

Kulcsszó: , közösség, óvoda, testvér

Kedves Tanár Úr!
Részt vettem az Életrevaló Gyerek konferencián, nagy élvezettel hallgattam az előadását, nagyon-nagyon tetszett és estig tudtam volna hallgatni étkezési szünet nélkül.
Sajnos nem tudtam feltenni kérdéseimet, mert túl sokan voltunk, így ezúton szeretném. Nekem nem kamaszodó gyermekeim vannak, ezúton is elnézést kérek érte, hogy nem azzal kapcsolatosak kérdéseim. 2 kisfiam van, Ricsi 2 és fél éves, Roli 5 és fél éves.
1. kérdésem: Roli már oviba jár és szinte minden ovitársa jár már valamilyen sportra, úszásra, judóra, focizni, stb. Rolival már többszöri próbáltuk az úszást, de mindig abbahagyta, mert félt a víztől. Így nem erőltettük tovább, bár Apuka kezdetben próbálta. Kerestem neki más sportolási lehetőséget, amiből hallásra őt a karate érdekelte. Elmentünk, megnézte (ekkor kb. 7 gyerek volt csak, mind idegen), tetszett neki. Következő órára elmentünk, úgy volt, hogy beáll, de csak ült az ölemben és nem akart beállni a többiek közé, mert túl sokan voltak. Próbáltam rávenni, de nem ment, azt mondta, inkább focizni szeretne. Elmentem érte az oviba tornacuccal, aztán ebben az esetben már el sem akart indulni a foci edzésre. Tanár Úr mi a helyes? Szeretnénk, ha ő is ügyesen úszna, vagy sportolna mint a többiek, de nem minden áron. Erőltessük, vagy inkább hagyjuk, hogy ne sportoljon semmit? Vagy csak az a baj, hogy ő egy használat előtt felrázandó gyerek, akivel órákkal előbb kell elmenni az új helyre? Vagy hagyjuk őt csak szabadon játszani esténként a legójával és a kis ovitársaival? Ugyanilyen nehézségekbe ütközünk, mikor valamit csinál és úgy érzi nem sikerült neki. Pl. rajzol egy kört és nem lett szép szabályos, vagy rúgja a labdát, de nem tudja elég magasra. Ilyenkor sírva fakad, és meg sem akarja próbálni megint. Mindig mondjuk neki, hogy gyakorolnia kell és akkor jobban fog menni, elsőre nem is volt rossz. Mit kell tennünk ezzel a helyzettel? Erőltessük neki ilyenkor a következő próbálkozásokat vagy hagyjuk, hogy mást kezdjen játszani inkább?
2. kérdésem a kicsi fiammal kapcsolatos lenne, aki ugye 2 és fél éves. Hiába úgy született, hogy 2. gyerekként, mégis iszonyatosan irigy, féltékeny és agresszív mindenkivel és főleg a tesójával. Mindig arra tanítjuk őket, hogy osztozzanak meg a játékokon, ha nem akkor feltesszük a szekrény tetejére, míg általában végül elfogadják azt a javaslatot, hogy egyiké 5 percig, aztán másiké és cserélgetik. Ezt még el is fogadja a kicsi, de ha ő kap valamit, akkor azt hónapokig nem adja oda a Tesójának mert az az övé. A nagyfiam viszont mindent odaad neki. A kicsi mindig utánozza a nagyot, mindig azzal akar játszani, amivel a nagy és ordít, ha nem kapja meg, sőt agresszíven ütni kezdi a nagyot. Sokszor ránk, a szülőkre is kezet emel és mérgesen néz ha rászólunk és nem engedünk neki valamit. Nagyon irigy társaságban és nem mutatja meg másoknak a játékait. Miért van ez így? Hiszen ő nem 1. gyerek. A nagyfiunk nem volt soha ilyen agresszív és irigy másokkal. Kinőheti ezt, vagy mit kell tennünk ezzel a helyzettel? Ugyanakkor ellentmondásként a kicsi fiú mégsem olyan vagány, mert nagyon fél az esőtől, a dörgéstől, villámlástól, a repülők és autók hangjától. Befogja a fülét és anyáért kiabál ha esik az eső. Ez normális ha ennyire fél ezektől a dolgoktól? A nagyfiunk csak a sötéttől fél, de azt hiszem attól minden gyerek fél. Lehet, azzal rontottuk el a kicsi fiút, hogy ő sokkal hamarabb kezdett Tv-t nézni, mint a nagy. A nagy ugyanis 5 évesen már nézi a meséket, Tom és Jerry, Kengyelfutó gyalogkakukk, stb. és így a kicsi is látja ezeket. Ha ezért agresszív és félős a kicsi, akkor visszafordítható még ez az állapot, ha nem engedjük jó darabig Tv-t nézni? 1 hete be sem kapcsoltuk, a konferencia óta, mióta megtudtam milyen káros hatással van a gyerekek idegrendszerére.
Ha nagyon hisztizik a kicsi fiunk és ordít, és kezét fenyegetve emeli ránk, akkor be szoktuk küldeni a szobájába, hogy ott hisztizzen, és ha megnyugodott, akkor kijöhet. Ez be szokott válni, sokszor 5 percig ordít bent, aztán lehiggadva kijön és azt mondja: „most már nem hisztizek”. De nem vagyok benne biztos, hogy jót teszünk ezzel, hogy egyedül beküldjük a saját szobájába...

3. és egyben utolsó kérdésem pedig az lenne, hogy beírattam mindkét fiamat oviba egy csoportba. A kicsi majd csak 3 évesen, fél év múlva kezdené az ovit, de nem tudom, hogy helyes-e ha egy csoportba járnak majd, vagy inkább külön kellene, hogy ne unják meg egymást?
Elnézést, hogy ilyen hosszú levelet írtam Tanár Úr, lehet a Háború és béke hosszúságának hatását értem el vele... Kérem, ha tud, válaszoljon a kérdéseimre, nagyon nagy örömet szerezne vele! De azzal is megelégszem, ha javasol nekem egy könyvét, melyet elolvasva választ kaphatok kérdéseimre.
Nagyon-nagyon szépen köszönöm.
Tisztelettel: R. Mónika

Kedves Mónika!
Roli minden bizonnyal érzékeny, a kudarcot rosszul viselő kisfiú. Azt javaslom, egyelőre függesszék fel a külön sportfoglalkozásokat. Persze úszkáljon, meg focizzon apjával, de ebben a családi játék öröme domináljon, és ne legyen különórákon gyakorolt rendszeres sporttevékenység. Roli rövidesen iskolás lesz, ott fog majd eldőlni, a kudarctól való félelem milyen mértékben játszik szerepet az életében. Semmi baj nem történik, ha egy gyerek nem öt, hanem hét-nyolcesztendős korában kezd el edzés-szerűen sportolni. Azt hiszem, Ricsi gyorsan megtanulta, hogy bátyja felett uralkodni lehet, és homlokegyenest ellentétes karakter. Ezen nem változtat, hogy fél a villámlástól és a mennydörgéstől – ez az ő életkorában természetes. Irigységről és agresszivitásról két és féléves gyerek esetében nem nagyon beszélhetünk – ezek nem karaktervonások, inkább életkori jellemzők. Egocentrikus a fiú – mondhatnánk, és az elkövetkező években kell megtanulnia, hogy a világ nagyobb, mint ő. A legtöbb gyerek megtanulja ezt, Ricsi szintén meg fogja tanulni. Ne hagyják, hogy zsarnokoskodjék békés természetű bátyja felett, de Rolit is ösztönözzék, gondoskodjék maga tekintélyének védelméről. A „másik szobába küldés” használható forma hisztik esetén – különösképpen, mert Önöknél beválik. Amikor a gyerek – már lehiggadva – kijön a szobájából, mindig beszéljék meg vele a történteket: miért hisztizett, mit kellett volna tennie helyette. Roli és Ricsi – ha jól számolom – nagyon kevés időt fognak együtt tölteni az óvodában, hiszen amikor Ricsi elkezdi, Roli lába már kifelé lóg onnan. Nyugodtan írathatja közös csoportba őket – Ricsi könnyebben beilleszkedik, ha bátyjával együtt van.

Kulcsszó: , féltékenység, óvoda, testvér

Tisztelt Doktor Úr!
Körülbelül másfél évvel ezelőtt már megkerestem Önt kisfiammal kapcsolatban, de a levelet és annak a számát sajnos nem találtam, ezért röviden újra összefoglalnám a lényeget. Kisfiam külföldön, egy nagyon intenzív, de viszonylag rövid kapcsolatban fogant, közös tervezés után. Édesapja viszont még a terhességem alatt új utat választott magának, így én a kisfiam születése előtt hazaköltöztem Magyarországra, hogy megfelelő állandóságot, biztonságot és nyugalmat nyújthassak neki. Kisfiam most négy éves, édesapja hat hónapos kora óta nem érdeklődik iránta. A szüleimmel és a nagyapámmal élünk, édesapám kiváló férfi-mintát mutat gyermekemnek, a család légköre maximálisan szeretetteljes és pozitív. Kisfiam ennek megfelelően rendkívül kiegyensúlyozott, értelmes gyerek, aki néha meglep azzal, hogy korához képest mennyire érett. Nevelőapja nincs és nem is szeretném ezzel felforgatni (még) az életét. Édesapjáról nem esik szó a mindennapokban, de ha néha kérdez róla, természetesen őszintén, röviden válaszolok is. Kérdéseit mindig váratlanul teszi fel, és amint választ kap, rögtön témát is vált. Ebből gondolom, hogy nagyon mélyen érinti a kérdés. Azt hiszem, a családunk szerkezete természetes a számára, hiszen ő már ebbe született bele, mégis, játék közben a „hagyományos” családszerkezetet jeleníti meg. Ilyen jellegű játékaiban általában anyaállat, apaállat és két kicsi szerepel. Többször beszélgettünk már vele arról, hogy ki is tartozik az ő családjához. Az ő elmélete szerint születése előtt a csillagok között ülve kiválasztotta azt, aki őt a legjobban szereti, és akit ő is a legjobban szeret. Bennünket választott, mi pedig őt, ezért született meg. Ebben a „mi”-ben benne vagyok én és az egész szűkebb család is. Körülbelül egy éve kérdezte meg először, hogy neki is van-e apukája. Azt feleltem, hogy természetesen, minden gyereknek van, de ő nem tartozik a családunkhoz (próbáltam az ő saját kis elmélete szerint elmagyarázni a dolgot). Kérésére beszéltünk már arról is, hogy az édesapja külföldön él és nem valószínű, hogy találkoznak. Nemrég viszont feltette azt a kérdést, amit én jóval későbbre vártam, és amit a legfájóbbnak tartok. Azt mondta, hogy szerinte az édesapjának mégiscsak hozzánk kellene tartoznia és kérte, mondjam el, miért nincs itt mégsem. Nagyon nehéznek tartom ezt úgy elmagyarázni, hogy egy négyéves kisgyerek is megértse és a lehető legkisebb fájdalmat okozzam. Azt válaszoltam tehát, hogy azért nincs itt az édesapja, mert neki ő maga volt a fontos, nekem (nekünk) viszont ő a legfontosabb. Ha eljön majd az idő, amikor ezt bővebben ki kell fejtenem, nagyon nehéz helyzetben leszek. Szeretném úgy elmondani majd neki, hogy ne haragudjon az édesapjára, de főleg ne vádolja önmagát. Rettenetes volt hallani ezek után, hogy attól fél, az én édesapám is elmegy egyszer. Valóban, feltűnően ragaszkodik az utóbbi időben a nagyapjához.

Úgy tűnik, nagyon sokszor gondol a hiányzó apukájára, és nem igazán tudom, hogyan segítsek neki. Tudom, hogy teljesen nem tudom megkímélni a fájdalomtól, de ha bármit tehetek érte, megteszem. Abban szeretném a tanácsát kérni, hogy hogyan tehetném könnyebbé kisfiam dolgát. Próbáljam valami fiús sportra járatni? Olvassak neki témába vágó meséket? Mutassak neki további férfi-mintákat? Hogyan lehet finoman elmondani azt, hogy az édesapja a saját kényelme, lelki nyugalma érdekében nem akar tudni sem róla? Erről a témáról nagyon nehéz úgy beszélni, hogy ne érezze a visszautasítást, ami édesapja részéről érte, vagy legalábbis ne érezze túlságosan fájónak. Szeretném kicsit immúnissá tenni a fájdalomra.
Nagyon szépen köszönöm a tanácsát!
Rita

Kedves Rita!
Azt hiszem – abban reménykedem – egy kicsit eltúlozza a dolgot, amikor a gyereknek édesapja utáni vágyakozásáról ír. Kisfia nem is ismeri édesapját, neki nem egy adott személy hiányzik, inkább a családról kialakult képében (apa-anya-gyerek) érez egy logikai hézagot, ami kíváncsisággal tölti el. Ne mutasson neki férfi-mintákat, ne keressen a témához illő irodalmat, hiszen amint írja, nagyapa gondoskodik az apa-szerepről, a gyereknek feltehetően nincs valódi – pszichológiai – hiányérzete. Ön azonban valószínűleg nyugtalan, és – ha nem haragszik a feltételezésért – az a benyomásom: a méltánytalanságot, ami egy férfi részéről Önt érte, most egy kicsit a kisfiára vetíti. Kétségtelen, hogy a magyarázatból, amit Öntől a helyzetről kapott (meg ráérezve az Ön lelkének sérülésére is) a gyerek úgy érzi: a férfi könnyen eltűnhet a családból, és ez motiválja a nagypapához való ragaszkodását. Éppen ezért is gondolom: egyelőre ne firtassa ezt a kérdést, és a gyerek esetleges érdeklődését is csak a lehető legegyszerűbb formában elégítse ki. Nagyon remélem, hogy amikor – néhány év múlva – erről a kérdésről mélyebben is beszélniük kell, a családban már nem lesz „logikai hézag”, és a vérszerinti apa (aki „édesapa” sohasem volt) hiánya már sem Önt, sem a gyereket nem fogja mélyen érinteni.

Kulcsszó: , apa, nagyszülő, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!
Szeretném a véleményét, tanácsát kérni. 15 éves fiú, 3. gyermekem hetente többször is (hétvégén 4-5 órát, de hétköznap is 3-4 órát) „csavarog”. Azaz a haverokkal az utcán, játszótéren, HÉV-megállóban stb. lóg. Nem szeret itthon „dekkolni”. Hogy mivel tölti az időt a cigizésen és bandázáson kívül, nem tudom. Alapjába véve lusta, és semmiben sem kitartó. Csak azt akarja csinálni, amihez pillanatnyilag kedve van, nem amit más mond neki (lehet az tanár, vagy szülő. Már óvodás korában is nehezen tűrte az irányított tevékenységet, ill. nem vett részt a kezdeményezésekben. Egyébként epilepsziás, és tanulási nehézséggel, diszlexiával küzdő kamasz.) Hétköznap, ha dolgozunk, odaírja a cetlire, hogy 7-re jövök. Sokszor késik. Persze soha sincs lecke, vagy már kész van. (Hiába a dolgozat, évvége vagy a felvételi.) Pénzt nem adok neki, (reggeli csomagolva, ebéd befizetve, otthon főzve) hogy ne cigire vagy energia italra költse. De vagy kap a társaitól, vagy szörpös üveget visz vissza, hogy meglegyen a rávaló. Leleményes, megoldja. (Sőt otthonról is elvette bátyja vagy a mi pénzünket.) Ilyenkor az a büntetés, hogy nem mehet el itthonról, és nem jövetnek a haverok. Példaképei az amerikai néger repperek, akik borotvált fejűek, vagy fonott hajúak. Keringőzés előtt kopaszra vágta a haját mire hazajöttem. A tanárai már csak elviselik, várják az évvégét. A pszichológus azt mondja, hogy már csak abból tanul, amit megtapasztal a saját bőrén. Minden jóindulatú beszélgetést elenged a füle mellett, vagy csak 1 napig tart a hatása. Izgatja a füves cigi gondolata. A leckén kívül is próbálok feladatot adni neki, saját szobáját ő takarítja, vagy menjen át a boltba, vagy adjon a kutyának enni.... és ha megteszi, megköszönöm, megdicsérem. A sportba az extrém sportot kedveli, de ott sem kitartó, és ha jönnek a haverok már nem is olyan fontos. Gödre vették fel egy szakiskolába, kollégista lesz. Remélem, hogy a házirend egy kis rendszerességre neveli, és a haveroktól kicsit elszakad. (De félek, hogy nem tud, vagy nem akar ott megfelelni.) Addig viszont itt az egész nyár. Már így is nagynak tartja magát, hát még ha kijárja a 8.-at, és még a délelőttjei is felszabadulnak. Az a kérdésem, hogy mit tehetnék, hogy ne csavarogjon, cigizzen...stb. annyit.
Köszönöm előre is a válaszát.
Üdvözlettel: G. Jutka

Kedves Jutka!
Ne engedjék, hogy a nyár teljes tétlenségben múljon – a serdülő, akinek program és ellenőrzés nélkül telnek a napjai, mindig hajlamos arra, hogy csavarogni kezdjen, és olyan – hasonló sorsú – fiúkkal lődörögjön, akik „példát mutatnak” a tilos viselkedésformák gyakorlására. Vonja be a gyerek idősebb testvéreit – és ha lehet, más rokonokat is – és gondoskodjék arról, hogy fiának lehetőleg minden napra akadjon valami tennivalója. Természetesen nem tanulásra gondolok, hanem különböző családi feladatok elintézésére – segítségnyújtásra olyan helyzetekben, ahol a gyerek valóban hasznosnak érezheti magát, ugyanakkor a tevékenység idejének, energiájának jórészét leköti. Remélem, lesz egy kis közös nyaralás is, ami egy-két hetet elvisz a nyárból. A maradék szabad időre pedig nagyon figyeljen oda, amennyire lehet, „monitorozza” kisfiát (persze tudom, a gyerek pont ezt a „kisfiúságot” nem szereti): hová megy, kivel van, mikor érkezik haza. Nem könnyű feladat ez, de meg kell tennie: minden erőszak nélkül, de konokul ragaszkodjék a legfontosabb otthoni szabályok betartásához. A nyárra azonban különösen érvényes, hogy a családot ne csupán a nyűgös szabályok betartása jelentse a gyerek számára, de közös élmények, örömet okozó együttes tevékenységek is kapcsolódjanak hozzá.

Kulcsszó: , kamaszkor, közösség, szigorúság

Tisztelt Tanár Úr!
Régóta olvasom könyveit, levelekre adott válaszait, amelyek nagyon sokat segítenek nekem, hogy jobban értsem a gyerekek viselkedését. Igaz, hogy kislányom még csak 2 éves, messze van a kamaszkortól, de remélem, hogy idejébe belefér, hogy tanácsot adjon nekem, mert elakadtam. Kislányommal születése óta nagyon szoros a kapcsolatunk. Rengeteget volt karban, ölben, a mai napig nagyon igényli a szoros testi közelséget.
Már a kezdetektől közöttünk aludt. A szoptatások is egyszerűbbek voltak így illetve a gyerek is sokkal nyugodtabban aludt, mintha a kiságyába tettem volna. (Ezt többször kipróbáltuk, de mindig nyugodtabbak voltak az éjszakák hármasban a nagy ágyon.)
Ez a helyzet a mai napig sem változott. Próbáltuk a kiságyba tenni és én az ágya mellett ültem/feküdtem és meséltem, illetve megvártam, amíg elalszik, mert ha kijöttem a szobából, nagy sírásba kezdett. Ezt én nem tudtam, nem tudom hallgatni. Átköltöztünk a szülői ágyba, ahol a helyzet hasonló - addig nem tudok kijönni, amíg el nem alszik. Ez néha egy órába is beletelik. Nekem természetesen már jó lenne este egy kis kikapcsolódás, de nem ez a fő problémám.
Hamarosan kistestvére érkezik, és én szeretném őt a lehető legjobban felkészíteni erre a - számára is - nagy eseményre. Várhatom-e azt, hogy az idő múlásával okosabb, érettebb lesz és meg tudja érteni, hogy néhány napot nem fogok itthon aludni, apával, vagy a nagymamákkal lesz kénytelen elaludni? Vagy inkább most legyek (keményebb) és akár sírások árán is de próbáljam elérni, hogy egyedül is elaludjon és így majd könnyebb lesz neki az én kórházi tartózkodásom ideje alatt? Egyébként nagyon kiegyensúlyozott, vidám, érdeklődő kislány és én ezt a magatartását sem szerettem volna befolyásolni a sírásos elalvásokkal. De most kicsit elbizonytalanodtam, hogy túl sokáig vártam a helyzet javulását.
Nagy tisztelettel várom Tanár Úr válaszát és nagyon jó egészséget, sok sikert kívánok munkájához!
Üdvözlettel:
Cs. Beáta

Kedves Beáta!
Készülődjenek a kistestvér születésére, beszélgessen kicsi lányával a készülődő eseményről, természetesen arról is, hogy néhány napig nem lesz otthon, amikor a baba érkezik – de az elalvás esti rítusán emiatt ne változtasson. Beszéljék át, mennyi minden másképpen lesz, amikor a testvérke megérkezik, és meglátja, apu és a nagymamák gond nélkül helyettesíteni fogják Önt kislánya altatásánál, amíg nincs otthon. A problémák – feltehetően – a hazaérkezése után jelentkeznek majd; a „trónfosztást” azonban a gyereknek tudomásul kell vennie – ahogy előbb-utóbb minden elsőszülött ezt teszi, amikor testvére születik.

Kulcsszó: , alvás, elválasztás, testvér

Tisztelt Tanár úr!
Tehetetlen pedagógus szociális munkásként fordulok Önhöz. 21 éve dolgozom gyermekotthonban, de saját 12 éves fiúgyermekem problémáját nem igazán tudtam kezelni.
Szakemberhez fordultam fiam 5. osztályba való lépésekor, (nagyon sokat lendített a pozitív irányba gyermeken a javulás felé) aki refluxos tüneteket produkált az iskolai szorongásai miatt, ami szerencsére már a múlté. Jelenleg alvászavarokkal küszködünk, amelyek kisebb korában is a rossz szülői magatartás miatt (engedtük, hogyha fél átjöhetett hozzánk éjszaka) jelen voltak az életünkben, mára elhatalmasodtak.
Éjszaka megmagyarázhatatlan félelmek miatt elalvásig ott kell ülnünk, feküdnünk vele szobájában, több alakalommal pisilni megy, szertartásokhoz ragaszkodva szinte fél az elalvástól. Kétségbe vagyunk esve, túlságosan érzékeny gyermekünk átjuthat-e segítségünkkel ezeken a nehézségeken? Válaszát várom tisztelettel rengeteg munkájának olvasójaként, amelyből eddig is sokat merítettem

Kedves Levélíró!
Kérem, írjon nekem egy kicsit részletesebben kisfiáról, mert levelében túlságosan kevés az információ ahhoz, hogy érdemben válaszolni tudjak. Fontos lenne tudnom, hogyan illeszkedik a gyerek az osztályközösségbe? Vannak-e barátai? Azt is, milyen szertartások kapcsolódnak az esti lefekvéshez, és: csak a lefekvéshez kötődnek rítusok, vagy napközben is előfordulnak? Írjon arról is: aludt-e már a gyerek otthonán kívül (pl. nagyszülőknél), illetve vett-e már részt több napos osztálykiránduláson, vagy nyári táborban? Egyáltalán: a szorongásos tünetek kizárólag az elalváshoz kötődnek, vagy más esetekben is megfigyelhetők? Végül: amikor este sikerül elaludnia, utána már békésen átalussza az éjszakát, vagy nyugtalanul alszik, fel-felriad? Beszámol-e rossz álmokról? Levelét várom, és biztos vagyok benne: a helyzeten nagyon sokat lehet javítani.

Kulcsszó: , alvás, érzékenység, szorongás

Tisztelt Szerkesztő és Ranschburg Tanár Úr!

Gyermekem 6 éves volt márciusban, így az előzetes tájékoztatásuk alapján megértem, ha levelemre nem válaszolnak.
Lányom kiskorától fogva nagyon anyás volt, ebben változás akkor következett be, amikor 4 és fél éves volt és én 1 hónapra kórházba kerültem (utolsó hónapos terhes voltam és ez idő alatt az apukájával volt), és ezt követően megszületett a testvére.
Amiben a segítségét kérem, az a gyermekem félelme. Több mindentől fél és az utóbbi kb. fél évben a körmét is rendszeresen, szinte állandó jelleggel rágja. Nagyon sok mindent szeretnék elmondani, de nem akarom az idejét rabolni, így megpróbálom tényszerűen leírni azokat, amik szerintem talán segíthetnek Önnek.
Kislányom első gyerek, és mindkét részről első unoka. A bölcsibe kerüléskor voltunk vele gyermekpszichológusnál, mert állandóan hányt reggelente a bölcsibe menéskor. A pszichológus akkor azt mondta, hogy nem tud a gyerekekkel mit kezdeni, tanítsam meg játszani a gyerekekkel. Édesanyám elmondása szerint én is állandóan a felnőttek között szerettem lenni gyerekként. Átvészeltük a bölcsit, az oviban javult a helyzet, most nagycsoportos és csak néha mondja, hogy nem akar oviba menni, nem akar ott aludni.
Az óvónők azt mondják, hogy a gyerekekkel nem nagyon játszik, van, hogy egész nap az asztalnál ül és rajzol vagy a könyveket nézegeti (a könyveket nagyon szereti) bár a helyzet, mintha mostanában már javulna és nyitna a gyerekek felé, akik viszont szeretnének vele játszani, csak ő zárkózik el.
Visszatérő félelme a széltől több éve megvan - nem emlékszem pontosan sajnos, hogy mikor kezdődött -, amikor kérdeztem, hogy miért fél azt mondta, hogy a Micimackóban elfújta a szél az állatokat és attól fél, hogy őt is elfújja. Én gyanakszom arra, hogy az emlékezetes budapesti augusztus 20.-i vihar rátett erre a félelemre, ugyanis akkor egy 10 emeletes épület tetején voltunk onnan néztük a tűzijátékot, amikor a vihar feltámadt, és igaz, hogy amilyen gyorsan csak tudtunk lementünk a tetőről, de a vihar gyorsasága miatt ajkkor is találkozott a pánikhangulattal (kiabálás, üvegcsörömpölés, szél miatti ajtócsapkodás), bár minimálisan (ekkor a lányom 4 éves volt/). Volt hogy egy kisebb széltől félelemből kifolyólag hisztériásan sírt és nem tudtam, hogy mivel nyugtassam meg. Több mindent kipróbáltam, és javult a helyzet, de még mindig fél a széltől. Szellős időben sem lehet az ajtó vagy ablak nyitva, és inkább az udvarról is bemegy, teniszedzésen inkább a faházban ül...
..és a körömrágás. Sejtem, hogy szorongás áll a háttérben és azt is, hogy talán én vagyok az oka. Imádom a gyermekeimet (a kisebbik 1.5 éves), mindent megtennék értük. Amíg csak a nagyobbik lányom volt rengeted időt töltöttem vele és talán el is kényeztettük minden értelemben. Amikor terhes lettem a második lányunkkal akkor tudatosan kezdtem egy picit változtatni a kapcsolatunkon, hogy legyen önállóbb és segítsen a maga utáni rendrakásban, elpakolásban. Azért gondoltam ezt így, hogy ne egyszerre, a tesó megérkezésével egyidőben változzon meg minden az életében.

És amióta a tesó van, azóta sokkal kevesebb idő jut a nagyobbik lányomra, több önállóságot mondjuk úgy követelek, a nagytesó szerepből kifolyólag is felelőssége van, hiszen szeretetből ugyan, de néha veszélyes helyzetekbe kerül a kicsi (ölelés, elemelés, kergetőzés stb.) és azt gondolom, hogy ez a sok követelés, megfelelni vágyás a hibás a körömrágásban és talán másban is. Figyelek arra, hogy kimutassam a szeretetemet felé, naponta többször megölelem, elmondom neki, hogy nagyon szeretem, ha veszekszem vele valamiért utána megbeszélem vele, elmondom, miért haragudtam, de lehet, hogy ez kevés, valamit nem jól teszek.
Szigorú ember vagyok, szigorúan neveltek, a férjem szabadabb ember, ő mának él és (nekem mi a jó) - elvet vall. A két szemlélet gyakran ütközik vitába, amit lát a gyerek is. Látja azonban, hogy szeretjük egymást a férjemmel és a viták után ki is békülünk, megbeszéljük a történteket. A férjemről annyit kell még elmondani, hogy elég zárkózott, nem társaságkedvelő ember és ő is sokat él pl.: ha a kisebbik gyerek megszerzi a tusfürdős flakont és véletlenül megnyalja akkor odáig van, hogy milyen baja lesz, vagy ha véletlenül az udvaron cicás kézzel vesz a szájába valamit valamelyik gyerek akkor nagyon mérges szokott lenni a fertőzések miatt stb.
Fél a nagyobbik lányom a játszóházban, ha sok a gyerek, nem szeret odamenni közéjük, fél, ha sokan vannak körülötte pl.: utcai rendezvényen.
Kérem, segítsen abban, hogy megértsem, mit változtassak, változtassunk, hogy a lányom félelme és szorongása elmúljon, illetve megértsem, mi játszódik le benne.
Köszönöm előre is.
Egy lányán segíteni akaró anyuka

Kedves Levélíró!
Mindenekelőtt tisztázni szeretnék egy félreértést: a gyermek életkorától – és minden egyéb kritériumtól – függetlenül, én valamennyi hozzám érkező levélre válaszolni törekszem. A levelek száma azonban gyakran meghaladja kapacitásomat, és ez az oka annak, hogy esetenként késlekedem. A tárgyra térve: biztos vagyok benne, hogy a problémák, amelyekről ír, nem nevelési hibák következményei, és fontos is, hogy sem Ön, sem férje, ne érezzen bűntudatot miattuk. Nincs család, amelyben ne fordulnának elő feszültségek, nézeteltérések; ha egy gyerek érzi, hogy szülei szeretik egymást – és őt is – ez nem okozhat problémát. Azt hiszem, kislánya karakterét mindenekelőtt genetikai tényezők – hiszen, mint írja, férje is kicsit visszahúzódó, aggodalmaskodásra hajlamos ember – és az a tény határozza meg, hogy elsőszülött. Az elsőszülöttek esetében ugyanis a legtöbb szülő (a jó értelemben vett rutin hiánya miatt) hajlamos az aggodalomra, a „túlóvó” magatartásra. Kislánya veleszületetten introvertált, befelé forduló típusú emberke, aki visszahúzódik a nagy társaság, az új ingerek, a szokatlan tapasztalatok elől. A lényeget tekintve ez nem fog változni később sem – a „típus” adott – de nem is kell, hogy változzék! Az introvertált ember – aki gondolkodásra, megfontoltságra, elmélyülésre hajlamos – nagyon értékes lény, még akkor is, ha a mai világ a nyüzsgésben lubickoló, társaságkedvelő extravertált típust jutalmazza. Fontos azonban hogy tudja: ilyenkor nem igazán „félelemről” van szó. Inkább a feldolgozásra alkalmatlan mennyiségű, sok inger az, ami az ilyen gyereket visszahúzódásra készteti, ezért én mindig – írásaimban, pl. a Szülők könyvében olvashat erről részletesebben is – a fokozatos inger-adagolást szoktam javasolni, pontosabban azt, hogy vigyázzunk, lehetőleg legyen a gyereknek ideje egy-egy ingerrel „összeismerkedni” egy új inger érkezése előtt. (Pl. hívjon meg előbb egy-egy gyereket, engedje, hogy kislánya megismerkedjen velük, és csak akkor menjenek a játszóházba, amikor a környezet már nem teljesen ismeretlen a gyerek számára. Ha pedig a gyerek nem akar bizonyos helyzetekben bekapcsolódni a nyüzsgő gyerekek tevékenységébe – ne erőltesse! Érezze ez a kislány, hogy anyja ilyennek szereti őt!) A széllel kapcsolatos fóbia már többször előfordult szakmai életemben. A hat év körüli gyerek – különösen az ilyen érzékeny gyerek – még életet tulajdonít a mozgást eredményező természeti jelenségeknek, vagyis a fújó szél sejtelmessége szorongást ébreszt. Átmeneti jelenség ez, nem kell megijedniük tőle. Azt szoktam a szülőknek javasolni: szerezzenek be egy-két apró, propelleres eszközt, olyanokat, amelyek elemek segítségével működnek, gyúrjanak papírgalacsinokat és kezdjenek játszani velük. A propellereket a gyerek maga működtetheti, és tapasztalhatja, hogyan szórja szét a felkavart levegő a papírdarabkákat. Mindezt jópofa közös játékokba lehet beépíteni – és egyszercsak látni fogja, hogy a gyerek már nem fél úgy a széltől, mint korábban. A körömrágás valóban szorongásos jegy, tapasztalataim szerint elsősorban a szülőről való belső leválás, az önállósodás kísérője. Kislánya esetében ezt a folyamatot elősegíti a testvérke születése, és a család életének azok a változásai, melyekről a kicsi születése kapcsán levelében is írt. Azt javaslom, ezzel most ne tegyen semmit. Ne szóljon rá, ha látja, mert ezzel csak tudatosítja, elmélyíti a folyamatot. Komoly esély van rá, hogy a szeretetteljes környezetben, amelyben él, kislánya automatikusan abbahagyja körme rágását. Kérem, ha van ideje, írjon nekem máskor is kicsi lányáról.

Kulcsszó: , félelem, közösség, testvér

Tisztelt Tanár Úr!
A lányom 18 éves. Külön lakik tőlünk, albérletben, mivel másik városban tanul.
Bevallotta, hogy bulimiás. Részleteket nem akart nekem elmondani. Annyit tudok, hogy nem régóta tart, de naponta többször hánytatja magát. Újra együtt fogunk lakni, hazaköltözik. A kapcsolatunk szerintem jó. Kérdeztem, hogy kérjük-e pszichológus segítségét, de azt mondta, hogy meg tudjuk oldani. Kérdésem, hogy valóban elég vagyok-e én és a családja, aki figyel rá? Mit tegyünk? Hogyan tudnék segíteni neki úgy, hogy ne érezze, hogy rátelepedek, állandóan figyelem.

Kedves Levélíró!

Az anorexia és a bulimia veszélyes betegség. Azt tanácsolom, ne kísérletezzenek egyedül a megoldásával, hanem késlekedés nélkül forduljanak pszichológushoz, vagy pszichiáterhez.

Kulcsszó: , betegség, biztonság, szorongás

Tisztelt Professzor Úr!

9 és féléves kislány unokám miatt szeretnék tanácsot kérni Öntől.
B. Józsefné vagyok, 60 éves nyugdíjas. Két felnőtt lányunk van, hétszeres nagymama vagyok. Idősebb lányomnak 5 gyermeke van. A legidősebb kislány 9 és féléves, harmadik osztályos. Ő volt a család legelső, legféltettebb gyermeke mindenki számára. Utána sorban születtek a testvérkék, Anna 7 és féléves, Dávid 4 és féléves, Bálint 3 és féléves és végül a legkisebb Máté, aki jelenleg 7 hónapos. Gyönyörű ez a nagycsalád mindnyájunk örömére. Mindent amit tehetünk megadunk nekik mert mindenképpen a segítségünkre szorulnak. Evelin a legidősebb kislány velem szemben való viselkedése aggaszt nagyon. Az utóbbi 3-4 hónapban ellenszenvessé váltam neki és egyszerűen nem bírja elviselni a jelenlétemet. Minden nap kell mennem hozzájuk,mivel a legkisebbekre vigyázok amíg a 3 gyereket elviszik iskolába, óvodába. Idáig gyakran eljöttek hozzánk bármikor, de most csak a 3 középső jön. Evelin látni sem akar. Sokszor sértő szavakat is használ felém, tűnjek el, nem akar se látni se hallani, megsüketül a hangomtól, megmérgezem stb.
Próbáltam finoman közelíteni hozzá, hogy felderítsem az okát, miért váltam ellenségessé a szemében de még meghallgatni sem akar. A szülei is elbeszélgettek vele, de nem árulta el, hogy miért teszi. Próbálták megmagyarázni, hogy a nagymamával nem szabad így viselkedni, de nem tudják meggyőzni. Néhány alkalommal szokásomhoz híven vittem nekik apróságokat, könyvet, csokit, játékot vagy bármit, ami a kedvencük, de ő nem fogadta el. Azt mondta, hogyha én vettem vagy hoztam, akkor nem kell, mert megmérgeztem. De csak velem csinálja. A papájával (férjem) nem ilyen és ha viszi el nekik akkor elfogadja. Sokat töröm a fejem, hogy mit tehettem,vagy mondtam amiért ilyen lett felém. Egyébként az édesanyját bálványozza,mindenütt vele akar lenni és folyton mondogatja,hogy anya nagyon szeretlek.
A többiek ezek után is nagyon szeretnek és ragaszkodnak hozzám.
Nagyon elszomorít ez a dolog, arra gondolok, hogy valami olyat szóltam ok nélkül amiért neheztel rám,vagy attól van pánikban,hogy született még egy testvére?
Egyébként, amikor a 4.-ik kis unokánk született nem nagyon örült, és az utolsó kistestvérkét sem várta nagy lelkesedéssel.
Talán féltékennyé vált és az anyukáját akarja csak!? Sok gondolatom van erről, de én azt szeretném, hogy minden úgy legyen, ahogy idáig volt.
Kérem a Professzor urat, segítsen nekem tanácsot adni,hogy hogyan derítsük ki ezt?
Hogyan közelítsek a kis unokámhoz,hogy ismét olyan aranyos,közvetlen legyen velem, mint korábban.
Tisztelettel

B. Józsefné

Kedves Levélíró!
Sejtelmem sincs, mi lehet Evelin hirtelen megváltozott viselkedésének oka, de én is azt gyanítom: az Ön szavaiban, vagy viselkedésében félreértelmezhetett valamit. Szinte reménytelen nyomozni, mi lehetett ez, hiszen nyilvánvalóan olyasmi, amit Ön jelentéktelennek ítél, és el sem tudja képzelni, hogy ilyen sérelmet válthatott ki a gyerekben. Azt javaslom tehát: ne nyomozzanak az ok után, hanem türelmesen várja ki, amíg a folyamat „lecseng”. Hiszen ez az állapot nem tarthat sokáig. Legyen kedves a kicsi unokájával, de ne hízelegjen neki, ne könyörögjön a kegyeiért. Érezze a gyerek, hogy nagymama szíve mindig nyitott unokája felé, de érezze azt is, hogy nagymamát nem lehet megrémíteni – zsarolni pedig különösképpen nem lehet: a nagyszülői szeretetet akkor kapja meg – akkor azonban végtelen mennyiségben – ha igényt tart rá. Meglátja, ennek rövidesen eljön az ideje.

Kulcsszó: nagyszülő, testvér, türelem

Kedves Tanár Úr!
Egy éve veszítettem el a férjem, hirtelen sportolás közben leállt a szíve. Lányom akkor 17 éves volt és úgy élte tovább az életét, mintha mi sem történt volna, pedig édesapja volt a mindene. Most kezd Róla beszélni. Azt vettem észre,hogy azóta fél kapcsolatoz létesíteni fiúkkal, mondván nem akar senkihez sem érzelmileg tartozni, mert ha vége lesz akkor az nagyon fog fájni. Ugyanakkor nagyon sok fiú barátja van. Ezt azzal magyarázza, hogy vannak dolgok, amit férfival kell megbeszélnie. Hogy tudok Neki segíteni. Abban az időben volt egy kezdődő szerelem, de annak is végett vetett, hogy nem akar érzelmileg függeni. Úgy veszem észre azt a kapcsolatot sajnálja a mai napig is. Meg is próbált újból közeledni, de a fiú már máshol van elkötelezve és nem is adott esélyt. Érettségi után abba a városba készül tovább tanulni ahol a fiú él. Hogy tudok Neki segíteni.
Anya

Kedves Levélíró!
Ahogy múlnak az évek, szaporodnak azok a problémák, amelyeket a lassan felnőtté váló gyereknek a szülő segítsége nélkül kell megoldania. Szomorú, ha egy 17 éves kislány elveszíti az édesapját, de leveléből úgy látom: kislánya magatartását ez a tragikus esemény csak igen kis részben befolyásolja. Ha egy tizenéves olyan szinten „társas lény”, mint az Ön kislánya, a kapcsolatteremtéshez fűződő szorongások – a főiskolán, vagy az egyetemen különösképpen! – szinte automatikusan megoldódnak. Ha nem tekinti tolakodásnak: a legtöbbet azzal tudna segíteni gyermekének, ha felkészülne kislánya egyetemi éveire. Nehéz egy anyának – főként, ha egyedül neveli gyermekét – hirtelen magára maradnia, és – ha túl erős a kötelék – kislánya is nehezebben illeszkedik majd az új élet feltételeihez. Ha szabad javasolnom: próbálja meg tehát társasággal, emberi kapcsolatokkal lekötni szabaddá váló „vegyértékeit”, és ezzel megadja kislányának is az erőt ahhoz, hogy ugyanezt tegye.

Kulcsszó: , apa, érzékenység, kamaszkor

Tisztelt Tanár Úr!
Nagyon nagyra tartom a tudását, ezért szeretnék segítséget kérni Öntől. Mit tegyek? 20 év házasság után váltunk el a férjemtől, 2 éve. Azóta a lányom nem beszél az apjával. A történet eleje a lányom akkor volt 16 éves, és az apja számítógépébe belenyúlva vette észre, hogy apukája mindenféle társkereső, szex oldalakon regisztrálta magát. Mivel érdekes msn beszélgetésekre bukkant szólt nekem is. Én először nem vettem komolyan, aztán megszólalt az a bizonyos zöld szörnyeteg. Sajnos nagyon furcsa dolgokra bukkantam a férjem életében és nem csak én hanem a lányom is. Próbáltam 1 évig megmenteni a házasságunkat, márcsak a kamaszlányom miatt is, de nem sikerült, mert ha volt rajtam sapka az volt a baj, ha nem akkor az. A lányom mindenben mellettem volt és van, látta a szenvedésemet és végül Ő mondta, hogy ne ”görcsöljek\\” tovább. Így léptem, a lányom velem maradt, az apja 20 méterre költözött tőlünk, ami még nagyobb ellenállást váltott ki a gyerekből. A válás után többször agresszíven viselkedett a lányommal az apja, azzal az indokkal, hogy nem beszél vele a gyerek. Mondtam neki hagyja egy kicsi a lányát, majd lenyugszanak a kedélyek, de nem csillapodik a dolog sőt még azzal provokálja a lányát, hogy az orra előtt hurcolássza a barátnőjét és annak a gyerekeit. Fog-e csillapodni ez az állapot? Mi a megoldás Tanár Úr? Én mit tehetek ebben a helyzetben? Mikor fog megbocsátani az apjának a lányom (aki borzasztó önfejű)?
Tisztelettel várom válaszát:
Aggódó Anya

Kedves Levélíró!
Nem hallgathatom el: nem nagyon szeretem, ha egy gyerek a szülő nevében – a szülő helyett – sértődik meg. Házastársi hűséggel ugyanis egy férfi a feleségének tartozik, és nem a lányának! Azt gondolom: egy 16 éves lány nem kutakodik az apja számítógépén – és főleg nem szól anyjának, ha ott valami kompromittáló anyagot talál. Azt javaslom, kislányával ne beszélgessen erről a témáról, és ha szóba hozza, óvatosan hárítsa el: ez a házaspár magánügye, ebben a kérdésben felelősséggel is csak a férj és a feleség tartozik egymásnak. Ez azért fontos, mert segítenie kell a gyereknek: ne érezzen bűntudatot azért, hogy anyját és apját „összeugrasztotta”, ugyanakkor tudnia kell, Ő nem haragudhat, és nem is bocsáthat meg anyja nevében. Ezt csak Ön – a sértett fél – teheti meg! Jól teszi, hogy férjét csillapítja: lehetőleg ne morogjon, és ne provokálja a sértett asszonyt játszó kislányát. Biztos vagyok benne, hogy a kapcsolat az apa és a lánya között fokozatosan helyreáll.

Kulcsszó: , apa, féltékenység, válás

Tisztelt Tanár úr!

Megpróbálom a problémámat röviden leírni, és sokat segítene bölcs tanácsával mi is a legjobb teendő az én esetemben. Nem tizenéves gyermekkel kapcsolatban kérdezek, hanem az 5 éves fiamról és rólam van szó.
Férjemmel 2 éves ismeretség után összeházasodtunk. Fiam 2005 őszén megszületett, családként éltünk és 2007-ben újabb gyermekem született. A férjem a gyermekekkel teljesen magamra hagyott későn járt haza, hétvégén is alig volt velünk, a család terhei rám nehezedtek, főleg szüleim segítségére számíthattam. A férjemmel egyre ritkábban beszélgettünk, nem veszekedtünk, mert ő inkább nem szólt, és én is elég türelmes vagyok. A gyermekekkel nem foglalkozott, szinte levegőnek nézte őket. A velük kapcsolatos összes foglalkozás, gondoskodás rám hárult.
Majd 2008 év vége felé férjem azzal állt elő, hogy első szülött gyermekünknek nem ő az apja és ezt vizsgáltassuk meg. Én ebbe beleegyeztem, még akkor is biztos voltam benne, hogy férjem az apa, de az orvos szakértői vélemény nem ezt mutatta. Majd kimerítő beszélgetés során bevallottam, hogy a fogantatáskor mással is volt szexuális kapcsolatom, akkor egyszer. Megpróbáltam vele megbeszélni vele, hogy maradjunk egy család, hiszen a gyermek valójában az ő fia, ő „neveli” születése óta. De mindenképpen bírósági eljárást akart, hogy a gyermek ne örököljön utána. De beleegyezett abba, hogy a vezetékneve ne változzon, azaz viselhesse az eddigi nevét.
Ezután 2009 tavaszán elköltöztem otthonról a két gyerekkel a szüleimhez - ők a támaszom. A türelmemnek köszönhetően megmaradt a jó viszony a gyerekek és az apa között. Biztosítom a láthatást, segítem a kapcsolatukat. A nagy fiam továbbra is abban a tudatban él, hogy férjem az apja. Azóta a bíróság is határozatot hozott. Nagy fiam óvodába jár, 4,5 éves, okos, érzékeny fiú, szeretetben odafigyelésben nő fel, fontosak számára a családi kapcsolatok. Az apjától való elválásunkat is viszonylag jól viselte, nagyon figyelek a gyerekekre.
Nagy fiamnak és majd a testvérének is meg szeretném mondani az igazat, hogy más a biológiai apukája. Nem tudom, mikor lenne a legjobb, milyen korban megmondani neki? Ön mit javasol? Most abban a korban van, hogy az oviban mindent kifecseg.
Köszönettel várom segítő válaszát.

Kedves Levélíró!

Többször is elolvastam a levelét, és egyre határozottabban az a kép alakul ki bennem, hogy férjét valaki (csak arra tudok gondolni, hogy ez a „valaki” gyermeke édesapja lehetett) figyelmeztette. Férje hosszú ideig „rágódott” az információn – ennek során elhidegült családjától – majd előállt az orvosi vizsgálat igényével. Mindezt azért írtam le, hogy érzékelje: lehetetlen úgy felnevelnie kisfiát, hogy az igazság titokban maradjon. Valaki, egy „jóakaratú” személy (akár a férje, akár a gyermek vér szerinti apja, vagy más beavatott) egyszercsak előáll a történettel, ami a gyereket nagyon megzavarhatja. Úgy gondolom tehát: a gyereknek valóban meg kell mondania az igazat – hiszen sokkal jobb, ha ezt anyjától, megfelelő előkészítés után tudja meg – mintha valaki hirtelen és durván a szemébe vágja az igazságot. Nem szabad azonban ajtóstól rontania a házba. Kezdje például állatmesékkel – némileg összekapcsolva a kérdést a szexuális felvilágosítással. Meséljen például történeteket olyan állatkákról, amelyeket nem a biológiai szülők nevelnek fel – de a kölcsönös szeretet lényegében megszünteti a különbséget a valódi szülő és a nevelőszülő között. A beszélgetések során el kell jutnia odáig, hogy tulajdonképpen egyetlen gyerek sem tudhat mást erről, mint amit az őt nevelő felnőttek mondanak neki – de ez elég is! Voltaképpen az a személy az igazi apa, aki a gyermeket pici korától szeretetteljes gondoskodással neveli! Meg kell vallanom, abban reménykedem, hogy férje mindkét gyermeket szereti. Miután bogarat ültettek a fülébe, meg akarta tudni az igazságot – aztán mégis hozzájárult ahhoz, hogy ez a kisfiú a nevét viselje. Nagyon jó, hogy ez így történt: le fogja győzni a sértett önérzetéből fakadó keserűségét, és mindkét gyermeket apaként neveli majd. Kisfia pedig – az igazság ismeretében – fel lesz vértezve a rosszmájú pletykák ártalmai ellen.

Kulcsszó: , apa, szorongás, válás

Tisztelt Szerkesztő és Ranschburg Tanár Úr!

Gyermekem 6 éves volt márciusban, így az előzetes tájékoztatásuk alapján megértem, ha levelemre nem válaszolnak.
Lányom kiskorától fogva nagyon anyás volt, ebben változás akkor következett be, amikor 4 és fél éves volt és én 1 hónapra kórházba kerültem (utolsó hónapos terhes voltam és ez idő alatt az apukájával volt), és ezt követően megszületett a testvére.
Amiben a segítségét kérem, az a gyermekem félelme. Több mindentől fél és az utóbbi kb. fél évben a körmét is rendszeresen, szinte állandó jelleggel rágja. Nagyon sok mindent szeretnék elmondani, de nem akarom az idejét rabolni, így megpróbálom tényszerűen leírni azokat, amik szerintem talán segíthetnek Önnek.
Kislányom első gyerek, és mindkét részről első unoka. A bölcsibe kerüléskor voltunk vele gyermekpszichológusnál, mert állandóan hányt reggelente a bölcsibe menéskor. A pszichológus akkor azt mondta, hogy nem tud a gyerekekkel mit kezdeni, tanítsam meg játszani a gyerekekkel. Édesanyám elmondása szerint én is állandóan a felnőttek között szerettem lenni gyerekként. Átvészeltük a bölcsit, az oviban javult a helyzet, most nagycsoportos és csak néha mondja, hogy nem akar oviba menni, nem akar ott aludni.
Az óvónők azt mondják, hogy a gyerekekkel nem nagyon játszik, van, hogy egész nap az asztalnál ül és rajzol vagy a könyveket nézegeti (a könyveket nagyon szereti) bár a helyzet, mintha mostanában már javulna és nyitna a gyerekek felé, akik viszont szeretnének vele játszani, csak ő zárkózik el.
Visszatérő félelme a széltől több éve megvan - nem emlékszem pontosan sajnos, hogy mikor kezdődött -, amikor kérdeztem, hogy miért fél azt mondta, hogy a Micimackóban elfújta a szél az állatokat és attól fél, hogy őt is elfújja. Én gyanakszom arra, hogy az emlékezetes budapesti augusztus 20.-i vihar rátett erre a félelemre, ugyanis akkor egy 10 emeletes épület tetején voltunk onnan néztük a tűzijátékot, amikor a vihar feltámadt, és igaz, hogy amilyen gyorsan csak tudtunk lementünk a tetőről, de a vihar gyorsasága miatt ajkkor is találkozott a pánikhangulattal (kiabálás, üvegcsörömpölés, szél miatti ajtócsapkodás), bár minimálisan (ekkor a lányom 4 éves volt/). Volt hogy egy kisebb széltől félelemből kifolyólag hisztériásan sírt és nem tudtam, hogy mivel nyugtassam meg. Több mindent kipróbáltam, és javult a helyzet, de még mindig fél a széltől. Szellős időben sem lehet az ajtó vagy ablak nyitva, és inkább az udvarról is bemegy, teniszedzésen inkább a faházban ül...
..és a körömrágás. Sejtem, hogy szorongás áll a háttérben és azt is, hogy talán én vagyok az oka. Imádom a gyermekeimet (a kisebbik 1.5 éves), mindent megtennék értük. Amíg csak a nagyobbik lányom volt rengeted időt töltöttem vele és talán el is kényeztettük minden értelemben. Amikor terhes lettem a második lányunkkal akkor tudatosan kezdtem egy picit változtatni a kapcsolatunkon, hogy legyen önállóbb és segítsen a maga utáni rendrakásban, elpakolásban. Azért gondoltam ezt így, hogy ne egyszerre, a tesó megérkezésével egyidőben változzon meg minden az életében.

És amióta a tesó van, azóta sokkal kevesebb idő jut a nagyobbik lányomra, több önállóságot mondjuk úgy követelek, a nagytesó szerepből kifolyólag is felelőssége van, hiszen szeretetből ugyan, de néha veszélyes helyzetekbe kerül a kicsi (ölelés, elemelés, kergetőzés stb.) és azt gondolom, hogy ez a sok követelés, megfelelni vágyás a hibás a körömrágásban és talán másban is. Figyelek arra, hogy kimutassam a szeretetemet felé, naponta többször megölelem, elmondom neki, hogy nagyon szeretem, ha veszekszem vele valamiért utána megbeszélem vele, elmondom, miért haragudtam, de lehet, hogy ez kevés, valamit nem jól teszek.
Szigorú ember vagyok, szigorúan neveltek, a férjem szabadabb ember, ő mának él és (nekem mi a jó) - elvet vall. A két szemlélet gyakran ütközik vitába, amit lát a gyerek is. Látja azonban, hogy szeretjük egymást a férjemmel és a viták után ki is békülünk, megbeszéljük a történteket. A férjemről annyit kell még elmondani, hogy elég zárkózott, nem társaságkedvelő ember és ő is sokat él pl.: ha a kisebbik gyerek megszerzi a tusfürdős flakont és véletlenül megnyalja akkor odáig van, hogy milyen baja lesz, vagy ha véletlenül az udvaron cicás kézzel vesz a szájába valamit valamelyik gyerek akkor nagyon mérges szokott lenni a fertőzések miatt stb.
Fél a nagyobbik lányom a játszóházban, ha sok a gyerek, nem szeret odamenni közéjük, fél, ha sokan vannak körülötte pl.: utcai rendezvényen.
Kérem, segítsen abban, hogy megértsem, mit változtassak, változtassunk, hogy a lányom félelme és szorongása elmúljon, illetve megértsem, mi játszódik le benne.
Köszönöm előre is.
Egy lányán segíteni akaró anyuka

Kedves Levélíró!
Mindenekelőtt tisztázni szeretnék egy félreértést: a gyermek életkorától – és minden egyéb kritériumtól – függetlenül, én valamennyi hozzám érkező levélre válaszolni törekszem. A levelek száma azonban gyakran meghaladja kapacitásomat, és ez az oka annak, hogy esetenként késlekedem. A tárgyra térve: biztos vagyok benne, hogy a problémák, amelyekről ír, nem nevelési hibák következményei, és fontos is, hogy sem Ön, sem férje, ne érezzen bűntudatot miattuk. Nincs család, amelyben ne fordulnának elő feszültségek, nézeteltérések; ha egy gyerek érzi, hogy szülei szeretik egymást – és őt is – ez nem okozhat problémát. Azt hiszem, kislánya karakterét mindenekelőtt genetikai tényezők – hiszen, mint írja, férje is kicsit visszahúzódó, aggodalmaskodásra hajlamos ember – és az a tény határozza meg, hogy elsőszülött. Az elsőszülöttek esetében ugyanis a legtöbb szülő (a jó értelemben vett rutin hiánya miatt) hajlamos az aggodalomra, a „túlóvó” magatartásra. Kislánya veleszületetten introvertált, befelé forduló típusú emberke, aki visszahúzódik a nagy társaság, az új ingerek, a szokatlan tapasztalatok elől. A lényeget tekintve ez nem fog változni később sem – a „típus” adott – de nem is kell, hogy változzék! Az introvertált ember – aki gondolkodásra, megfontoltságra, elmélyülésre hajlamos – nagyon értékes lény, még akkor is, ha a mai világ a nyüzsgésben lubickoló, társaságkedvelő extravertált típust jutalmazza. Fontos azonban hogy tudja: ilyenkor nem igazán „félelemről” van szó. Inkább a feldolgozásra alkalmatlan mennyiségű, sok inger az, ami az ilyen gyereket visszahúzódásra készteti, ezért én mindig – írásaimban, pl. a Szülők könyvében olvashat erről részletesebben is – a fokozatos inger-adagolást szoktam javasolni, pontosabban azt, hogy vigyázzunk, lehetőleg legyen a gyereknek ideje egy-egy ingerrel „összeismerkedni” egy új inger érkezése előtt. (Pl. hívjon meg előbb egy-egy gyereket, engedje, hogy kislánya megismerkedjen velük, és csak akkor menjenek a játszóházba, amikor a környezet már nem teljesen ismeretlen a gyerek számára. Ha pedig a gyerek nem akar bizonyos helyzetekben bekapcsolódni a nyüzsgő gyerekek tevékenységébe – ne erőltesse! Érezze ez a kislány, hogy anyja ilyennek szereti őt!) A széllel kapcsolatos fóbia már többször előfordult szakmai életemben. A hat év körüli gyerek – különösen az ilyen érzékeny gyerek – még életet tulajdonít a mozgást eredményező természeti jelenségeknek, vagyis a fújó szél sejtelmessége szorongást ébreszt. Átmeneti jelenség ez, nem kell megijedniük tőle. Azt szoktam a szülőknek javasolni: szerezzenek be egy-két apró, propelleres eszközt, olyanokat, amelyek elemek segítségével működnek, gyúrjanak papírgalacsinokat és kezdjenek játszani velük. A propellereket a gyerek maga működtetheti, és tapasztalhatja, hogyan szórja szét a felkavart levegő a papírdarabkákat. Mindezt jópofa közös játékokba lehet beépíteni – és egyszercsak látni fogja, hogy a gyerek már nem fél úgy a széltől, mint korábban. A körömrágás valóban szorongásos jegy, tapasztalataim szerint elsősorban a szülőről való belső leválás, az önállósodás kísérője. Kislánya esetében ezt a folyamatot elősegíti a testvérke születése, és a család életének azok a változásai, melyekről a kicsi születése kapcsán levelében is írt. Azt javaslom, ezzel most ne tegyen semmit. Ne szóljon rá, ha látja, mert ezzel csak tudatosítja, elmélyíti a folyamatot. Komoly esély van rá, hogy a szeretetteljes környezetben, amelyben él, kislánya automatikusan abbahagyja körme rágását. Kérem, ha van ideje, írjon nekem máskor is kicsi lányáról.

Kulcsszó: , félelem, közösség, testvér

Kedves Ranschburg Tanár úr!

Az unokaöcsémmel kapcsolatban szeretném a segítségét kérni ő 15 éves fiú, teljes családban él, a szülők és a testvérei is szeretik, elfogadják őt.
Már kisgyerek korában sem voltak pajtásai, s most a kamaszkorára teljesen elmagányosodott. A húga, aki 2 évvel fiatalabb nagy „udvartartással” rendelkezik, állandóan keresik a társaságát a barátnők, és kicsi korában ez már a játszótéren is így volt (mindig mentek hozzá más gyerekek barátkozni, míg a bátyja egyedül volt, és nem is nagyon kezdeményezett kapcsolatot a társakkal). Az iskolában is mindig ő volt az, aki mellé senki nem akar ülni, aki egyedül megy a haza az iskolából, egyszerűen minden körön kívül maradt, pedig okos, rendes, jószívű fiú. Sajnos már látszik, hogy ez így nem jó neki, ebben a korban már egyre nagyobb szükség van a kortársakra, nemcsak a családra. Nagyon félünk tőle, hogy kudarcokkal, mellőzéssel teli kamaszkora következik (a mellőzéssel teli gyermekkor után), és ez nagyon veszélyes lehet. A család elfogadja, és nagyon szereti őt, de nem tudjuk, hogyan segítsünk. Nyilván van benne valami (vagy éppen hogy nincs valami), ami miatt nem keresik a társaságát. Az embernek összeszorul a szíve, ha látja a próbálkozásait (pl. áthívni osztálytársakat, vagy biciklizni hívni valamelyiket) és mindig a kudarc: egyszerűen „lepattintják” őt, persze egymással találkoznak, csak mindig ő marad ki. Mit lehet ilyenkor mondani? Mivel biztassuk, mit tegyünk?
Sajnos egyértelműen úgy áll a dolog, hogy ő vágyik arra, hogy a többiek közt lehessen, csak nem sikerül neki. Emiatt sokat búslakodik.
Különösen fájó, hogy a húgának rengeteg a barátnője, sok programja van velük, a fiú pedig csak ül otthon…
Mi elfogadnánk őt ilyennek, de sajnos látszik rajta, hogy ez az állapot nem jó neki. Persze így az önbizalma is nagyon kevés.
Sajnos semmilyen készséget igénylő dologban nem jeleskedik (sport, tánc, zene, rajz stb.), hogy abban tudna esetleg kibontakozni, illetve, hogy az által más közegbe kerüljön. A néptáncot próbáltuk (hátha egy „relatíve szolidabb”, „befogadóbb” környezetben befogadják), de ott sem sikerült beilleszkednie, és nem is szerette a táncot, mert nem volt hozzá érzéke.
Sokszor láttuk őt (messziről „meglesve” az iskolában), hogy vagy egyedül volt, vagy egy kisebb-nagyobb társaság mellett áll, és hallgatja a beszélgetést, de senki rá sem néz, hozzá sem szól, szóval kívül van „körön”. Ilyenkor megszakad az ember szíve. Amit lehetett, próbáltunk megtenni, sokat dicsérjük, próbáltuk az iskolán kívül más közegbe is vinni, de nem járt az sem sikerrel, és egy idő után már nem is akart sehová „eljárni”, mi meg nem erőltetettük, mert az sem jó, ha újabb kudarc éri, megint azzal szembesül, hogy ő nem kell, nem számít. Ezt én nagyon súlyos gondnak és veszélyesnek látom egy kamasz fiú esetében, és persze azért írok Önnek, hogy kérjem a véleményét és a segítségét. Már annak is örülnénk, ha csak egy barátja/haverja lenne, de nincs. Tudom sok szülőnek pont az a gondja, hogy eljárkál a gyereke, én meg úgy örülnék, ha legalább néha hívná őt valaki valahova. Nem tudom, hogy ilyen esetben kell-e valamilyen terápia, kell-e szakemberhez fordulni (és ha igen, kihez, milyen módszer a jó? Rengeteg mindent lehet olvasni az interneten, de nem merünk „kísérletezni” a gyerekkel). Anélkül, hogy az Ön segítségét kérném, nem merünk semmibe belefogni, mert az is lehet, hogyha bármilyen terápiába belefogunk, csak még jobban erősödik benne, hogy „valami baj van vele”, szóval a ha kiderülne, hogy szerintünk nincs önbizalma, akkor talán még kevesebb lenne, még jobban visszahúzódna, netán még árthatunk is. Ezt soha nem mondjuk neki, de nyilván ő is érzi, hogy mellőzve van (a társai által).
Nem akarjuk mutatni, hogy aggódunk érte. A kamaszkor küszöbén, a kamaszkorban úgy gondolom, hogy már kevés csak a család. Lehet, hogy örökölte? Az édesanyja is nagyon gátlásos, visszahúzódó, önbizalom-hiányos volt, és most is az, az édesapja viszont éppen hogy nem. Nem akarjuk, hogy más legyen, mint amilyen, de azt sem, hogy állandó kirekesztettségben kelljen élnie. Ráadásul, mint fiú a társválasztásban is kezdeményező szerepre „van ítélve”. Ezért - persze nem csak ezért - is fontos lenne, hogy a kortársai között megtalálja a helyét. Ahogy írtam, ez a dolog már régóta tart, most viszont egyértelművé vált, hogy őt ez zavarja, nem jó neki, tehát nem az a helyzet, hogy ez az állapot neki megfelelő. Sajnos. Nagyon bízom benne, hogy tud segíteni, ha esetleg még praktizál, nagyon megnyugtató lenn személyesen Önnel találkozni.
Nagyon féltjük őt! Kérem, segítsen! Most fog középiskolába kerülni, és nagyon félünk, hogy ott sem fog tudni beilleszkedni. Mivel segíthetnénk? Kérem, adjon tanácsot, hogy mit tegyünk, hogy az új iskolában (illetve azután) ne ezeket a kudarcok érjék őt továbbra is.

Köszönettel: Mónika

Kedves Mónika!

Aggodalmát megértem. Sokan feltételezik, hogy a szociabilitás – az emberi kapcsolatok létesítésének és megőrzésének képessége – veleszületett tulajdonság, és akinél hiányzik, a kudarcok és az izoláció következtében, depresszióra különösképpen veszélyeztetett. Nem tudom, valóban így van-e, annyi azonban bizonyos: a gyerek, aki vágyik a kortárskapcsolatokra, de ebbéli igyekezetében rendszerint sikertelen, könnyen alulértékeli önmagát (ennek következtében még kevesebb esélye marad a sikerre), és életvezetésében valóban megjelenhetnek depresszív jegyek. Írja, unokaöccse szeptembertől középiskolás lesz. Az iskolaváltás az ilyen gyerekek életében különösen érzékeny periódus; elmélyítheti az alapproblémát, de a „tiszta lappal indulás” kínálhatja a pozitív irányba való elmozdulás lehetőségét is. Igaza van, hogy a serdülő már kifelé tart a családból, a nyárra mégis azt javaslom: a „felhasználható” családtagok (rokonok, ismerősök) gondoskodjanak a gyerek szociális foglalkoztatásáról. Természetesen tapintatosan, nem tolakodó módon, ami az érzékeny serdülőben gyanút ébreszthet. Szeptembertől pedig mindent el kell követniük, hogy a gyerek indulása pozitív legyen az új iskolában. Ösztönözni kell arra, hogy meghívjon egy-egy szimpatikus fiút, és segíteni, hogy a kölcsönös szimpátia barátsággá mélyülhessen. Ha egy-két baráti kapcsolat kialakul, már nincsen baj. Mindenképpen fontos, hogy ne a nagy ismerkedő összejövetelekre – közös kirándulásokra – számítsanak, mert a nyüzsgő gyerekek szociális zsivajában az öccséhez hasonló gyerekek elveszettnek érzik magukat. Egy-egy kapcsolatot próbáljanak kiemelni, és azt erősíteni. Ha egy ilyen kapcsolat kialakul, a gyerek már a kollektívában is biztonságosabban mozog majd. Egyelőre ne gondoljanak semmiféle terápiára, de mindenképpen figyeljenek a gyerek őszi viselkedésére: ha ismétlődő depresszív jegyeket tapasztalnak – tehát nemcsak „rosszkedvet”, de ingerültséget, alvási, táplálkozási zavarokat, indokolatlan agresszivitást, mesterségesen előidézett izolációt, „gyanús” egészségügyi panaszokat – okvetlenül forduljanak pszichológushoz, vagy pszichiáterhez. Én azonban azt remélem: erre nem lesz szükség.

Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, közösség

Kedves Ranschburg Tanár Úr!
Már írtam Önnek egy levelet, akkor az a levél „rossz” helyre ment, de Ön volt olyan kedves és megígérte, hogy „a legjobb tudása szerint segít”. Most kérem a segítségét, ha nem veszi rossznéven. 14 éves unokámról, Zsuzsiról van szó, aki okos kislány, de már kétéves kora óta nem sír, mert az anyukáját az nagyon zavarja. Nem is nevet. Ha ajándékot kap, ha elvesznek tőle valamit, ha megszidják a szeme sem rebben (dicsérni nem szokták). Nem szomorú, nem örül, nincsenek vágyai és már beszélgetni sem lehet vele, mert nem, vagy alig válaszol. Ha nálam van és találkozunk valakivel, a hátam mögé bújik, ha vendég jön, a másik szobába menekül. Az osztálytársaival sem beszél, nem is köszön - a tanárainak sem. Ebben az iskolában ezt így szokták meg és elfogadják (értem ezalatt, hogy nem bántják, nem „cikizik” őt). De még egy év és másik iskolába kell menni. Ott nem biztos, hogy elfogadók lesznek a gyerekek és a tanárok. Zsuzsi édesapjával már nagyon sok helyről próbáltunk segítséget kérni: az osztályfőnök, az iskola gyermekvédelmise, a nevelési tanácsadó, a kerületi gyermekpszichiátria (ide beutalónk is volt a gyermekorvostól), különböző alapítványoknál jártunk, kértük a családsegítőt...Nem tudom, hogy mit csinálunk rosszul, de még odáig sem jutottunk el, hogy valaki egyáltalán látni akarta volna a kislányt. A nevelési tanácsadóban és a családsegítőnél azt mondták, hogy egy ekkora gyerek már el tudja dönteni, akar-e pszichológushoz menni, vagy nem. Majd ha ő akar... Ez a gyerek még azt sem tudja eldönteni, hogy vajas kenyeret enne inkább vagy fagylaltot. Még életében egy kiflit nem vett. Nem tudja, mire kellene neki a zsebpénz. Az édesanyjával élnek ketten bezárkózva: ők nem mennek sehova, hozzájuk sem igen megy senki. A kaputelefon kikapcsolva, a lakáscsengő kikapcsolva - én már telefonon sem érem el a lányomat és nem csak azért mert igen gyakran váltogatja a telefonszámait. Zsuzsi a tavalyi nyarat ott töltötte a lakásban , kivéve azt a kétszer egy hetet, amikor együtt nyaraltunk és azt a három hétvégét, amikor az édesapjánál volt.
Bocsánat, kicsit bő lére eresztettem... Végre a Bethesda kórházban találkoztunk egy kedves doktornővel - Dr. S. Éva - aki látni akarta Zsuzsit. És meg is vizsgálta. Leletet is adott: deprimált hangulat, kommunikációs nehézségek és szorongásos állapot. Mindenképpen szükség volna az édesanyától nyert heteroanamnézis, ill. a gyermek vizsgálata az édesanya jelenlétében. De az édesanya ellenáll. Sőt mindent megtesz, hogy a találkozó ne jöhessen létre a doktornővel. A szakvélemény birtokában ismét kértük a gyermekvédelem segítségét. A gyermekvédelem ismét átutalta az ügyet a családsegítőnek. A családsegítő ismét nem tesz semmit. Mit tudnánk még tenni? Ki tudná feloldani ezt a kislányt ez alól a rettenetes gátlás alól, ami nem engedi őt megszólalni ami miatt saját magát zárja ki a barátnők és a barátok világából? Kérem, Tanár Úr, adjon nekünk tanácsot, hová fordulhatnánk még segítségért? Nem szeretném, ha annak a pszichológusnak lenne igaza, aki azt mondta nekem, hogy igen, végig kell néznem, hogy hogyan megy tönkre az unokám. Valóban nincs segítség?
Megtisztelő válaszát előre is köszönöm:


Gy. Julianna

Kedves Julianna!
Levele alapján, attól tartok, valóban baj van! Egy depressziós édesanya a világtól elzárva, izoláltan neveli kislányát, aki serdülő korára valószínűleg maga is depresszióssá vált. Ha már ekkora kálváriát jártak, magam is tanácstalan vagyok a közvetlen teendőket illetően. Tartok attól, hogy a háttérben menyüknek a volt férjéhez fűződő viszonya, illetve e kapcsolat megoldatlan konfliktusai okozzák az anya depresszióját, kislánya „örömtelenségét”, és az anya ellenállását az orvosi, pszichológiai beavatkozással szemben. Szinte bizonyos, hogy az édesanya kezelésre szorul, és úgy tűnik, ezt a javaslatot volt férjétől és annak szüleitől nem fogadja el. Meg kell hát keresni azt a személyt, akitől elfogadja! Ha lehet, keressenek valakit az édesanya ismerősei, barátai, rokonai között, aki segít rábeszélni az asszonyt, hogy önmaga és kislánya ügyében, forduljon pszichiáterhez, vagy pszichológushoz. Az az érzésem, unokájuk ügyét nem lehet elválasztani az édesanya problémájától – és valószínűleg nem is érdemes. Nekik együtt kellene a gyógyulás lehetőségét megkeresniük.

Kulcsszó: , kamaszkor, közösség, szorongás

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Kérem, nézze el nekem, hogy nem kamasz témában kérem segítségét:
Hogyan kell helyesen fegyelmezni egy 16 hós babát? Korához képest nagyon nagy akarattal bír és próbálom is figyelembe venni önállósodási törekvéseit, ritkán mondok nemet. (Csak olyan dologra, ami rá vagy másra veszélyes lehet, amúgy azt vallom, fedezze fel a világot, még akkor is, ha eltör valamit:ezzel talán elrontottam valamit?) De egyre gyakrabban látom, hogy direkt csinál olyan dolgokat, amitől a hajam égnek áll, és tudja, hogy nem szeretném, ráadásul még rám is üt, ha nemet mondok, és kezdődik a hisztizés. Az agresszióval mit lehet kezdeni ebben a korban? És elképzelhető egyáltalán ilyen idősen, hogy tényleg ellenem fordulna igazi agresszióval?? Sokszor elkeseredek és sírok is, mert félek, ez így marad, és nem tudom helyesen kezelni. Ha üt, mondom, hogy nem szabad, ilyenkor üt még egyet, és várja a reakciót, ilyenkor ott hagyom, és nem foglalkozok vele. Hogy kell helyesen reagálni?
Még mindig igény szerint szoptatott és hordozott baba, a szeparációs szorongás megléte óta az első megébredése után velünk alszik, de amennyire csodás volt az első év, annyira ki tudok borulni a folytatáson! Félek, hogy nem is számított semmit az így eltöltött első év, és lehet, már nem is szeret (ez olyankor jut eszembe, maikor elvesztem a türelmem, és jogtalanul felemelem a hangom. Ilyenkor bocsánatot kérek tőle, de mardos a bűntudat, hogy nem így kellett volna) és lehet, hogy emiatt nőni fog a távolság köztünk és megromlik a kapcsolatunk.
Én nagyon nem kaptam jó mintát és jó útravalót, így egyedül kell megtalálnom a kiutat és különválasztani a szerzett sebeket és hallgatnom az anyai ösztöneimre, de annyira nehéz (talán a saját gyerekkor miatt?) Ráadásul azért frusztrál ez annyira, mert szeretnénk tesót, de ha ennyire nem kezelem jól a dolgokat, akkor hogy?
Kérem, ha módjában áll, válaszoljon!
Köszönettel:
Nóra

Kedves Nóra!

Nagyon kérem, ne essen kétségbe – és ne boruljon ki! Másfél éves kor táján új korszak kezdődik a gyerekek életében: már önállóan is „bemozogják” a teret, és egyre kíváncsibbak lesznek a világra, és saját viszonyukra a világ dolgaihoz. Lassan kezdetét veszi a „dackorszak” is, melynek során önmaguk – az „én” – hatókörét és hatóerejét firtatják – természetesen elsősorban a szülői „én”, a szülői akarat hatóerejével szemben! Nem könnyű időszak ez, és nagyon alkalmas arra, hogy a kétségbeesett, önmagát gyakran tehetetlennek érző szülő alaposan elrontsa kapcsolatát gyermekével. Ön ösztönösen is pontosan ráérzett arra, hogy ebben az életkorban szó sem lehet „igazi” agresszióról; amikor anyjára üt, a gyerekben (még azt sem írta meg, hogy kisfia van-e, vagy kislánya) nincs valódi harag, vagy a fájdalom okozásának szándéka – inkább kíváncsiság és dac (azt mondják: nem szabad, hát megcsinálom újra, lássuk, mi fog történni?). Türelmet és főként nyugalmat, belső biztonságérzést javasolok: Ön nem rontott el semmit, a gyerek egészséges, és viselkedéséből semmiképpen nem következik, hogy magatartási zavaros, agresszív óvodás válik majd belőle. Magyarázzon neki; mondja el, hogy amit tesz, a másik embernek fáj, és fájdalmat nem szabad okozni – de ne higgye, hogy a gyerek ezt azonnal megérti, és főként arra ne számítson, hogy azonnal úgy fog viselkedni, ahogy azt anyu szeretné. Ehhez időre van szükség, és belátó türelemre, de higgye el, ha bízik önmagában – és kicsi gyerekében is – óvodáskorra ezeknek a „furcsa és aggasztó” viselkedéselemeknek nyomuk sem marad.

Kulcsszó: , büntetés, erőszak, érzékenység

Tisztelt Tanár úr!

Kérem, nézze el, hogy nem a megadott témában teszek fel kérdést, de mindenképpen szeretném kikérni a véleményét. Egy 6 éves kislányunk, és egy 4 éves kisfiunk van. Kiegyensúlyozott családi életet élünk, a férjem nagyon sokat foglalkozik a gyerekekkel, nagyon jó apa. Vele nagyon sok vicces, apás dolgot játszanak a gyerekek. A kérdésem a kisfiammal kapcsolatos. Kétévesen elkezdtük a bölcsődét, majd utána az óvodát. A bölcsiben is nehezen ment a beszoktatás, kezdetben sokat sírt a kisfiam, de talált magának egy kis sarkot a szobában, mindig oda ment be, és így megvigasztalódott. Az óvodát szeptemberben kezdte, és még most, május végén is mindennap sír. Az óvónők (különösen az egyik) nagyon szigorú, ebben a csoportban mindig fegyelem van. Meglepődtem rajta, mikor hallottam, hogy itt sarokba állítják a „rosszakat”. Szerintem ez megalázó. A kisfiam alapjáraton nagyon kedves, vicces, jó humorérzékű gyerek, szoktunk beszélgetni, szót fogad, de mindemellett igazi fiú. Tanár úr szerint elfogadható, hogy még mindig minden reggel sír? Az óvónőkön látom, hogy egyre türelmetlenebbek, zavarja őket, hogy a kisfiamat minden reggel úgy kell leszedni rólam. Meg is értem őket, nehéz lehet nekik is. Az utóbbi időszakban két ünnepség is volt az óvodában, azóta még nehezebbek a reggelek, a kisfiam elmondta, hogy az ünnepség után leszidták az óvónénik, mert nem vett részt a műsorban. (egy komplett kis mesejelenetet játszottak el kiscsoportban.). Persze, itthon az összes verset elregélte. Én minden reggel határozottan válok el tőle. Nem tudom, mit tehetnék, vagy mikor fog ez a helyzet megváltozni. Az óvónőkkel beszélgettem, ők nem javasoltak semmit. Reggel sír, egy óra múlva megnyugszik, utána bekapcsolódik az óvodai életbe, ügyesen eszik, játszik, vannak barátai, a nővérével szokott játszani az udvaron. Amikor megyek érte délután, nagyon vidám, látom, hogy játszik a többiekkel. Tanár úr szerint szükséges lehet másik óvodába íratni? Az megoldaná a helyzetet?
Köszönöm a válaszát! Jó egészséget kívánok még hosszú évekig!

Kedves Levélíró!
Leveléből úgy látom, kicsi fiának a reggeli elválás nem megy, később azonban jól beilleszkedik a közösségbe. Azt gondolom, nem kell másik óvodával próbálkozniuk, hiszen a reggeli elszakadás ott is ugyanolyan nehéz lenne, ebben az oviban pedig már ismert a környezet, a gyereknek barátai vannak, vétek lenne arra kényszeríteni, hogy a beilleszkedési folyamatot egy új környezetben elölről kezdje. Megvallom, nem egészen értem, hogy a gyerek – ha ilyen jól illeszkedik – miért nem vett részt a műsorban, és egyetértek Önnel abban: a „sarokba állítás” bizony, nem korszerű nevelési eszköz. Ennek ellenére, úgy gondolom, nem kellene óvodát változtatniuk, viszont talán hasznos lenne – ha erre mód van – hogy reggel ne Ön, hanem (például) apu vigye a gyereket az óvodába. Az „elszakadás” procedúrája talán könnyebb lenne így…

Kulcsszó: elválasztás, közösség, óvoda

Tisztelt Tanár Úr!

Kislányom 27 hónapos, az ő nevelésével van néhány problémám.
A kérdések előtt írnék pár szót a családunkról: harmonikus a kapcsolatunk a férjemmel, a lányom első gyerek, most várjuk a 2. babánkat (nemrég derült ki, a lányom még nem tudja). A lányom kedves, közvetlen, nagyon tud hízelegni (akár idegeneknek is), és ezzel sok mindent elér. Majdnem egy éve bölcsödébe jár, nagyon szereti, nem volt gond a beszoktatásnál sem.
-2 hónapja a lányom elkezdett rugdosni, verni engem. Rengeteget olvastam arról, mit kell ilyenkor tenni, hogy ez többet ne forduljon elő, de nem járok sikerrel. Első alkalommal egy pelenkázáskor fáradt volt, és megrúgott. Elmagyaráztam, hogy ez nekem fáj, nem szabad, de csak nevetgélt, és a helyzet azóta csak rosszabbodik. Ha valami nem tetszik neki rámcsap és szinte minden pelenkázáskor, öltöztetéskor megrúg. Nemrég elkezdte a férjemet is csapkodni. Mást még nem bántott, inkább puszilkodós gyerek. 2 hónapja magyarázom neki, hogy ez a viselkedés mennyire helytelen, 1-2 alkalommal rácsaptam a lábára, pedig ellenzek mindenféle erőszakot, de semmi sem változott. Mit tegyek, hogy ne bántson? A baba miatt különösen aggódom, nehogy kárt okozzon benne.
Másik problémám, hogy nem vigyáz a tárgyakra, még a saját játékaira sem. A könyveket megrágja, eltépi, a bútorokat és a falat összefirkálja. Tudja, hogy rosszat tesz, ilyenkor mindig elmondja azt is, mit tegyek, pl. szól: „Nem szabad! Le kell radírozni a falat!” A hosszas magyarázásom, győzködésem hogy ne tegye, itt sem ért semmit.
Ami miatt még aggódom az a túlzott közvetlensége és a félelemérzet hiánya: könnyen elszalad mellőlem, hátra sem fordul, mintha nem is érdekelné, megyek-e utána. Bárki idegenhez odamegy, és szívesen „beszélget”. Hogyan lehet egy kis bizalmatlanságot belenevelni?
Előre is köszönöm a választ!
Kinga

Kedves Kinga!

Az esetek, amelyekről levelében ír, nem utalnak valódi agresszivitásra. Az igazi agresszivitás mögött indulat, harag húzódik meg, kicsi lánya azonban csak „kísérletezik”. Most van abban az életkorban, amikor minden gyerek „beméri” saját akciórádiuszát, lehetőségét a szülőkhöz fűződő viszonyában – és ez a gyerek talált valamit. Egy viselkedésmódot, ami furcsa reakciókat vált ki a szülőkből, és amit kíváncsian ismételgetnie kell! Ugyanez történik, amikor összefirkálja a falat, vagy megrágja a könyvet; már ismétli anyu szövegét: „nem szabad” , de ettől még nyugodtan csinálja. Higgye el, a gyerekek fejlődésének egyik ismert szakasza ez! Ne nevezze „rossznak” őt (mert a végén még elhiszi), csak a viselkedést kifogásolja, ne a gyereket. Abban viszont legyen türelmes és szelíden következetes. Biztos lehet benne, hogy – mire kistestvére megszületik – kicsi lánya már átesik ezen a perióduson. Ami pedig a bizalmatlanságot illeti: ez a merész közvetlenség, amelyről ír, veleszületett tulajdonság. Az ilyen gyerekek – különösen életük első éveiben – kicsit több felügyeletet és odafigyelést igényelnek a többinél, de kedvességük, közvetlenségük, alaptermészetük játékossága mindezért bőven kárpótolja a szülőket. Ha szükségessé válik, hívja fel a figyelmét az óvatosság fontosságára, de ne nevelje bizalmatlanságra őt; tapasztalataim szerint a „nevelt bizalmatlanság” csak mogorvává, tanácstalanná teszi a gyereket, de a komoly veszélyektől nem védi meg.

Kulcsszó: , erőszak, testvér, türelem

Tisztelt Doktor Úr!

Két gyermek édesanyja vagyok. Lackó 17 éves, édesapjától 2 éves korában váltam el. Akkor úgy gondoltam, ha már el „kell” válnom, inkább hamarabb, mint később. Szakember tanácsát is kikértem akkoriban, aki egyetértett abban, hogy jobb egy gyermeknek két különélő, de egyetértésben lévő, mint együtt élő, de marakodó szülővel élni. Így jártam el. Fiam jó képességű, kiegyensúlyozott, nyitott és barátságos kamasszá érett.
6 éves volt, amikor jelenlegi férjemmel megismerkedtem, és 14 éves, amikor a húga született. Nem viselte meg (én legalábbis úgy láttam), a legjobb eredménnyel felvételizett egy igen erős szakközépiskolába. Ebbe az iskolába azonban csak fiúk járnak.
Tanulmányi eredménye - az általános iskolaihoz és saját képességeihez képest is - rémisztő. Most harmadéves és négy tárgyból bukott (kettő érettségi tárgy). Éjt nappallá téve ül a számítógép előtt. Nem jár el otthonról (csak iskolába), nincs barátnője, nem iszik alkoholt, nem dohányzik. (Mi sem.)
A történethez még hozzátartozik, hogy mikor ő hét éves volt jogi egyetemre kezdtem járni. Rendes időben elvégeztem, majd gyakorlat, és tavaly a szakvizsgák. Néhány hónapja értem a végére, és nyitottam ügyvédi irodát.
A tíz év alatt - amíg tanultam - igyekeztem a legkevesebb időt „elvenni” tőle. Előadáson soha nem voltam, csak vizsgázni jártam. Soha nem használtam fel indokként, hogy nem megyünk ide vagy oda, mert nekem tanulnom kell. Azt azonban látta, hogy ülök a könyv felett, és ülök és ülök. Egyedül, de szülő segítséggel neveltem, nagy szeretetben. Mindenben és mindenkor az egyetlen elintézési mód számomra a szép szó, a szeretet.
Nem beszél vissza, nem szemtelen, és igazából a segítőkészségével sincs nagyobb baj (amennyi bármelyik átlagos kamasznál). A húgát szereti, játszik-hancúrozik vele - ha kijön a szobájából.

A kérdésem az, hogy mivel érhettem el nála, hogy ennyire nem érdekli a tanulás, a család mindennapjai (most már elég zárkózott), hogy nem restelli, hogy bukott (és amióta idejár mindig állt valamiből bukásra), csak az internet, s valamilyen stratégiai játék, s azok szereplői, a virtuális barátai. Ha kérdezem, mi a baj, mit és hogyan segítsek, a válasz: semmi, semmit, stb.
Kétségbe vagyok esve: nálunk nincs erőszak, nincs kiabálás, nincs büntetéselmélet, soha nem ütöttem meg sem őt, sem a kicsit, a kicsi miatt sem érte hátrány, sőt hamar tudatosítottam benne, hogy a gyermek érkezésével nem az ő helyzete fog megváltozni. Ha hajlandó leülni tanulni jóra, jelesre vizsgázik. Nem az eszével van baj.

Ha kicsit szétszórt volt a mondandóm, elnézését kérem!

Maradok tisztelettel:

Erika

Kedves Erika!

Az a gyanúm, hogy kisfia az évek során internet-függővé vált. Levele alapján nehéz megmondanom, mi ennek az oka, de a szülők válása, anyu egyetemi tanulmányai, befelé forduló természete együttesen kiválthatták azt a magányosság-érzést, ami a virtuális kapcsolatok felé terelte őt. Azt gondolom, rendezni kellene a gyerek viszonyát a számítógéppel – és nemcsak úgy, hogy korlátozzák a gép előtt tölthető időt! Úgy sejtem, a családban élő felnőttekhez fűződő viszonyát is erősíteni kellene – hiszen ő most egy elfoglalt jogász gyermeke, aki ráadásul férjnél van, és egy kicsi lány anyukája. Tudom, hogy Ön mindent megtesz érte, de nem lehetséges, hogy az élet egy kicsit elsodorta a fia mellől? Nem érezheti ez a gyerek úgy, hogy valójában egy idegen családban él, amelyhez egyre kevesebb valódi kötelék fűzi őt? Könnyen lehet, hogy tévedek, de levele alapján én ilyen irányban keresném a magyarázatot – és a megoldást is. Remélem, év végén nem fog osztályismétlésre bukni a gyerek, de bárhogyan alakul: próbálják őt jobban bevonni a család életébe, és segíteni neki, hogy a virtuális barátokat valódi emberi kapcsolatok válthassák fel. Ha próbálkozásukat sikertelenség fenyegeti, vegyék igénybe pszichológus segítségét is! Ha egy jó eszű gyerek négy tárgyból is bukásra áll – ráadásul ez a tény egyáltalán nem zavarja – ott mélyebben van a baj, amelynek az iskolai kudarc egyik tünete csupán.

Kulcsszó: , kamaszkor, számítógép, tanulás

Tisztelt Tanár Úr!

Nagy lelki problémám van, egyedül nevelem 13-éves leányomat, öt éve váltunk el ugyanis az apja megcsalt a kolleganőjével!
A válás előtt még a kapcsolatunk tűrhető volt, de utána már kibírhatatlan volt minden, állandóan csak piszkált és fenyegetőzött a kislányunk előtt is, és borzasztóan kikészített engem, lányunkat, szüleimet, testvéremet!
Én akkor 30-éves voltam, és csak a családnak, háztartásnak éltem (főleg a lányomnak) - nem jártam szórakozni pasizni tehát semmi olyan dolgot nem tettem ami nem lett volna illő! Tényleg csak a család volt a legfontosabb 1000%-osan nekem! Ezeket csak azért írtam le, hogy a Tisztelt Tanár Úrnak legyen rólam elképzelése, mert sajnos látom, hogy némely anyuka, hogy viselkedik!
Tehát a problémám a következő lenne: Mint már írtam lányom 13-éves jó tanuló kamasz. Az édesanyámmal a kapcsolatuk RENDKÍVÜL JÓ volt tavaly tavaszig! Imádták egymást anyukámmal rendkívüli módon öröm volt amikor együtt voltak, szinte naponta amióta megszületett. Tavaly tavasszal derült ki, hogy anyukámnak daganata van, rosszindulatú! Na akkor egy kicsivel többet járt át a másik nagymamához, azt hozzá teszem,hogy előtte ővelük sosem volt olyan „igazi” jó kapcsolata a kislánynak a mamájával mint az én édesanyámmal.
Tehát 2009-nyara óta van az,hogy ki nem bírja állni a szüleimet, anyukámra rá se bír nézni utálja és állandóan megsérti, teljesen átmosták a másik mamájáék a kis agyát, felbiztatják a mai napig minden hülyeséggel, ami nem álja meg a valóságot!!! Ez minket mélyen felháborít, nem tudom magam túltenni azon, hogy a lány tudja pedig, hogy csak mi álltunk mellette mindig csak a szüleimre és rám számíthatót, mind anyagilag, szeretetileg, erkölcsileg tehát csak mi szerettük, féltettük, óvtuk, és mégis mi vagyunk a rosszak!
Képzelje Tanár Úr, hogy anyukám a 2. kemoterápiáról hazajött, még le sem pakolt, és fölhívta az apja anyukámat, mindennek lehordta, hogy amivel még tartozunk neki a lakásból adjuk meg, pedig még a határidő 2-év!
Tehát a lány apja egy borzalmas féreg, nem ismer se embert se istent! Utána elmondta a lány, hogy kikérdezte az apja, hogy mikor van a kemo és mikor ér haza anyukám! Ez borzasztó!
A kislány mégis őket szereti, én velem is csúnyán viselkedik pedig én csak neki éltem és élek, de most már belátom, hogy kár volt ennyire féltenem óvnom, nem hálája meg! Tisztelt Tanár Úr legyen szíves valamit mondani mi történt tavaly nyár óta a lányommal, mit csinálhattak vagy mondhattak neki, hogy teljesen megváltozott rossz irányban!
Még azt hozzá tenném, hogy az apja nem is foglalkozik vele, most is bíróságra kell járni mert nem akar gyerektartást fizetni, mégis a lánynak az a jó, az öt év alatt 1-szersem aludt az apjáéknál, még egy ágya sincs ott, mert az új asszony nem szereti a lányunkat, és mégis ők a jók!
Ilyen még filmben sincs, hogy lehet ennyire átformálni egy okos kislányt, mi történhetett vele mit csináltak vele!
Nagyra Tisztelt Tanár Úr legyen kedves válaszolni, nagyon várom válaszát, mert ez egy kis falú és még egy gyerek pszichológus sincs! Nagyon szépen köszönöm előre is!

Tünde

Kedves Tünde!

Nem ismerem a családot, a körülményeket is csak felszínesen, így nem tudom megmondani, hogy apja és az „új asszony” mivel zavarhatták így össze ezt a kislányt, de egy ilyen korú gyereket olyan könnyű megszédíteni. Anyja és nagymamája bizonyára rendszeres, felelősségteljes életre nevelik, számon kérik az iskolai eredményeket, kötelességei teljesítését. Ezzel szemben – például – apjánál könnyű az élet: csak szórakozás van, vidám felelőtlenség – a „munka” pedig otthon zajlik. Akár ez a valódi ok, akár más, megbocsáthatatlan, amikor az egyik szülő a másik ellen neveli gyermekét. Nagyon kérem, amennyire lehetséges, próbáljon uralkodni magán; ne veszekedjen, ne kiabáljon a gyerekkel, és ne vádolja hálátlansággal, mert az otthon kialakuló rossz hangulat csak megerősíti a másik család aknamunkáját. Csak annyit mondjon kislányának: próbáljon nyitott szemmel járni, és gondolkozzék. Biztos vagyok benne: ha most nem romlik el véglegesen a kapcsolatuk a gyerekkel, kislánya rövidesen észhez tér, és a nagymamának is, Önnek is ugyanolyan lesz vele a kapcsolata, mint korábban volt.

Kulcsszó: , nagyszülő, türelem, válás

Tisztelt Doktor Úr!

2,5 éves kisfiammal kapcsolatban szeretném segítségét kérni! A férjemmel 12 év együttélés (ebből most a 7. év házasság után) elválunk. Elege lett a bezártságból szavai szerint nem tud megfelelni az én elvárásaimnak és már nem is akar és persze nem mellékes 1 új Nő megléte akivel 1 hó különélés után már összekötné az életét és nevelné a Nő 2 gyermekét. Nem mellékes hogy a nő a férjem gyermekkori legjobb barátjának az élettársa. A mi viszonyunk olyan „olaszos”-nak mondható volt mindig és ez kicsi megszületése után sem változott. A gyermek 5 hónapos koráig a férjem mintaapaként viselkedett, amikor sajnálatos módon Édesapja meghalt és minden megváltozott. Már nem akart segíteni, teher volt számára a séta, zavarta a gyermek sírása, ha éjszaka ébredt stb. szabadságra vágyott. Ez aztán tavaly februárjában 1 vitába torkollott akkor én elküldtem itthonról. Aztán 1 albérletben töltött éjszaka után én hívtam vissza Őt. Azóta most újra odajutottunk és én azt hittem majd megint visszajön de most hogy kiderült a nő megléte már más a helyzet ezért akar Ő válni (én nem). Bár az utóbbi időben kevesebbet foglalkozott a kisfiunkkal, amikor esténként itthon volt Ő fürdette, és a kicsi imád vele lenni. Most azonban heti 2-szer jön csak 2 órákra pakolja a holmiját és a kisfiam egyik nap azt kérdezte tőle: „Apa miért viszed el a ruhádat? Ne vidd el a ruhádat, Apa itt marad, ne haragudj Apa”. Én kértem a férjem mondja el a kicsinek (én folyamatosan mondom) nem haragszunk rá, anya, Apa szereti, csak Apa nem szereti már Anyát stb. Mivel a múlt héten mikor itt volt idegesebb volt a férjem a kicsi is sírt a végén azt sziszegte a kisfiunknak: „Nem bírom már elviselni anyádat, elegem van Anyádból nem tudok vele élni”. Amikor megkérdeztem tőle, miért ezt mondta a kicsinek Ő azt felelte, úgysem érti. Hát a kisfiam bebizonyította mégis, mert 2 perc múlva kézzel ütötte az Apukája lábát. (ezelőtt sosem csinált ilyet). Anyaként elfogult vagyok , mégis úgy gondolom és látom, hogy kisfiam értelmesebb az átlagnál, gyorsabban tanul és észrevehetően kitűnik a vele egy korosztályban lévő gyerekek közül.
Kérdésem az lenne, hogy milyen következményekkel járhat a férjemnek ez a viselkedése a kisfiunkra nézve? Hogyan befolyásolhatja ez a kisfiam Apukájával való kapcsolatát és a kicsi hozzám fűződő viszonyát? Kérem, adjon tanácsot, hogyan óvhatom meg a kisfiamat a lelki megrázkódtatástól pld, amikor majd Apa az új családjával (Nő+ 2 gyerek) szembejön velünk az utcán? Kell Apa új családjáról már most a kicsinek beszélnem? Melyikünk mondja el neki?
Várom megtisztelő válaszát! Köszönettel
H.

Kedves Levélíró!

A gyerekben kétségtelenül bűntudat él apja távozása miatt. Valami olyasmit érez – persze, teljesen alaptalanul, de ez ilyen korú gyerekeknél nagyon gyakori – hogy apu azért megy el, mert ő nem jól viselkedett. Éppen ezért: az „új családról” semmiképpen se beszéljen neki. Szegény kicsi fiú azt képzelné, hogy apu a gyerekét is „lecserélte”, ami a bűntudatát tovább erősítené. Ha különválásuk végleges, csak annyit mondjanak a gyereknek – amit eddig is mondtak – hogy apu és anyu együtt már nem tudnak élni, de őt mindketten ugyanúgy szeretik. Az apának ezt rendszeresen bizonyítania is kell! A megbeszélt – stabil, nem ide-oda tologatott – időpontokban legyen együtt kisfiával, és biztosítsa az apa-gyerek kapcsolat folyamatosságát. Csak így tudja „meggyőzni” kisfiát, hogy szülei válásában nem ő a hibás. Az új családdal – ha valóban lesz ilyen – egyelőre ne ismertessék meg a gyereket Ha már megbékélt, és új élete rendeződni látszik, akkor kell majd nagyon óvatosan úgy rendezni a „láthatást”, hogy annak során a gyerek megismerkedhessen apja új asszonyával, és az asszony gyermekeivel.

Kulcsszó: , apa, szorongás, válás

Tisztelt Doktor Úr!

2,5 éves kisfiammal kapcsolatban szeretném segítségét kérni! A férjemmel 12 év együttélés (ebből most a 7. év házasság után) elválunk. Elege lett a bezártságból szavai szerint nem tud megfelelni az én elvárásaimnak és már nem is akar és persze nem mellékes 1 új Nő megléte akivel 1 hó különélés után már összekötné az életét és nevelné a Nő 2 gyermekét. Nem mellékes hogy a nő a férjem gyermekkori legjobb barátjának az élettársa. A mi viszonyunk olyan „olaszos”-nak mondható volt mindig és ez kicsi megszületése után sem változott. A gyermek 5 hónapos koráig a férjem mintaapaként viselkedett, amikor sajnálatos módon Édesapja meghalt és minden megváltozott. Már nem akart segíteni, teher volt számára a séta, zavarta a gyermek sírása, ha éjszaka ébredt stb. szabadságra vágyott. Ez aztán tavaly februárjában 1 vitába torkollott akkor én elküldtem itthonról. Aztán 1 albérletben töltött éjszaka után én hívtam vissza Őt. Azóta most újra odajutottunk és én azt hittem majd megint visszajön de most hogy kiderült a nő megléte már más a helyzet ezért akar Ő válni (én nem). Bár az utóbbi időben kevesebbet foglalkozott a kisfiunkkal, amikor esténként itthon volt Ő fürdette, és a kicsi imád vele lenni. Most azonban heti 2-szer jön csak 2 órákra pakolja a holmiját és a kisfiam egyik nap azt kérdezte tőle: „Apa miért viszed el a ruhádat? Ne vidd el a ruhádat, Apa itt marad, ne haragudj Apa”. Én kértem a férjem mondja el a kicsinek (én folyamatosan mondom) nem haragszunk rá, anya, Apa szereti, csak Apa nem szereti már Anyát stb. Mivel a múlt héten mikor itt volt idegesebb volt a férjem a kicsi is sírt a végén azt sziszegte a kisfiunknak: „Nem bírom már elviselni anyádat, elegem van Anyádból nem tudok vele élni”. Amikor megkérdeztem tőle, miért ezt mondta a kicsinek Ő azt felelte, úgysem érti. Hát a kisfiam bebizonyította mégis, mert 2 perc múlva kézzel ütötte az Apukája lábát. (ezelőtt sosem csinált ilyet). Anyaként elfogult vagyok , mégis úgy gondolom és látom, hogy kisfiam értelmesebb az átlagnál, gyorsabban tanul és észrevehetően kitűnik a vele egy korosztályban lévő gyerekek közül.
Kérdésem az lenne, hogy milyen következményekkel járhat a férjemnek ez a viselkedése a kisfiunkra nézve? Hogyan befolyásolhatja ez a kisfiam Apukájával való kapcsolatát és a kicsi hozzám fűződő viszonyát? Kérem, adjon tanácsot, hogyan óvhatom meg a kisfiamat a lelki megrázkódtatástól pld, amikor majd Apa az új családjával (Nő+ 2 gyerek) szembejön velünk az utcán? Kell Apa új családjáról már most a kicsinek beszélnem? Melyikünk mondja el neki?
Várom megtisztelő válaszát!

Köszönettel
H.

Kedves Levélíró!

A gyerekben kétségtelenül bűntudat él apja távozása miatt. Valami olyasmit érez – persze, teljesen alaptalanul, de ez ilyen korú gyerekeknél nagyon gyakori – hogy apu azért megy el, mert ő nem jól viselkedett. Éppen ezért: az „új családról” semmiképpen se beszéljen neki. Szegény kicsi fiú azt képzelné, hogy apu a gyerekét is „lecserélte”, ami a bűntudatát tovább erősítené. Ha különválásuk végleges, csak annyit mondjanak a gyereknek – amit eddig is mondtak – hogy apu és anyu együtt már nem tudnak élni, de őt mindketten ugyanúgy szeretik. Az apának ezt rendszeresen bizonyítania is kell! A megbeszélt – stabil, nem ide-oda tologatott – időpontokban legyen együtt kisfiával, és biztosítsa az apa-gyerek kapcsolat folyamatosságát. Csak így tudja „meggyőzni” kisfiát, hogy szülei válásában nem ő a hibás. Az új családdal – ha valóban lesz ilyen – egyelőre ne ismertessék meg a gyereket Ha már megbékélt, és új élete rendeződni látszik, akkor kell majd nagyon óvatosan úgy rendezni a „láthatást”, hogy annak során a gyerek megismerkedhessen apja új asszonyával, és az asszony gyermekeivel.

Kulcsszó: , apa, szorongás, válás

Tiszteletem Ranschburg úr.

A Nők Lapjában tálaltam rá erre a e-mail címre, és tanácsát szeretnem kérni. Vajdaságból, Zentáról jelentkezem. Mindig szívesen olvasom az újságban megjelenő cikkeit, és a tevében sem mulasztom el megnézni-meghallgatni az önnel készült riportokat. A problémám biztosan sokakat érint, ám mégis minden eset más és más. A 14 eves hetedik osztályos fiammal nagyon sok gondom-bajom van. Negyedikig kitűnő tanuló volt, és a mai napig sokan állítják, hogy nagyon okos, érdeklődő, jól tájékozott a világ dolgaiban, osztályelső lehetne, ha tanulna, és itt a bökkenő. A hetedik osztály elejétől az én drága kamasz fiam úgy döntött, hogy nem tanul. Ennek meg is lett az eredménye a fel évi osztályzásnál, mikor ugyanis két intőt beszedett, fizikából és biológiából. Ekkor elcsíptük a mundérját, és január óta minden nap tanulunk vele (főleg én) a férjemmel, ami számomra azért is nagyon megerőltető, mert van egy első osztályos kislányunk, aki szinten igényli, hogy foglalkozzunk vele, és mindketten munkaviszonyban vagyunk, plusz a háztartás... Egyébkent első osztályban tanultunk vele, és harmadikban igényelte, hogy kicsit besegítsünk a tanulásba, na és most.....
A gond az, hogy az együtt tanulás nem abból áll, hogy szépen leülünk és megtanuljuk a dolgokat, hanem előbb felszólítom, hogy kezdjen, hozza, elmondom ötször-hatszor. Akkor felemelem a hangom,meg akkor sem kezd hozza, és úgy elfajul a helyzet,hogy minden nap valamelyikünk sírva fakad, úgy össze veszünk, mire odahozza a füzetet, könyvet. Húzza az időt, és csak akkor haladunk előre, ha én olvasom fel a leckét, és ő ismétli. Nem képes rávenni magát arra,hogy nekiüljön,és megtanulja ami a feladata. Én mar sokszor úgy érzem, hogy minden energiámat elszívja, és az idegeim teljesen kikészülnek miatta. Nem érti meg, hogy pont ebben az időszakban kellene ezerrel hajtani, jövőre kiérettségiznek, és el sem tudom képzelni hogyan fog teljesíteni (bar nem nagy képzelőerő kell hozza, ha nem tanul nem is teljesíthet). Nagyon sokszor beszélgetünk vele, tisztában van vele mit szeretne, csak éppen nem tesz érte semmit. Rendezett anyagi körülmények között élünk, egyszerű középiskolai végzettségű szorgalmas gyerekszerető szülők vagyunk, ám összedőlni látszik minden hitem amit a fiamba fektettem. Hatalmas csalódottság van a szívemben,és óriási tehetetlenség,amin úgy érzem nem tudok változtatni. A fiamnak az informatika a mindene, sokat programozik, szívesen szereli a számítógépet, újratelepít ha szükséges, az osztálytársainak is mar többször segített apróbb dologban computer ügyben, és csak ebből az egy tantárgyból van ötöse. Év végéig megtiltottuk, hogy felkapcsolja a számítógépét, és bármennyire is ez a gyenge pontja, nem ösztönzi a tanulásra, hogy visszakaphassa. Úgy tűnik nem zsenírozza. A szabad idejében most papírfegyvereket, polcokat ragasztgat, és ezzel szórakozik. Kreatívnak kreatív,csak világ lustája, és nem azzal foglalkozik amivel kellene, hanem amihez kedve van.
Angolból és matekból jár különórára, és annak ellenére hogy jól megy neki, az osztályzatokon nem látszik meg. Ahogyan az ötösöket beszedi, úgy az egyesek is ott sorakoznak, és a többi jegy is. Január óta fizikából is megindult külön órára (az elméletet vissza tudom kérni tőle, a számításokra viszont nem vállalkoztam), remélem nem lesz pótvizsga, a biológiát pedig tanulom vele, ha akarom hogy átkerüljön a nyolcadik osztályba. A többi tantárgy is katasztrofális, 2-3-as átlag. A különórák heti 4x45 percet vesznek tőle igénybe, ami mellett jócskán lenne ideje tanulásra is.

Második osztályig volt egy nagyon szigorú-és idegbeteg, zsarnok-erőszakos tanítónője, aki az év végére több diákot is áthelyezett másik iskolába,mert nem tudott velük együttműködni, és második év végére a fiamra is rászállt. Én minden heten bementem fogadóórára, és úgy tűnt egyre nagyobb a gond. Mindenbe belekötött, ráfogta a gyerekre hogy hiperaktív, pedig csak eleven fiúgyerek (mar mi is azt hittük, hogy beteg a gyerek). A Ritalin nevű nyugtatót ajánlotta hogy szedessük vele, mert o hallotta egy tovább képzésen, hogy Amerikában sikereket érnek el vele(bar csak elnyomja szegény gyerekeket).Amikor egy gyerek orvossal beszeltem ez ügyben, meg volt botránkozva,hogy egy tanítónő hogyan ajánlgathat gyógyszert egy gyereknek...
Elküldött bennünket (a tanítónő) Kanizsára saját költségen agyhullám vizsgálatra, Szabadkara gyerek neurologushoz, nevelési tanácsadóba, Zentán több pszichológusnál is jártunk, és mindenki azt tanácsolta, hogy váltsunk iskolát, mert ezzel a gyerekkel semmi baj nincs, nem hiperaktív, akkor a tanulásban is gondok lennének. Viszont vidéken is jól ismerik a Sz.. V. Margit tanítónő nevet, aki egyébéként nagyon aktív tanerő, viszont generációkat nyomorit meg, és felnőtt korukban is undorral gondolnak vissz az iskolai alsó osztályos évekre (legalább tíz felnőttet ismerek, aki az o keze közül került ki, vannak akik egyetemet végeztek azóta, és lesújtó a véleményük róla). Sajnos iratkozás után derültek ki ezek az információk a tanítónőről, és almomban sem gondoltam, hogy ilyen gondjaink lesznek vele. A vége az lett, hogy a harmadik osztályt a másik iskolában kezdte a gyerek (nagyon nehezen sikerült áthelyeztetnem, a polgármester odahatásával tudtuk csak elintézni a dolgot). A beilleszkedés nem ment könnyen, mert egyik szülő úgy vélte hallani, hogy azért helyeztek át a gyereket, mert majdnem megfojtott egy kislányt. Majdnem elájultam mikor ezt meghallottam, mondanom sem kell, ez csak kitaláció, vagy a drága ex tanítónőnk bosszúból elterjesztette. Viszont a gyereknek meg mai napig felhozzak a témát, és szerintem az osztálytársai meg vannak róla győződve, hogy ez igaz. Ebből kifolyólag több veszekedésbe keveredett, ami megrovóhoz is vezetett, de szegény védte az igazat, és hat elég súlyos vad ilyennel illetni egy gyereket. Egy fiúval jönnek ki jobban,viszont hozza nem jár senki az osztályból, kivétel a szülinap, mikor 2-3 gyerek megjelenik. Nem népszerű az osztályában, szeret beszólogatni a tanároknak, a többi gyerek nevettetesere-es sajat karara. Mostanában az iskolai magaviselete mintha nyugodtabb lenne, csak a tanulással nem tudni mi lesz. Egyébkent saját magától elment az iskolapszichológushoz, akivel jól elbeszélgettek, mert tudja, hogy ez nem jó útra vezet. Elmesélte hogy lusta ,nehezére esik a tanulás..., és azóta is minden folytatódik a régi szerint.
Kérem drága Ranschburg tanár úr, ha tud segíteni, kérem, válaszoljon levelemre, és adjon néhány jó tanácsot, hogyan vészelhetnénk át ezt a kritikus időszakot, hogy minél előbb magara tálaljon a gyerek, és mi is megnyugodhassunk. Valamit biztosan nem jól csináltunk, és remélem meg nem késő....

Tiszteletem
Csilla, egy aggódó anyuka.

Kedves Csilla!

Őszintén sajnálom, hogy ennyire keserű. Higgye el, csalódottsága nemcsak Önnek fájdalmas, de sokat árthat kisfiának is. Ha úgy érzi: szülei csalódtak benne, ez önértékelési zavarokat ébreszt a gyerekben, bizonytalanná, kedvetlenné teszi őt, és lassanként már el sem tudja képzelni, hogy valaha sikeres emberré válhat. Nem tartom valószínűnek, hogy az olyan gyerek, aki az első négy osztályban kitűnő tanuló volt, hiperaktívnak minősíthető. A jelenlegi helyzet kialakulásában három tényező játszhatott szerepet. Az egyik a serdülés, amely igen sok gyereknél látványos lustasággal köszönt be, és általában – átmenetileg – a tanulmányi eredmények romlásával jár. A másik a gyerek iskolai pályafutásának kezdete, amelyről levelében ír – bár nagyon szokatlannak érzem, hogy a pedagógus elégedetlensége ellenére a gyerek tanulmányi eredménye az első két osztályban is kiváló volt. Vajon mire alapozta gyanakvását a tanítónő? A harmadik lehetséges ok – mint erre fentebb utaltam már – a szülői ház túlzott elvárása! Amikor egy gyerek úgy érzi, képtelen eleget tenni a szülői igényeknek, könnyen feladja a küzdelmet, vagyis nem tesz többé erőfeszítéseket a teljesítmény érdekében. Ez a kisfiú most elég nehéz helyzetben van, hiszen életének minden fontos szférájában sikertelen. Szülei csalódtak benne, anyja és közötte folytonos harc, veszekedés, számonkérés az élet. Az iskolában a tanulás nem megy, ráadásul kortársai között népszerűtlen. Barátai nincsenek, és olyan módon próbál figyelmet keresni (közbekiabálások az órán), amivel inkább tovább rontja helyzetét. Mindennek a tetejébe: szülei még attól a tevékenységtől is eltiltották, amiben valóban ügyes, és amit igazán szeret. A napi iskolai órák mellett, hetente négy különórára jár, a fennmaradó időben pedig apu és anyu tanul vele – azt javaslom, próbáljon egy kicsit enyhíteni a szorításon. A nap meghatározott idejében hadd foglalkozzon a számítógépével – sőt, örüljenek neki, hogy ebben ilyen ügyes, ne érezze, hogy kizárólag bosszúságot és elégedetlenséget okoz szüleinek. A fontos most az, hogy a hetediken – lehetőleg bukás nélkül – túljusson. Jövőre pedig – miközben óvatosan és tapintatosan ott állnak mögötte – éreztessék vele, hogy nem gyerek már. Persze, amiből kell, járjon különórára továbbra is, de ne „telepedjenek rá” minden percére. Próbálja megérteni, hogy sorsáért egyre inkább önmaga a felelős. Nem kell mindenből jelesnek lennie – amit nem tud, vagy nem szeret, abból a közepes is elfogadható, ez nem változtat a szülők bizalmán és szeretetén. A fontos az, hogy eredményei ne a szülői dresszúrát, hanem a gyerek valódi képességeit tükrözzék.

Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, szigorúság

Tisztelt Tanár Úr!

Megdöbbenten állunk 12 éves fiunk cselekedete előtt. Néhány hete azt vettem észre, hogy a fürdőruhám olyan helyen van ahová én bizonyosan nem tettem, pár napja pedig takarítás alkalmával egy LEGO-s dobozban eldugva egy ismeretlen szőke női parókát, saját hajpántjaimat, 3 pólómat, egy szilikonos melltartómat, és egy harisnyát találtam. Nagyon megrémültem, hogy ezt már biztos, hogy nem én tettem ide, ezért a férjemet megkérdeztem tud-e valamit erről. Ő is hasonlóan reagált, így az éppen mesét néző gyerekünkhöz fordultunk, hogy ő mit mond erre. Ránk nézett és szemrebbenés nélkül azt mondta, ő nem tud róla semmit. Én teljesen biztos voltam benne, hogy félrevezet, ezért nyugodtan tovább kérdezgettem, mire bevallotta, hogy ő próbálta fel ezeket. A parókát kutya sétáltatás közben találta elmondása alapján. Nagyon nehezen sikerült minden szót kihúzni az egyébként is szűkszavú kisfiamból. Mikor pedig megkérdeztem tőle, tudja-e miért aggaszt bennünket ez nem tudott rá mit mondani, bocsánatot kért és azt mondta nem csinál többet ilyet. Nem tudjuk, hogy mi lehet a háttérben, nagyon megrémültünk. Egyébként egyedüli gyerek, 18 hónapos korától járt bölcsődébe, de mindig is visszahúzódó volt kisgyerek korától. Nem nagyon vannak barátai, de nem is igényli. Nagyon szeret LEGÓ-val építeni, nagyon élénk a fantáziája. Soha nem játszott lányos játékokat, de nem is játszott fegyverekkel, illetve harcos játékokkal, nem is vettünk neki, de nem is igényelte. Férjemmel kiegyensúlyozott kapcsolatban élünk, mindketten dolgozunk napi 9-10 órát. A pedagógusok azt mondták , hogy ha mindenki ilyen kiegyensúlyozott gyerek lenne az osztályba nagyon jó lenne tanítani. Egyébként engem régóta aggaszt az, hogy velünk ellentétbe a gyerekünk, nem igényli a társakat, soha nem is szeretett volna testvért, bár ha kisgyerek jön hozzánk nagyon tud rá figyelni. Az is aggaszt, hogy állandóan azonos a viselkedése, nem olyan a magatartása, mint kortársainak, nem rohangál,nem kerül konfliktushelyzetbe. Ha pedig mégis adódik ilyen eset, akkor inkább elsírja magát , bár előtte megpróbál valahogy megoldást keresni, de látszik rajta, hogy belül forr az idegességtől. Talán már óvodában azzal rontottam el, hogy vegyes csoportba járt ahol nem tudott azonos korú gyerekekkel lenni, mert csak 2 gyerek volt akkor a csoportban hasonló korú. Első osztályos kora óta járt különböző foglakozásokra: zongora, úszás, média. Jelenleg dobolni és úszni jár / hanyagtartás és lúdtalp miatt is/.
Kérem segítsen mit tegyünk, mert attól tartunk,ez az átöltözés a nemi identitástudatának zavarát jelentheti.
Köszönettel:

Tóthné

Kedves Levélíró!

Valóban jelentheti, de nem feltétlenül: a nemi identitás zavara nem hibás nevelés következménye, inkább veleszületett (valószínűleg genetikailag megalapozott) rendellenesség, éppen ezért a jellegzetes tünetek (a másik nem öltözködésének, viselkedésének utánzása) már az óvodáskor végén megjelennek. Levele alapján kisfia erősen introvertált (befelé forduló, magának való) gyerek, aki mindeddig semmi jelét nem mutatta a nemi identitás zavarának. A serdülőkori eset, amelyről levelében beszámolt, könnyen lehet a gyerek kíváncsiságának, fantáziája működésének következménye – introvertált gyerekeknél az ilyesmi előfordul. Azt javaslom, egyelőre ne tegyenek semmit: figyeljék a gyereket, és ha problémát tapasztalnak – hangulati rendellenességet, szorongást, depressziót), vagy észreveszik, hogy a másik nem ruházata továbbra is vonzza őt, forduljanak pszichológushoz. Őszintén remélem – és bízom benne – hogy erre nem fog sor kerülni.

Kulcsszó: , érzékenység, kamaszkor, szorongás

Tisztelt Doktor Úr!

Egy kétgyermekes édesanya vagyok. Kisfiam 4 és fél éves, kislányom 10 hónapos. Kiegyensúlyozott családban élünk. Férjemmel nagyon szeretjük a gyermekeinket és a párkapcsolatunk is kifogástalan.
A problémám, ami miatt Önhöz fordulok, a kisfiammal kapcsolatos. Ő egy nagyon értelmes, okos, érdeklődő, mozgékony gyermek, mindezek mellett meglehetősen érzékeny is. A férjem szigorúan, de szeretetteljesen bánik vele, én inkább megengedő típus vagyok, de azért mindent én se hagyok rá.
Szeptember óta óvodába jár, amit nagyon szeret, barátai is vannak.
Ami miatt most kétségbe estem, az a következő: ma este lefekvés előtt összebújva beszélgettünk (Ami mostanában sajnos elég ritka, mivel előbb őt szoktuk fürdetni és lefektetni, aztán a kicsit. Azelőtt majdnem minden este összebújtunk, most csak egy mese van és egy kis beszélgetés.), és nagy szégyenlősködés közepette, elég kacifántos úton eljutva idáig, bevallotta, hogy „szerelmes” az egyik FIÚ óvodatársába. (szeptember óta már két kislány „szereleme” is volt) Megígértette, hogy az édesapjának nem szólok a dologról. Kérdeztem, hogy honnan tudja, hogy szerelmes, és mit szeret abban a kisfiúban? A válasza az volt, hogy mindent, és hogy már „nyálaskodtak” is. Ezt egyébként saját bevallása szerint már az egyik kislánnyal is csinálta, és azt jelenti, hogy összeérintik a nyelvüket. Az óvónők ebből semmit sem észleltek. Megkértem, hogy ezt ne tegye többet az oviban, meg is ígérte. Aztán próbáltam elmagyarázni neki, hogy a fiúk általában lányokba szoktak szerelmesek lenni, és hogy 2 fúnak vagy 2 lánynak gyermeke sem születhet. Ezt úgy tűnt, megértette, viszont láthatóan elszomorodott attól, hogy egy fiúnak nem szokás fiúba beleszeretni. Aztán kérdezősködött arról, hogy mi szerelmesek vagyunk-e a férjemmel egymásba, és hogy szoktunk-e puszilkodni. Ezután az érdekelte, hogy neki vajon ki lesz a felesége, aztán meg elszomorodott, hogy mire felnő, mindenki meg fog halni, úgyhogy nem is lesz felesége. (A halál egyébként is az egyik leggyakoribb témája. 1,5 éves volt amikor édesapám meghalt, erről ő is tud. A férjem szüleit pedig már én sem ismerhettem.)
Úgy gondolom, itthon elég természetesen kezeljük a nemiség kérdését, egész kicsi korától tudja, hogy mijük van a fiúknak, mijük a lányoknak. Minden kérdését próbáltuk/próbáljuk a korához mérten megválaszolni. Látott már bennünket meztelenül (nem intim helyzetben!), és nem zárkózom el előle, amikor a kislányomat szoptatom. Őt 23 hónapos koráig szoptattam.
Ami miatt pluszban aggódom, hogy kb. fél éve érdeklődött az iránt, hogy ő miért nem lány, és hogy mi történne, ha levágná(!) a fütyijét. Párszor ki is jelentette, hogy ő lány akart lenni (azt nem tudom, hogy mikor akart lány lenni, de így használta, múlt időben). Ilyenkor mindig elmagyaráztam neki, hogy ő fiúnak született, azért van fütyije, és ha levágná, nagyon fájna, vérezne és még pisilni se tudna. Abban reménykedtem, hogy ez csak a kishúga születése miatt volt. Azt gondoltam, azt hiszi, hogy azért kap több figyelmet a kisbaba, mert lány. Most viszont nagyon felzaklatott ezzel a fiúszerelem dologgal. Persze előtte ezt nem mutattam ki, de valahogy mégis meg kellene értetnem vele, hogy ez nem normális dolog. Az egyetlen megnyugtató az ügyben, hogy állítólag a másik kisfiú ment oda hozzá azzal a kéréssel, hogy mivel neki nem tetszik senki más, az én kisfiam legyen a szerelme. Ő „csak” beleegyezett. Ez se jó, mert jobb lett volna, ha bele se megy, de legalább nem ő találta ki. Alapból egyébként fiúsan viselkedik. Nem vesz fel olyan ruhadarabot, ami szerinte kicsit is lányos. Imád focizni, biciklizni, autókkal játszani. Rajong a dínókért.
Teljesen tanácstalan vagyok. Az óvónőknek szólnom kellene, de félek, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljön emiatt a gyerekem. Menjünk szakemberhez? Vigyük másik oviba? Vagy várjunk még? Hogyan értessem meg vele, hogy az a természetes, hogy a fiúk lányokba szerelmesek? Próbáltam finoman győzködni, hogy nagyon jó barátok lehetnek, de mielőtt kijöttem a szobájából, közölte, hogy ő tényleg szereti azt a kisfiút, és hogy el fogja hívni hozzánk.
Nem akarok sérülést okozni neki, de nem hagyhatom abban a tudatban, hogy jó dolog amit most érez.
Segítségében bízva várom válaszát!

Kedves Annamária!

Tapasztalataim szerint a nemi identitás óvodáskori zavarai – amikor egy kisfiú kislány szeretne lenni – nem a fiúk felé való vonzódásban mutatkozik meg, hanem éppen ellenkezőleg: az ilyen kisfiú elhúzódik a többi fiútól, lányokkal barátkozik, lányos játékokat játszik, és ha mód van rá, lányos holmikba öltözködik. Kisfia mindebből semmit nem mutat, nem is hiszem, hogy ebben a tekintetben oka van az aggodalomra. A szerelem és a szeretet közötti különbség sem érzelmileg, sem értelmileg nem világos még, és nagyon valószínűnek tartom, hogy a gyerek korábbi megjegyzései arra vonatkozólag, hogy kislány szeretne lenni, elsősorban a testvérféltékenységgel magyarázhatók. Magyarázza el kisfiának, hogy amit barátja iránt érez, azt szeretetnek hívják, és amikor férfiak szeretik egymást, akkor kezet fognak, egymásra mosolyognak, és segítik egymást különféle feladatok megoldásában. Persze – és azt hiszem, ezt nem is kell mondanom – óvatosan figyelje kisfiát, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj.

Kulcsszó: , féltékenység, óvoda, testvér

Tisztelt Doktor Úr!

Bár úgy látom, most inkább a nagyobb korosztály problémáira válaszol, mégis megkeresem Önt, mivel a keresőszavak alapján nem találtam hasonló témakört, és most nagyon tanácstalan vagyok.

5 és fél éves kislányomnál itt volt a barátnője, akivel bementek a szobába, és pizsama partit játszottak. Kicsit később a másik kislány mondta, hogy nem akar szexeset játszani, amit az én kislányom szeretett volna. A lányom nem hajlandó elmondani, hogy ez mit jelent, nagyon sírt, és mérges lett a barátnőjére, hogy „elárulta” őt. Elmondta a kislány, hogy az én lányom olyanokat szokott mondani, hogy ha lesz férje, megcsókolja a kukiját.
Ez engem hideg zuhanyként ért, hiszen itthon ilyesmit nem láthat és nem is hallhat. Elképzelni sem tudom, hogy honnan szedhet ilyet, és hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet.
Itthon egyébként nem igazán van tabu dolog, nem vagyunk szégyenlősek, a meztelenség teljesen természetes, de nem is visszük túlzásba. Két fiú tesója van, egy 12 éves és egy 3,5 éves.

Kérem, ha tud időt szakítani, akkor válaszoljon, hogy mit tegyek, hogyan kezeljem ezt a dolgot.

Annyit mondtam neki, hogy ez nem játék, ilyet a felnőttek szoktak csinálni, többé nem játsszon ilyet.

Köszönöm előre is válaszát.

Kedves Levélíró!

Amennyiben határozottan, egy mondatban – minden indulat és kétségbeesés nélkül – elmondta véleményét a kislányának, úgy vélem: helyesen cselekedett. Az óvodáskor vége felé egy-egy ilyen játéknak nincs semmiféle komoly jelentősége. Az öt-hatévesek szívesen modellálják a felnőtteket, és manapság – a televíziótól kezdve a kortársakig – igazán van alkalmuk látni ilyesmit, vagy hallani hasonló viselkedésformákról. A szülő kétségbeesése, túlzott aggodalmaskodása viszont növelheti a gyerek kíváncsiságát, így azt gondolom: az egyszeri, határozott véleménynyilvánítás elegendő. Persze óvatos tapintattal figyelje a gyereket, de nem hiszem, hogy a probléma ismét elő fog kerülni.

Kulcsszó: , játék, közösség, óvoda

Tisztelt Tanár Úr!

Nekem egy 17 éves lányom van , egész családba neveljük nem voltak itthon nagy hangos viták vagy veszekedések, de a lányom ha valamit el szeretne érni hatalmas hisztiket cirkuszokat csinál amitől a férjemmel teljesen kiakadunk. Én vagyok a szigorúbb nem tartom helyes dolognak hogy 17 évesen fél évente váltogatja a fiúit, nem az a bajom, hogy jár velük hanem az, hogy minden fiúval le is fekszik. Mondjuk neki, hogy nem kell minden fiúnak odaadni magát de azt mondja maradiak vagyunk és most más a világ. Hiába mondjuk neki járjanak szórakozni, moziba, de nem ha elkezd egy fiúval járni 1-2 alkalommal elmennek szórakozni de igazából utána az is meg szűnik és vagy nálunk vagy náluk telnek el a napjaik. Akkor válok jó szülővé ha megengedem, hogy itt, vagy ott aludjanak minden hétvégén? Mindent rá kell hagyni? Fog még engem szeretni mert most úgy érzem, hogy ellenségnek tekint nem pedig szerető szüleinek. Próbálunk beszélni vele de ha van kedve akkor beszélget velünk , ha rossz a kedve akkor tő mondatokat válaszol. Nagyon nehezen viselem, nem akarom elveszíteni és segíteni szeretnék neki, hogy neki is könnyebb legyen de, hogyan?
Válaszát előre is köszönöm!

T. Katalin

Kedves Katalin!

Sajnos, kislánya szexuális magatartása valóban nem egyedi jelenség napjainkban. Mintha valóban kihalófélben lennének azok a hangulatos együttjárások, romantikus szerelmek, melyek a mi fiatalságunk kísérői voltak. Ennek ellenére azt javaslom: ne ágyazzon meg kislánya éppen aktuális fiújának! Erőszakmentesen, de makacsul ragaszkodjék erkölcsi elveihez, és ragadjon meg minden lehetőséget a békés beszélgetésre. Ezzel párhuzamosan: nagyon vigyázzon, nehogy az alkalmi kapcsolatoknak valamilyen – az egész életet befolyásoló – következménye legyen. Kislánya ma is szereti Önt, de éppen abban a korban van, amikor a független, felnőtt nőt játssza, és anyuka éppen ebben a szerepében akadályozza őt. Higgye el, aggodalma, és következetes ragaszkodása egy másfajta életformához nem hatástalan: ha el tudja érni, hogy ebben a veszélyes periódusban nem kerül komoly kenyértörésre sor, meglátja, kislánya rövidesen „visszatér”, és be fog illeszkedni abba az életvezetésbe, amelyre szülei példát mutatnak neki, és amelyre nevelték őt.

Kulcsszó: , biztonság, büntetés, kamaszkor

Tisztelt Tanár Úr!

Igaz nem kamasz a lányom, mégis reménykedem a segítségében, eligazításában. Kislányom április végén lett 4 éves, egy éve jár vegyes korosztályú óvodába, ahol Freinet pedagógiát alkalmaznak.
Kislányom nagyon jó képességű gyermek, 3 évesen messze túlmutatott a saját korosztályán, rengeteget foglalkoztam Vele, örömmel, míg itthon voltunk. Hatalmas tudásvágy, hatalmas szókincs, lenyűgöző érdeklődés, viselkedés jellemezte Őt. És most, 4 évesen kicsit más a helyzet:
Lányom valósággal imádja óvodáját. A beszoktatás könnyedén ment.
Hogyan dönthetném el mégis, hogy az óvodaválasztásunk megfelelő-e, kivegyem-e a gyereket vagy hagyjam a megszokott környezetében? Hogyan dönthetném el, hogy a Freinet pedagógia maszkja mögött, csupán egy gyermekmegőrző működik, vagy valódi pedagógia, nevelés folyik.
Eddig igen elégedett voltam az óvodánkkal (igaz nem sokat tudtam meg az ott folyó „munkákról„) kielégített a tény, hogy vidáman megyünk oda, az egyik óvó nénijét rajongva szereti, a másikat „csak” szereti. Véleményem az utóbbi hónapokban változott meg: Lányom, mióta óvodába jár, nemigen beszélt az ottani eseményekről, nem igen hallottam verseket vagy dalokat, amiket ott tanult volna. Arra gondoltam, hogy csak nem beszél róla, nem erőltettem a beszámolókat. Akkor tisztult ki a fejemben a kép, amikor egy délután hazafelé jövet az oviból, gyönyörű anyák napi verset mondott el, ami titok. Akkor döbbentem rá, hogy te jó ég, a gyerek azért nem mondott verset idáig, mivel NEM tanult, és azért mond MOST verset, mert tanították. Az utóbbi hónapokban óvónőinkkel nem is igen találkoztam, mivel valamilyen okból (betegség, utazás, tanulás) egyikük hiányzott, és a reggeli illetve a délutáni órákban (tehát amikor én az óvodában voltam) összevont csoportban helyezték el a gyerekeket. Kérdezősködtem hát a dadusunktól, aki sajnos megerősítette aggályaimat: igen a gyerekek nem körjátékoznak, nem mondókáznak, néha talán énekelnek, itt csak bejön a gyerek és játszik, nem foglalkoznak velük felnőttek (nemcsak a kicsik sorsa ez, hanem az iskolába igyekvőké is). Kérdezősködtem hát tovább, a többi szülőtől, sajnos ők sem elégedettek az utóbbi hónapokkal, szinte szóról-szóra ugyanazokat a gondolatokat mondták el, amit én megfogalmaztam magamnak. A vers és a dalocskák hiánya szerintem komoly probléma, de ami még komolyabb, az a gyerek változása. Sikerült kibogoznom ennek hátterét: új barátnője lett a lányomnak: ez az ötéves kislány – mint most kiderült – abszolút deviáns viselkedést mutat, leköpi, megveri az óvónőt, és a dadust, ha elszakad a húr tombolni kezd, sikít, földre fekszik, vergődik és üt-vág akit lát: felnőttet, gyermeket egyaránt. Értelmes mondat nemigen hagyja el a száját, grimaszokat vág, és gagyog, és verekszik. És ez a lányka lett az én lányom barátnője. Jaj, az én lányom is néha infantilis viselkedést mutat itthon, kísértetiesen hasonlót a barátnőjéhez képest, akivel most sülve-főve együtt van. Látom, ahogy a gyerekben egy igen erős vár (amit idáig közösen építettünk) kezd omladozni, megszaporodtak itthon az indokolatlan sikítozós hisztik, nem lehet ilyenkor ráismerni. Valami változik nála, és én ezt nem szeretném hagyni. Végre sikerült beszélnem az óvónőnkkel, aki azt mondta az a baj, hogy ennek az ötéves kislánynak a viselkedése az egész csoportot rossz irányban befolyásolja és kezelni fogják, ne aggódjak. Az én lányom ettől még nem lesz ugyanolyan, mint a barátnője.
Szóval: ott tartunk, hogy nem körjátékoznak a gyerekek, most kivételesen tanultak verset a gyerekek, de amúgy nem, eluralkodik a neveletlen-kezeletlen gyerekek hatalma a csoportszellemben. Meneküljünk innen??? Várjak a változásra??? Nem is gondolkodnék ennyit ezen, ha a gyerek nem imádná az óvodáját! De imádja, és ami a leghátborzongatóbb, az az, hogy a lányom hallotta ahogy arról beszélgetek valakivel, hogy nem tanulnak verseket, és lehet hogy ki kéne venni őt ebből az oviból, majd néhány nap múltán az én épphogy 4 éves lányom az általa kreált versikékről azt mondja, hogy az óvónénitől tanulta…
Nagyon-nagyon várom válaszát!

Egy kétségbeesett Anyuka.

Kedves Levélíró!

A levele végén megírt kis esemény – melyben kislánya a saját versikéit úgy mondja el, mintha az óvodában tanulta volna – csodálatos, és egyértelműen mutatja a gyerek ragaszkodását óvodájához. Semmiképpen nem javaslom az óvodaváltást. A Freinet-pedagógia hazánkban is elismert nevelési irányzat – a munkára és a közösségi nevelésre épül – nagyon színvonalas intézményei vannak. Persze, nem elképzelhetetlen, hogy ez az óvoda nem tartozik a legjobbak közé, de úgy gondolom, mindenképpen arra lenne szükség, hogy az aggódó szülők beszéljenek az óvodavezetéssel, és akár nyílt napokon kísérjék figyelemmel az intézmény működését. A zavarosan viselkedő kislány miatt, pedig semmiképpen ne vigye el a gyereket – nincs arra garancia, hogy egy másik óvodában nem találkoznak hasonló gyerekkel. A fegyelmezett, következetesen foglalkoztatott gyerekek gyakran megirigylik az ilyen kis társuk gátlástalanságát, és hosszabb-rövidebb ideig megpróbálják utánozni. Nem szabad ettől megrémülnie. Szelíd következetességgel ragaszkodjék az otthoni élet megszokott szabályaihoz, és kislánya rövidesen a régi lesz.

Kulcsszó: , intelligencia, óvoda, tanulás

Tisztel Tanár úr!

Egy elég összetett és több oldalról megvizsgálandó kérdéssel fordulok Önhöz, de talán így is tud nekem némi segítséget nyújtani. 15 év mások számára tökéletesnek tűnő házasság után fél éve elhagytam a férjemet. (amit elég nehezen viselt az első pár napban, hónapban) Van két kamaszkorú fiunk 12 és 13 évesek. Nagyon szófogadó rendes értelmes gyerekek, nagy sport szeretettel (fociznak elég szép teljesítménnyel).
A gyerekek is elég nehezen fogadták a döntésem, de az első pár napban velem voltak és megértették… Aztán történt valami, mind a két fiú visszament az édesapjukhoz a megszokott körülmények közé (ami még nem lenne baj, hisz talán ott a legjobb nekik, és édesapjuk mindent tud biztosítani anyagi téren is). De azóta velem szinte nem is tartják a kapcsolatot, ha keresem őket elutasítanak, nem beszélnek velem, sőt találkozni sem akarnak!! A rokonok elmondása szerint egyáltalán nem hiányzom nekik. Az apukájuk már elég sokat segít, hogy változzon ez a helyzet de hasztalan, fél év alatt mindösszesen 2-szer láttam és beszéltem velük személyesen. Pedig én nagyon szeretem őket és mind idáig azt hittem, hogy ők is szeretnek engem (elég anyásak voltak,nagyon jónak tűnt a kapcsolatunk) Nem tudom mit tegyek, sokan azt javasolják ne keressem őket majd jelentkeznek ha elmúlik náluk az esetleges harag, de félek hogy így még jobban eltávolodnak tőlem. Nekem rettenetesen hiányoznak, és nagyon el vagyok keseredve, hogy ez az állapot hosszú ideig is fent maradhat.
Ha esetleg tudna segíteni abban hogy mi lenne most a leghelyesebb (persze az ő érdekükbe, mert nem szeretném hogy sérüljenek lelkileg ) kérem segítsen!
Köszönettel :

Judit

Kedves Judit!

A serdülő gyerekek – ha szüleik elválnak – hajlamosak arra, hogy a történtekért önmagukat okolják, és az ilyesmi nagyon kellemetlen következményekkel járhat. Az Ön fiai „szerencsére” megtalálták a „bűnöst”, akit felelőssé lehet tenni, így azután Önre haragszanak. Higgye el, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem szeretik anyjukat, inkább azt a törekvést, hogy megbüntessék a személyt, aki a család összeomlásáért felelős. Persze az ilyen korú gyerekek nem láthatnak a mélyére egy házasság buktatóinak, mégis azt gondolom, nem ártott volna fiaival hosszan beszélgetni, mielőtt a sorsdöntő lépésre elszánta magát. Most a gyerekek is becsapottnak és elhagyottnak érzik magukat, mi sem természetesebb, mint az, hogy apjuk mellé állnak, és az anyjuktól való elhúzódással deklarálják véleményüket. Ha legközelebb találkoznak, üljön le beszélgetni a fiaival; mondja el, mi vezette az elköltözéshez, és hangsúlyozza: nem a fiait hagyta el, „csak” a házasságát érezte folytathatatlannak. Mondja el azt is: boldog, ha látja őket, de nem akarja ráerőltetni magát fiaira. Ha sikerül feldolgozniuk a sérülést, ami érte őket, Ön mindig nyitott szívvel és boldogan fogadja közeledésüket.

Kulcsszó: , apa, láthatás, válás

Tisztelt Tanár Úr!

Egy óriási és égetően sürgős problémával kapcsolatban fordulok önhöz, bár a téma nem a kamasz korosztályhoz kapcsolódik.
Január 29-én megérkezett a kistestvér a 3 tagú, harmonikus családunkba.
Sajnos nem olyan gyermeket kaptunk a sorstól amilyet vártunk. A kisfiam Down szindrómával született.
Rettenetesen le vagyunk sújtva, én sajnos nem tudom saját gyermekemként elfogadni. A férjemmel az örökbeadáson gondolkodtunk. A kisfiam (Bence) testvére, Eszter 4 éves lesz júniusban. Nagyon érzi, hogy a testvére körülött nincs rendben valami. Én sem tudok vele olyan felszabadultan viselkedni, mint régen. Teljesen elbizonytalanodtam vele kapcsolatban (kicsit depressziós állapotban vagyok). Mindenképpen meg szeretném védeni attól, hogy esetleg lelki sérült legyen. Most a nagymamánál van, akinél nagyon szeret lenni. Édesanyám azt mondja, jót tesz neki, hogy kicsit távol van tőlem.
A kérdésem az lenne, hogy ha Bencét örökbe adjuk, hogyan közöljük ezt vele a legkíméletesebben. Mi lenne a leghelyesebb válasz? Nem szeretnénk, ha a szüleiben rendülne meg a bizalma. Esetleg válasszuk azt a megoldást, hogy minden akaratom ellenére is Bence maradjon a családban?
Válaszát mielőbb várom.

Tisztelettel,
Anita

Kedves Anita!

Nagyon nehezet kérdez, és túlságosan is súlyos felelősséget hárít rám. Mielőtt dönt, tudnia kell, hogy a Down-kóros gyerekek – bár értelmileg elmaradottak – szinte kivétel nélkül kedves, jóindulatú, szeretetreméltó emberkék, nagyon tudnak ragaszkodni a családjukhoz, és nagyon hálásak a szeretetért, amit kapnak. Tudom, hogy elsősorban kicsi fia alkati „mássága” ijeszti Önt, és most, a szülést követő depresszió idején, idegenkedve gondol arra, hogy az emberek majd megfordulnak Önök után, ha Bencével sétálnak az utcán. Mi lenne, ha egy rövid időre elhalasztaná a döntést? Csak amíg a depressziója oldódik, és képes megtapasztalni: van-e esély arra, hogy anyaként érezzen a kicsi Bence iránt. Nem az az elsődleges szempontom, hogy befolyásoljam, de tudnia kell azt is: az örökbeadással Eszterhez fűződő harmonikus viszonyát is kockáztatja. Hazudnia ugyanis semmiképpen sem szabad, és bárhogyan mondja el az igazságot, Eszter azt szűri le belőle: a szülői szeretet – és a szülő személye – bármikor elveszíthető! Ha mégis közel engedi magához – és elfogadja – kisfiát, Eszter szerető, édesanyjának folyamatosan segítő nővérkéjévé válik Bencének, és akár hiszi most, akár nem, szép és harmonikus családi életet fognak élni. Ha az örökbeadás mellett dönt: lehetséges, hogy ezt sohasem tudja majd magának megbocsátani.

Kulcsszó: , betegség, biztonság, félelem

Tisztelt Tanár úr!

Nagyon örülök, hogy rátaláltam erre az oldalra, nagy tisztelője vagyok Önnek!
Talán segítségemre lesz kétségbeesésemben. Kisebbik fiam, aki 4 hónap híján 18 éves, okozza nekem a fejtörést, az aggódást. A probléma: iszik. Nincs olyan hétvége (péntek, szombat), hogy ne menne el a barátokkal bulizni és ahonnan természetesen üveges tekintettel, kótyagosan, italszagot árasztva tér haza, általában kora hajnalban. Tudom, hogy az első kérdés, ami felvetődhet, hogy miért engedem el? Hát egyszerűen nem tudom otthon tartani. 16 éves kora óta jár szórakozni, amit én nem tartottam soha problémának, hiszen a mai fiatalok korán kezdik, talán feszítettebb tempóban is élnek, mint mi annak idején. Aggasztóan felgyorsult a világ. A mértékletes szórakozásnak, táncnak, baráti beszélgetéseknek nem vagyok ellene. De, hogy hetente kétszer leittasodjon, majd másnap délig csak a másnaposságot heverje ki, azt aggasztónak, kétségbeejtőnek találom.
Féltem őt, az egészségét, a lelkét. Úgy látom nincs jövőképe, nem szeret tanulni (pedig jó nevű gimnáziumba jár). Természetesen veszekszem vele a kimaradások, az alkoholfogyasztás miatt, de szerinte ez nem probléma, csak a heti iskolai feszültséget vezeti le. De könyörgöm, milyen feszültséget, amikor alig tanul, csak a számítógépen lóg?! Családban nevelkedik a fiam, de az édesapja sem tud hatni rá és azt hiszem ő nem is csinál problémát ebből a helyzetből. Ezen kívül nem is elég szoros a kapcsolat közöttük.
Amikor higgadtan leülünk beszélni, a fiam egyedüli problémának azt hozza fel, hogy kevés az önbizalma. Kórosan kevés. Lehet, hogy tényleg ezért fordul az alkohol felé? Pszichológushoz nem hajlandó velem eljönni. Mit tehetnék?
Félek! Vajon hol tart? Mennyire károsította, károsítja a szervezetét? A családunk nem antialkoholista, a férjem rendszeresen fogyaszt, de mértékletesen alkoholt.
Kétségbeesve várom válaszát! Mit tehetnék?
Minden jót kívánok Önnek szeretettel és tisztelettel!

B.

Kedves Levélíró!

Teljesen egyetértek aggodalmával, és ha megengedi, adok egy-két gyakorlati tanácsot.
-Soha ne veszekedjen, amikor fia ittasan hazaérkezik. Ennek semmi értelme, a bódult gyerek semmit nem ért a dologból, és másnap semmire nem emlékszik. Dugja ágyba őt, és hagyja aludni.
-A dologról akkor kell beszélgetni – ismétlem: beszélgetni, és nem veszekedni – amikor a gyerek józan. Sokat és kimerítően a veszélyekről, amelyek fenyegetik őt, és azokról a normákról, amelyek mentén a család él.
-Ne büntessen, ne legyen hangos és kétségbeesett, de szelíd következetességgel ragaszkodjék a családi normákhoz. Ez azt is jelenti: monitorozza a gyereket! Önnek tudnia kell: hol van, kivel és mivel tölti az időt!
-Esetenként ellenőrizze, fia igazat mond-e tartózkodási helyét és társaságát illetően. Ne „buktassa le”, csak csendesen és csökönyösen figyelmeztesse. A gyereknek egyértelműen tudnia kell: az italozás szülei által egyértelműen tiltott és elítélt viselkedésforma!
-Beszéljen a férjével is; elnéző magatartása sokat árt.

A serdülőkori alkoholfogyasztásnak számos oka lehet. Ezek közül az egyik valóban az, hogy – legalábbis kezdetben – oldja a feszültséget, és segít a szociális gátlások kikapcsolásában. Serdülőkorban ilyen szociális gátlások nemcsak azoknál a gyerekeknél léphetnek fel, akiknek „kórosan kevés” az önbizalmuk, ezért most úgy gondolom, egyelőre elég az alkoholfogyasztás határozott visszafogása. Ha ez sikerül, majd meglátjuk, hogyan tovább.

Kulcsszó: , apa, érzékenység, kamaszkor

Tisztelt Tanár Úr!

Egy celldömölki előadáson ismertem meg személyesen Önt a TANYÁ-n.
Most nagyon el vagyok keseredve , mint szülő és nem tudom, mit tegyek, hogy megmentsem a gyermekemet.
Kérem, segítsen ha lehet!
Nem tudom, válaszol-, ezért most csak nagyon röviden írok.
A lányom most művészeti egyetemen tanul Budapesten. 5 és fél éve a művészeti szakközépiskolában Nyíregyházán beleszeretett egy szintén művészetet tanuló fiúba (ő jelenleg Pécsen szobrásznak tanul). Eleinte jól mentek a dolgok. A lányom segített a fiúnak lelki válságából talpra állni, leszoktatta a füvezésről, nagyon szerette. Minden szeretetét neki adta, azzal a szeretettel fordult feléje, amiben itthon nőtt fel. A család is elfogadta választását, bár nagyon féltettük a lányunkat, úgy éreztük, ha tiltjuk még 15 évesen a nagy szerelemtől, még nagyobb bajt csinálunk. Fiúnkként szerettük a párját, egy rokonunknál nyári munkát is kapott, így részben el tudta tartani magát, mert a szüleivel nem volt túl kiegyensúlyozott a kapcsolata.
Mivel idősebb a lányomnál, hamarabb végzett a középiskolában, és bár nem elsőre, de felvették Pécsre, ott most ötödéves szobrászhallgató. Megkezdődött a távkapcsolat. És még egy év sem telt el tavasszal a lányom majdnem idegösszeomlást kapott, mert a párja lelkileg és egy csók erejéig megcsalta. Kibékültek de azóta (szerintünk) csak szenvedés a lányunk kapcsolata. Ő úgy érzi, hogy neki az a fiú az igazi, nem tudja elfogadni, hogy az folyton szakítani akar vele, mert nem bírja a távkapcsolat nehézségeit. Szeret szabadon, felelősség nélkül élni: lazán, ahogy ő mondja. A lányomat elsőre felvették Budapestre A MOME-ra, de mára az önbizalma szinte már semmi, akárhogy megalázza, mégis ragaszkodik ehhez a fiúhoz. Amikor tavaly végre majdnem belenyugodott, hogy ismét „kirúgta”, akkor a fiú könyörögte vissza magát, mert tulajdonképpen Ő is szereti. (Mi nehezen értjük az ilyen szeretetet. Talán idősek vagyunk hozzá? Én 53 a férjem 70) Nekünk is írt egy megható levelet, melyben bocsánatot kért mindenért. Azt hittük már minden újra pozitív irányba fordul, ha a lányom végez a 3. évvel az idén együtt tervezték tovább az életüket. De egy hónapig sem tart a nyugalom. Biztosan van a mi lányunkban is hiba, ha az hiba, hogy szeretne szeretetben, megértésben élni vele és azt próbálja elfogadtatni a párjával ami annak nem kell. Talán kispolgárinak találja a családtervezést, békés nyugalmas életet? Én próbálom elfogadni, hogy a művészek mások. De csak azt látom, hogy a lányom megalázkodik ezért a kapcsolatért, úgy érzem depresszióssá válik. Már azt is elfogadja, ha a párja füvezik (szerintünk ez drogokhoz vezet, ha nem vezetett már oda). Szerintem a párja is depresszióval küzd, de nem akarnak szakemberhez fordulni. A lányom már az öngyilkosságot emlegeti. Kérem, segítsen!!!! Kihez forduljunk, mit tehetnénk érte. Próbálunk sokat beszélgetni vele, de a kapcsolatról lebeszélni nem tudjuk, nincs bizalma ahhoz, hogy mást is találhat még, csak azt hajtja, hogy „Nem akarok mást!” Szerintem, ha nagyobb lenne az önbizalma nem dobná el az életét. Nagyon félek, próbálom benne tartani a lelket, de már magamban is alig tudom, pedig a mellrákot (talán) sikerült legyőznöm és ezt a problémát sehogysem tudom jól megoldani.
Tudom hogy Ön nagyon elfoglalt, és talán ez kis probléma Önnek ahhoz hogy segítsen. Kérem, adjon tanácsot, ha lehet. Mit tegyek? Hová forduljak? Ön nem fogad depressziós betegeket? Minden áldozatra kész lennék csak segíthetnék a gyermekemen. Telefonon nem lehet Önnel beszélni? Ha fogad betegeket elkísérnénk a lányomat, ha rá tudnám beszélni, hogy fogadja el a segítséget.
Tisztelettel, és reménnyel:
Erzsébet
tanítónő

Kedves Erzsébet!

Szó sincs arról, hogy a gondot, amiről beszámol, „kis problémának” tartanám. Bár a résztvevőket személyesen nem ismerem, úgy látom, hogy a helyzet nagyon is komoly, és őszintén megértem aggodalmát. A lányok és a fiúk rendszerint kiheverik a szerelmi csalódásokat, de sajnos előfordul olyan eset is, amikor a csalódott szerelmes nem képes megküzdeni egyedül a stresszel, ami érte, és mindenféle őrültségre hajlamossá válik. Kérem, beszélje rá a lányát, hogy forduljon pszichológushoz, vagy pszichiáterhez – én már évek óta nem rendelek, de a távolság miatt amúgy sem lenne megoldható a rendszeres találkozás. Addig is: tartsa kislányát szem előtt, rendszeresen beszélgessen vele (ne csak vigasztalja, de terelje őt a művészeti kérdések felé, tárgyalja meg vele a család napi gondjait stb.), és ha mód van rá, lehetőleg ne hagyja őt magára. Biztos vagyok benne, hogy kislánya kiheveri a sokkot, és rendeződik az élete.

Kulcsszó: , érzékenység, kamaszkor, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!

Rettenetes problémám van. Ugyanis a 2 éves kislányom, aki dec.10.-én lesz három éves, nagyon nehezen kakil. Azaz 2-3 esetleg 4-5 naponta. De az a legszomorúbb, hogy mindezt pelenkába teszi. Nem hajlandó a bilibe sem a WC bekakálni. A pisiléssel egyébként semmi gond, már egy ideje szobatiszta, de nem tudom mitévő legye. Beöntést is szoktam neki adni. :(Olvastam a neten, hogy 05 l vízbe 1 kávéskanál sót kell tenni. Ezt meg is csináltam, és 2 fecskendővel adtam neki, ami 25ml-es. Nem tudom mi tévő legyek, már orvosnál is voltunk, vérvételen hasi uhn, de hála istennek a vérszegénységen és a vashiányságon kívül semmi sincs. Nem értem mi lehet a probléma.: (Most fogok vinni ki a kórházba széklet és vizelet mintát, ugyanis 29-ére elő vagyunk jegyezve Miskolcra e miatt. Kérem, segítsen vagy adjon tanácsot. Várom mielőbbi válaszát, egy aggódó édesanya.

Tisztelettel: Edit

Kedves Edit!

Ha az orvosi vizsgálat nem mutat rendellenességet, a beöntés helyett inkább székletlágyító lekvárral próbálkozzék – a gyógynövény-szakboltokban lehet kapni ilyesmit. A probléma egyáltalán nem „rettenetes”, biztos, hogy gyorsan megoldódik. Azt javaslom, hagyja egyelőre hagyja abba a „szobatisztaságra nevelést” – engedje, hogy kicsi lánya a pelenkába végezze el a dolgát. Csupán két éves még, ehhez joga van! Amikor a napi székletürítés helyreáll – néhány hónap múlva – türelmes tapintattal újra elkezdődhet a biliztetés. Ha aktuálissá válik, írjon nekem, szívesen segítek.

Kulcsszó: etetés, félelem, szobatisztaság

Tisztelt Tanár Úr!

Lányom 16 éves lesz augusztusban, jelenleg egy művészeti középiskola tanulója, iskolanapokon kollégiumban lakik, hétvégenként hazajár. Sajnos azonban gyakran elcsavarog, az utóbbi időben egyre gyakrabban, ha munkánk miatt nem tudunk érte menni. Előfordul, hogy engedélyjel megy el barátokhoz, koncertekre, (ahova nagyon szeret járni) Szerintem drogozik, agresszív, sok a panasz rá, nem tanul, zsarol, öngyilkossággal fenyegetőzik. Tehetetlennek érzem magam. A beszélgetést elutasítja, amint nem tetsző választ kap, ordít, trágárul beszél. Az elmúlt hétvégét egy iskolatárs fiú lakásán töltötte, amit csak 2 nap után tudtam meg. Telefont nem vette fel, illetve kikapcsolta, hogy ne zaklassam.
Változtatni szeretnék, hogyan tegyem?

Üdvözlettel: Éva

Kedves Éva!

Nem tudom, miért lakik kislánya kollégiumban, de mindenképpen erősítenie kellene a „gyerek” monitorozását. Ha nem lehet megoldani, hogy hazaköltözzék, és szülei szemmel tartsák napi időtöltését, elfoglaltságait, legalább telefonon rendszeres kapcsolattartásra van szükség – és lehetőleg ne forduljon elő olyasmi, hogy „nem tudnak érte menni”. Nem erőszakosan, inkább szelíd következetességgel ragaszkodniuk kell az alapvető szabályok betartásához, és meg kell egyezniük, hogy naponta meghatározott időben felhívják – ilyenkor nem lehet a telefonja kikapcsolva. Jó lenne, ha bizalmas beszélgetésekre is sor kerülne, de ne erőszakolja, inkább jelezze, hogy nyitott a kommunikációra. Szorosabban kellene tartaniuk a kapcsolatot a tanárokkal is – nehéz időszak ez kislányuk – és az egész család – életében, nagyon fontos, hogy maradandó sérülés nélkül legyenek túl rajta. Kislánya fenyegetőzését nem szabad pusztán zsarolásnak tekintenie, ha viszonyuk nem rendeződik, okvetlenül forduljanak pszichológushoz.

Kulcsszó: , félelem, kamaszkor, szigorúság

Tisztelt Doktor Úr!

Sokat gondolkoztam azon, írjak-e önnek, vagy sem, de az az igazság, hogy igencsak szükségét érezném egy okos ember tanácsának. Ön nagyszerűen bánik a gyerekekkel, legyenek kicsik vagy nagyok, ami az én családomra nem igazán jellemző.
Én egy lassan 31 éves, kétgyermekes anyuka vagyok, és augusztus közepére várjuk pici babánkat. Kislányom 5 éves és 4 hónapos, kisfiam épp most ünnepli 3. szülinapját. Konkrétan gyereknevelési tanácsokért és a harmadik lurkó érkezése körüli bizonytalanság oldásáért fordulnék Önhöz.
Kislányom (Szofi) egy korához képest megfelelően érett személyiség, nagyon szeret rajzolni, alaposan megfigyelt munkákat ad ki kezéből, betűket tanul írni, szüleivel harmonikus kapcsolatban él, nyílt és sok barátja van. Élete folyamán 4-szer volt kórházban, az elsőre kettőre nem emlékszik ( 12-ill. 15-hósan), de a másik kettő maradandó nyomot hagyott benne. Nem voltak igen komoly e.ü-i problémái, krupp, illetve rota vírus miatt volt szükség a kb. 6-7 napos kórházi kezelésekre, talán emiatt egy kicsit jobban ragaszkodik családjához. Nem az a kimondottan verekedős típus, és itt jön a problémám, testvérével mintha egy kicsit bántóan viselkedne...Kb. azóta van ez így, mióta a testvére is játszik játékokkal. Szinte mindig a játékokon vagy a terepfoglaláson van a vita. Kisfiam (Ruben Tibike) is eléggé eleven, fiú létére mintha kicsit szófogadóbb lenne, nagyszájú, nagyon derűs gyerek, bár fiú lévén kicsit „odacsapósabb”. Otthoni munkákban együtt tudnak dolgozni, segíteni is szoktak sokszor egymásnak, sokat nevetnek együtt, sajnálni is szokták egymást, ha pl. egyikük büntiben van, de ezt a versengést nem tudjuk megállítani kettőjük között, és bizony eléggé nagy hiszti és verekedés és kislányom részéről utálkozás van belőle. Nem tudom, lehetne egy kicsit csillapítani kettőjük között ezt az állandó csipkelődést, mert szerintem direkt kötözködnek egymással, mire kistestvérük megérkezik? Másik problémám pedig az, hogy megnyugvással könyveltük el, hogy mindkét huncutkánk nagyon várja testvérük érkezését, de észrevettem, hogy kisfiam azóta mintha szorosabban ölelgetne, és szüntelen „hozzám tapadna”. Az apja kicsit ferde szemmel nézi a fiúnk ezen megnyilvánulásait, szerinte túlságosan elkényeztetem őket és ezt kapom vissza fiamtól. Próbál velük „kemény” lenni, mostanában igencsak elkezdte őket fegyelmezni (nálunk nincs verés, csak „kiemelés” a játékból), de ő meg sokat kiabál velük ilyenkor-persze ők meg rögtön rászólnak, hogy : apu, ne kiabálj! Tudjuk, hogy néha elég durván bánt vele apukája, és mindent meg is tesz gyerekeiért, hiszen ő is sokszor úgy lóg rajtuk, mint egy majomanya, de szerint katonafegyelem kéne nekik, amit viszont én nem hiszek.
Igazság szerint nem tudom, mi lenne a jó két ilyen értelmes gyerek ellenséges viselkedésének oldására, már azon gondolkodunk, hogy külön szobába tesszük őket, mert megoldható, akkor viszont ott lenne a baj, hogy a kicsin vesznének össze, hogy ő melyikük mellé kerül majd, mert azért eléggé össze vannak nőve, a kicsivel pedig mindkettő akar foglakozni.
Válaszát és esetleges ötleteit ebben a kuszaságban előre is köszönöm.
Kívánok a továbbiakban jó egészséget,

Tisztelettel: Viktória.

Kedves Viktória!

Sokszor megírtam már: soha nem láttam olyan kétgyermekes családot, ahol – valamilyen szinten – ne lett volna féltékenység a gyerekek között. Levele alapján úgy látom, Önök szép és harmonikus családban élnek, és ezen Szofi és Tibike gyakori „nézeteltérései” semmit nem változtatnak. Sorai alapján egyértelmű - amit egyébként is feltételeznék – hogy a két gyerek nagyon szereti egymást, és ebbe az alkalmankénti „utálkozás”, „gyűlölködés” simán belefér. Amikor az én két gyerekem olyan idős volt, mint most az Önéi – Istenem, de régen volt! – én azt az elvet alkalmaztam: „A csonttörés tilos!” Ez azt jelentette: mérgelődhetnek, haragudhatnak, vitatkozhatnak, gyűlölködhetnek „nyugodtan” – verekedni azonban nem szabad. Ha egy mód volt rá, a vitáikba nem avatkoztam bele, mert mint a nyári vihar: jött, és pillanatok alatt elvonult. Higgye el: a kistestvér érkezése – ha ügyesen elosztja a kicsi körüli feladatokat és felelősséget a két „nagy gyerek” között – látványosan enyhíteni fog a Szofi és Tibike közötti feszültségen, így azt javaslom, semmiképpen se különítse őket el. Végül: nekem az a gyanúm, hogy még egy féltékeny ember van a családban: a férje! Persze, kicsit tréfásnak szántam ezt a megjegyzést, de valóban úgy látom: Tibike ragaszkodása anyukájához, társában „férfias zavart” kelt: mintha azt érezné: a fiúnak az apjához kell jobban húznia! Ez egyébként be is fog következni, hiszen, ha egy apa ennyire imádja gyermekeit, ez a folyamat megállíthatatlan. Kisfia mostani hízelgése elsősorban annak a misztikus – sok-sok reményt, bizonytalanságot és csodát rejtő – állapotnak szól, ami a család új tagjának érkezését jelzi. Szóval, beszélje meg a férjével: az új családtag érkezéséig legyen elnéző Tibike „férfiatlan” anyuhoz bújása iránt, és ne próbálja „katonásdival” ellensúlyozni fel-felébredő féltékenységét.

Kulcsszó: , apa, féltékenység, testvér

Tisztelt Tanár Úr!

18 éves fiammal kapcsolatban szeretném a segítségét kérni. 3 éves kora óta egyedül nevelem. Gyakorlatilag mióta először átlépte az iskola küszöbét, gondok vannak a tanulásával. Jelenleg péknek tanul egy szakiskolában, és idén ősztől elkezdett mellette egy esti gimnáziumot (természetesen az ő kívánságára, erőltetés nem volt, nem is lehetne, mert nagyon önfejű). Mindezt úgy, hogy eddig a pillanatig még életében nem ült le úgy igazán tanulni. Ezt el is könyvelte magáról: Ő erre nem képes (és mindig igyekszik a könnyebbik utat választani). Tudom, hogy én mit mulasztottam (például azt, hogy amikor a legjobban oda kellett volna figyelni rá, akkor válás, saját életem rendbe hozása stb. volt a fontos), és azt is tudom, hogy az iskolarendszer is hagy kívánnivalót.
Itt él velem egy fedél alatt, mindene megvan, jó a kapcsolatunk -ez az egy amit a javamra tudok írni, hogy ez megmaradt-, de továbbra sem hajlandó erőfeszítést tenni (Az összes erőfeszítése abban merül ki, hogy mindkét iskolába elmegy, de itthon már semmit nem tesz), pedig a gimnáziumban bizony komoly tanulásra lenne szükség.
Nem tudom segítsek-e neki (kvázi helyette megcsinálni dolgozatokat stb.), vagy azzal segítek, ha hagyom. Sokszor úgy érzem nem bírom tovább ezt a terhet:az aggódással vegyes lelkiismeret furdalást, hogy hogyan kellett volna, és a tehetetlenséget. Tudom, hogy 18 évesen már gyakorlatilag kész ember, mégis kell, hogy legyen valami megoldás.
Hogyan segítsem őt?
Válaszát előre is köszönöm.

Tisztelettel: D. Andrea

Kedves Andrea!

Nagyon sajnálom, hogy ennyire gyötri magát. Higgye el: nagy szó, hogy meg tudta őrizni bizalmas, szeretetteljes kapcsolatát fiával. Ez nagyon sokat jelent a gyerek további sorsát illetően is. Úgy gondolom: a szakképzés és a gimnázium egyszerre sok a gyereknek. Mi lenne, ha a gimit felfüggesztenék a szakiskola befejezéséig? Ezzel elkerülnék a fenyegető kudarcot, és – ha a gyerek továbbra is motivált – munkája mellett – a jelenleginél jóval kényelmesebb körülmények között folytathatná az esti gimnáziumot. Tapasztalataim szerint ugyanis az ilyen típusú gyerekek munkájukban szorgalmasak és ügyesek – probléma kizárólag a tanulással van. Két iskola egyszerre, éppen ezért túlságosan is kockázatos vállalkozás. Ha a szakma már megvan – és a munka rendben – lelkiismeret furdalás nélkül, nyugodtan megadhat minden segítséget fiának ahhoz, hogy befejezze a középiskolát

Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, tanulás

Kedves Doktor Úr!

Korábban már több levélváltásunk is volt autisztikus kisfiammal kapcsolatban (ő az, aki nem rág, továbbra sem. Először 1,5 éves korában írtam Önnek, akkori válaszlevelében világított rá, hogy autizmusról lehet szó. Ha ezt akkor nem írja meg nekem, azóta se kapott volna fejlesztést, úgyhogy ismételten köszönöm!!! Most az óvodaválasztásban szeretném kérni a tanácsát.
Szerencsére, ahogy korábban is írtam, a gyermek fejlődése egyenletes, már több, mint 100 szót aktívan használ (bár logopédiai szempontból még hibásan) és a beszédértése is sokat javult (2,5 évesen mondta ki az első szót, de azt is erőltetni kellett). Az egyéb kommunikációs módjait is igyekszünk fejleszteni. Szenzoros tornát végzünk vele minden nap, heti egyszer csoportos tornára járunk, ezenkívül egy magán bölcsi szerű helyen heti 2 kognitív fejlesztést kap (ezen belül finom-motorika, szem-kéz koordináció, játékterápia, stb. is van), időnként zenebölcsin is részt veszünk. Ami a lényeg: bölcsi szerűen próbáljuk beszoktatni, az első kísérlet (2x10 perc) alatt semmi gond nem volt, szépen elbúcsúztunk (elmagyaráztam, hogy most kicsit elmegyek, de visszajövök, játsszon addig a gyerekekkel), mikor visszamentem, láttam, hogy játszik, amikor hívtam jött, nem volt kétségbeesve, de láttam azért, hogy örül, hogy nincs már „egyedül”. Szinte óvodaérettnek mondható azokat a szempontokat figyelembe véve, amit egy állami ovi elvár (szobatiszta, zsebkendőt, wc papírt önállóan használ, kevés segítséggel öltözik, tisztán eszik,kezet mos). Attól az „apróságtól” eltekintve, hogy továbbra sem eszik darabosat és, hogy a kommunikációja továbbra is minimális, főleg idegenekkel, akikkel általában nagyon sokáig (van akivel úgy tűnik, örökké) bizalmatlan.
Kimondottan jó természetű, kedves gyerek, abszolút nem hisztis, nem erőszakos. A bölcsiben a gyerekekkel elvan, néha bekapcsolódik a játékaikba (vonatozás, építőkockázás, kirakó), a hangos bőgés zavarja kicsit. A sztereotípiái nem vészesek, már jellemzően csak egy-két dolog maradt meg, azokat sem csinálja 1 percnél tovább (csak sokszor), ebből egy dolog feltűnő: a vizuális ingerkeresés, és egy dolog zavaró: a dudorászás. Abbahagyja, ha rászólok (csak kérdéses, hogy egy óvodában rászólnának-e egyáltalán). A gyógypedagógusaink szerint integráló óvodába kell íratni majd. Szerencsére találtam egy szuper pszichiátert, aki ugyan még nem látta a gyereket, de elmondásom alapján úgy gondolja, hogy csak jövő szeptemberben lenne célszerű oviba íratni, addig pedig járjunk a magán bölcsibe. Viszont azt, hogy melyik óvodába adjuk jövő szeptembertől, azt már idén el kell dönteni, olyan nehéz az autisztikus gyerekeknek megfelelő helyet találni. Itt kezdődnek a nehézségek!
Sajnos az, ami a neten van, meg amit javasolnak mint „integráló” óvoda, azok általában csak kijelölt integráló intézmények, és a valóságban fogalmuk sincs az autizmusról. A kijelölt kerületi állami óvodában az elmúlt 10 év alatt 2 autista gyermek volt, ők simán beilleszkedtek a 25 fős csoportba. Megkérdeztem, hogy a nagy csoportlétszámra való tekintettel mehet-e be napi rendszerességgel gyógypedagógiai asszisztens, aki segítené a beilleszkedését és játékát, nem beszélve az étkezésről. Természetesen nem lehet erről szó (noha a törvény előírja, hogy az óvoda biztosítsa ezt a segítséget, de mi ezt akár finanszíroztuk volna. Helyette utazó gyógypedagógus van, de annak a funkciója a csoportból kiemelten történő fejlesztés, ami a fiamnak nem annyira fontos, csináljuk vele épp eleget itthon). Noha ebben az óvodában a foglalkozások mennyisége és az óvónő (aki mellesleg fejlesztőpedagógus) is viszonylag elfogadható volt, a nagy csoportlétszám miatt nem gondolnám a mi esetünkben jónak ezt a megoldást, a gyerekem egyéni segítséget egyáltalán nem kapna.
Ezenkívül eddig két magánóvodát néztem meg. Az elsőben már a telefonban is húzódozott a tulajdonos (gyógypedagógus-logopédus), de azért hajlandó volt tárgyalni. A csoportok 15 fősek, a tulajdonosban láthatóan élénken élnek az autizmushoz kapcsolódó előítéletek, és leginkább arról faggatott, hogy nekik milyen nehézségeik lesznek az én gyerekemmel, nem az óvodát reklámozta. A foglalkozások teljesen iskolásak ebben az oviban, kötelezőek és tematizáltak (irodalom, matematika, ábrázolás, stb). Ez nekem nem tetszik, de lehetséges, hogy autizmus esetén még jó is. Viszont a tornaterem mázas kerámiával van burkolva a bordásfalak alatt is, és a vezetőnő rendkívül lekezelő volt, az óvónőkkel pedig egy mondatot sem tudtam váltani.
A második ovi egy Montessori pedagógiát követő óvoda, nagyon pici, összesen 1 csoport van 18 fővel. Jelenleg is van náluk egy autista gyermek, akit a többiek láthatóan nem közösítettek ki, tolerálták a dolgait. Az óvónők szimpatikusak, és vihetnénk gyógypedagógiai asszisztenst is. Ezzel az ovival egy gondom van, és az pont a Montessori elv. Mivel az autistáknak a fantáziája magától nemigen szokott működni, úgy gondolom, hogy elég nagy hiba lenne olyan óvodát választani, ahol nincsenek hagyományos, a fantáziaműködést elősegítő játékok (babakonyha, stb.).
A Waldorf „fedezd fel a világot” szellemisége azt hiszem, autizmusban szóba se jöhet.
Mivel 1 év óvoda ugyanúgy kötelező, mint az iskola, kénytelen leszek valahová beíratni, mert a magánbölcsi ill. családi napközi ezt az 1 évet nem váltja ki.
De melyik legyen a 3 típusból? Azt természetesen még megteszem, hogy amennyire egyáltalán lehetséges, megpróbálok további integráló óvodákat megnézni, de a lényeg, hogy az állami óvoda 25 fős, a magánóvodák meg miniatűr iskolákként működnek vagy egyáltalán nincs fejlesztés.
Nagyon örülnék, ha válaszolna akár egy mondatban is, és elnézést kérek a levelem terjedelméért.
Előre is köszönöm, üdvözlettel,

Zsuzsa

Kedves Zsuzsa!

A levelében vázolt lehetőségek közül egyik sem tetszik igazán. Néhány éve – amikor még jobban benne éltem a szakma életében – a Gyógypedagógiai Főiskola működtetett speciális óvodát, kifejezetten autista gyerekek számára. Nem tudom, ez az óvoda létezik-e még. Azt javaslom, mindenképpen keresse meg a Főiskolát – amely már az ELTE égisze alatt működik – mert mindenképpen ott kaphatja meg a leghasználhatóbb elirányítást a kicsi fia számára alkalmas közösség vonatkozásában.

Kulcsszó: , betegség, közösség, óvoda

Tisztelt Doktor Úr!

Kisfiam most 20 hónapos. Altatással kapcsolatban kérdezném. Mikor bemegyünk a szobájába, leoltjuk a lámpát, elkezd ugrálni az ágyon, leveszi a zokniját, rugdos. Próbálom elmagyarázni neki, hogy most aludni fogunk, és hagyja abba, de valahogy a végére mindig elfogy a türelmem és rákiabálok. Ekkor többnyire abbahagyja, de nem mindig. Volt, hogy büntetésből kijöttem a szobájából (előtte megmondtam, hogy ha nem hagyja abba, kimegyek) néhány percre. Sírt, amíg vissza nem mentem, elmagyaráztam neki miért kapta a „büntetést”, aztán lehiggadt, és szépen feküdt, majd elaludt.
16 hónapos koráig szopi közben aludt el. Ekkor látva, hogy nem alszik el rögtön, és máskor ha álmos, próbálkozik elaludni úgy döntöttem, hogy változtatunk. Melléfeküdtem, meséltem vagy énekeltem. Nagyon jól fogadta, megtanult így elaludni. Fokozatosan „távolodtam” tőle, már csak az ágya mellé ültem, nem feküdtem mellé, aztán néhány percre ki-kijöttem a szobájából, majd eljutottunk odáig, hogy mikor kijöttem a szobájából még ébren volt és egyedül szépen elaludt. Egyszer nem tudom mi történt (azt hiszem elkezdte feszegetni a határait, mert nem csak az alvásnál próbálkozott meddig mehet el), nem engedett ki. Sírt. Aztán elkezdte a fentebb írt dolgokat (ugrálás, ágyról lemászás stb.).
Mit tehetnék, hogy „erőszak nélkül” megtanítsam arra, hogy hogyan kell ellazulni. Más téren mindig meg tudjuk beszélni vele, hogy mi helyes és mi nem, és többnyire ez működik, kivéve az altatást. Mit tehetek azon kívül, hogy amennyire tudok próbálok higgadt és türelmes maradni? (Sajnos mostanában nem sikerül 30-40 percnél tovább higgadt maradnom).
Válaszát előre is köszönöm!

Tisztelettel:
Z. Edit

Kedves Edit!

A második életév vége táján meglehetősen nehéz időszak veszi kezdetét a gyerek életében. Megjelenik a „dackorszak”, felerősödnek a szeparációs félelmek. Azt javaslom, legyen egy kicsit megértőbb kicsi fia esti nyűgössége iránt. Ő még nem tud könyvet venni a kezébe, vagy feltenni egy lemezt, ha az elalváshoz szükséges békés, nyugodt, „ellazult” állapotot keresi. Ne érezze kudarcnak, ha most egy kicsit vissza kell lépnie abban a nagyon szakszerű folyamatban, melynek során elérte, hogy a gyerek egyedül aludjon el. Üljön mellé, simogassa, meséljen neki – kerülje el azt a helyzetet, ami szükségszerűen „hisztit” vált ki, és Önt is, a gyereket is oly mértékben felzaklatja, hogy az elalvás – ebből az állapotból – sokkal nehezebbé válik. Egyes véleményekkel szemben határozottan állítom: a gyerek – szorongásból, az egyedül maradástól való félelemből eredő – igényeinek a kielégítése nem nevelési hiba, hanem természetes szülői reakció. Maradjon kisfia mellett, amíg az a félálom-szerű állapot be nem következik, amelyben már óvatosan magára hagyhatja, és meglátja, néhány hónap múlva gond nélkül újra lerövidítheti ezt az időt.

Kulcsszó: , alvás, hiszti, szorongás

Tisztelt Ranschburg Tanár Úr!

Keresgéltem az interneten és épp az Önhöz érkezett kérdések között találtam egy, az enyémhez hasonlót.
Egy édesanya irt, aki attól tartott, hogy nem szereti Őt a 15 hónapos lánya.
Ön azt válaszolta (többek között), hogy nyugodjon meg, majd ovinál, a beszoktatásnál látszani fog, mennyire szereti,ragaszkodik hozzá is. Nálunk pontosan ugyan ez a helyzet, csakhogy a lányunk júliusban lesz 4 éves...
Ugyanígy tesz, hogy bárhol, bárkinél ott lehet hagyni, akkor sir, ha megyünk érte, ez kiskorától így van.
Odarohan vad idegenekhez és megöleli őket (engem nem emlékszem mikor ölelt meg, egyáltalán nem bújós típus, sosem volt az, ez is zavart mindig).
Pár hétig tudtam szoptatni csak sajnos,nem tenném csak ettől függővé ezeket a dolgokat, de ha így is van mit tegyünk?!
Ovis beszoktatás úgy zajlott, hogy a gyerek besétált az oviajtón és kész.
Tehát nálunk ott sem lett ragaszkodóbb.
Annyira barátságos, ismerkedős gyerek,hogy már-már,azaz mondjuk ki nagyon is zavaró: akárki vadidegenhez oda megy, és fogni akarja a kezét, az oviban azért közösítették ki (naponta verte, harapta meg egy gyerek és a többi is bántotta) mert nem értette meg, hogy nem akarnak vele barátkozni és csak ment utánuk naphosszat, hogy fogják a kezét, játszanak vele. Vadidegen játszótér vadidegen gyerekét úgy hívja amint az a kapun belép, hogy barátom, a nevét meg sem jegyzi csak barátom, barátom, fut utána, ha kell, ha nem.
A közelben lakó egyik gyerek nagyon kis utálatos, rosszul nevelt, nem érti azt sem, hogy ne rohanjon oda hozzá, ne vele játsszon, csak megy, mit bánja, ha bántják.
Én meg egyre kínosabban érzem magam, mert látom, hogy nem érti meg, nem érdekli, hogy ne csinálja ezt, mert épp emiatt nem akar vele senki játszani.
Egyébként nagyon okos gyerek, 30-ig számol, leírja a nevét, több szót elolvas, a koránál jóval nagyobb testalkatú is, 5-6 évesnek nézik mindig.
Nem tudom már eldönteni, hogy nekem vagy neki kell e pszichológus segítsége, de meg fogunk őrülni lassan.
Hiperaktivitásra jellemző dolgokat is csinál, másrészt viszont leül festeni másfél órákat, az nem illik ebbe a dologba.

Köszönöm a válaszát előre is-nagyon!
Ildikó

Kedves Ildikó!

Nem titkolom: nem igazán örülök annak, amikor a személyes kötődés ilyen hiányosságairól hallok. A gyermek, fejlődése során, élete első 15-20 hónapjában megtanulja megkülönböztetni az ismerőst az idegentől, és az anya, a „legfontosabb másik”, különlegesen fontossá válik számára. Ha egy négy esztendős kicsi lány soha nem adja tanújelét ennek a megkülönböztetésnek – a viszonya mindenkihez (ismerőshöz és idegenhez is) ugyanolyan, ez valóban jelentheti azt, hogy nem alakult ki benne a „szeretni tudás”, a személyhez kötődés képessége. Olyankor szoktunk ilyesmit tapasztalni, ha a gyermeknek élete első évében nincs igazán meghitt, személyes kapcsolata a szülővel. Mivel ez a hiányosság a későbbiekben sok életvezetési probléma alapja lehet – hiszen a barátság, a szerelem, a házasság, a gyermeknevelés mind-mind erre a képességre épül – mindenképpen azt javaslom: forduljon szakemberhez (például az illetékes Nevelési Tanácsadóhoz – a problémával. Könnyen lehet, hogy tévedünk (Ön is, én is), és a felszín mögött mégiscsak ott húzódik a személyes érzelem. Ha így van, megnyugodhatunk, mert mindaz, amit kicsi lánya viselkedésében tapasztal, átmeneti magatartási sajátosság. Ha mégsem tévedünk: haladéktalanul meg kell kísérelni – a pszichológus, a gyerek és a szülő közös munkájával – a személyes érzelmi kötés kialakítását.

Kulcsszó: , biztonság, érzékenység, szorongás

Tisztelt Ranschburg Jenő Úr!

18 éves gimnazista vagyok, jövő tanévben fogok érettségizni. Angoltanárom véleménye és saját tapasztalataim is arra mutattak rá, hogy a produktív (írás, beszéd) készségeim jóval erősebbek, mint a receptív (hallott szöveg értése, olvasott szöveg értése) készségeim. Ez alól kivételt képez a nyelvtan, habár időnként előfordul, hogy jól alkalmazom őket beszédben, de sematikus feladatokban már nem annyira vagyok rutinos, hibákat követek el ezekben a feladatokban is.
Azért írok Önnek, és abban szeretném kikérni a tanácsát, hogy mit tud javasolni ennek a bosszantó tanulmányi bukkanónak az ügyében. Ugyanis többször bebizonyosodik, hogy egyáltalán NEM tudásbeli hiányosságról van szó, sőt legtöbbször az elmélyült gondolkodás az ok, vagyis hogy a szimpla, „felszínes” választ nem jelölöm be, pedig az a helyes. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem tudok a teszt összeállítóinak fejével gondolkodni. Pontosan ez az oka, ami miatt az angol OKTV sem sikerült idén, és természetesen ez maximalista elvárásaimnak csalódást okozott (angoltanárom fogadást tett volna a helyezéses eredmény elérése mellett), és ugyan jövőre továbbra is határozottan számítunk a továbbjutásra, de emiatt kissé „akadályozottnak” érzem magam (persze, így jár az ember, aki túlzott követelményeket állít maga elé).
A jövő évi érettségitől is pontosan ezért félek (már előre a kudarctól), mert tudom, hogy ott is az úgynevezett „kompetenciát” mérik, amiben nem biztos, hogy a várt eredményt érem majd el, annak ellenére, hogy a szóbelim a lexikális tudás miatt remélhetőleg nagyon jól sikerül. Ugyanez történt az angol érettségi esetében is 3 éve. Ez időben akkor volt, amikor felsőfokút szereztem belőle, s ekkortájt írtam egy 87 %-os (alapszintnek megfelelő) írásbeli angol érettségit, a szóbelim viszont 100 % lett.
A mai nap példája pedig több tucat fogalmazás, amit megkaptam az iskolában, kiváló jeggyel, és mellette egy szövegértés feladatot, melyen a magyartanárom volt legjobban meglepődve, mert már ismer annyira, hogy megítélje, milyen jegyeket szoktam szerezni, sőt a magyar szóbeli vizsga alkalmával is külön gratulált (elnézést kérek, azért mesélem el, hogy alátámasszam tényekkel).
Mit tud erre a helyzetre javasolni? Attól tartok (és jogosan, mert az életemben többször jelentkezett), hogy ez továbbra is előfordul. Az angol OKTV előtt is mosolyogva mondta az igazgatónő, hogy figyeljek az apróságokra, a válaszlapra való átmásolásra, ő ugyanis biológia tanárom és ismeri, „mikre vagyok képes”. Persze jók voltak a megérzései, mert el is rontottam „természetesen”, de azon kívül is hiányzott néhány pont a továbbjutáshoz...
Remélem, érti, hogy konkrétan mi aggaszt, és a félévi bizonyítványom alapján ugyan kitűnő vagyok, de nagyon nem szeretném, ha ez továbbra is rontana bizonyos eredményeimen, mert aztán „reklamálhatok”, hogy pedig én tudom, csak nem jól kérdeztek rá a válaszra a teszt összeállítói.
Nagyon szépen köszönöm fáradozását és előre is hálás vagyok válaszáért, azon túl, hogy jogosan hívhatja fel a figyelmemet a lazítás fontosságára :).

Tisztelettel

Kedves Levélíró!

Tetszik nekem, hogy ilyen mélyen eltöpreng önmagán, és igazán szakszerű – mondhatnám tudományos – magyarázatot keres teljesítményét némiképpen visszafogó, többé-kevésbé rendszeres hibáira. Pedig úgy gondolom – persze, csak feltételezem – szó sincs a „produktív és a receptív készségei” közötti különbségről. Sokkal inkább arról, hogy nem szeret magára maradni a teljesítés folyamatában! Amikor ugyanis kommunikál – például felel, vagy idegen nyelven társalog – egyértelműen számíthat partnere – akár a tanára, akár például egy angol úr – „támogatására”; teljesítménye folyamatos interperszonális kapcsolat nyomán jön létre, ahol nincs ideje a feltett kérdések grammatikai vagy szemantikai csapdáin elmélkedni; azonnal válaszolnia kell – fel kell vennie a fonalat – szinte automatikusan megbízva partnere kommunikációs korrektségében. Egészen más a helyzet, amikor dolgozatot ír, vagy tesztet tölt ki. Ilyenkor teljesen magányos – nincs partnere, akiben megkapaszkodhatna, így gyanakvóvá válik, nem bízik saját első, kézenfekvőnek látszó benyomásaiban, és elönti a kudarctól való félelem. Ahogy a válaszomat fogalmazom, egyre világosabban érzem: csakis erről lehet szó. Persze, nem tudom, mi ennek a belső bizonytalanságnak az oka. Rendszerint a szorongásra hajlamos, perfekcionista embereknél tapasztalom, akik éppen saját szorongásuk csökkentése érdekében törekszenek a „tökéletességre”. A háttérben pedig nagyon meleg, nagyon gondoskodó, ugyanakkor roppant igényes szülőket látok (látja, már úgy beszélek, mint egy mágus, de talán megbocsátja nekem), akikben mindig meg lehet kapaszkodni, ha baj van, de akiknek sohasem szabad csalódást okoznia. A jelenség, amit önmagán tapasztal, azzal párhuzamosan fog csökkenni – illetve megszűnni – hogy önálló, autonóm felnőtt emberré válik, aki már csöppet sem szülei – vagy más autoritások – elismeréséért teljesít, hanem saját döntései, és érdeklődése vezérli. Addig is: amikor szemben ül a teszttel, próbáljon egy kicsit lazább lenni, bízzék önmagában, első felismeréseiben – hiszen ezek rendszerint beválnak az interperszonális helyzetekben is.

Kulcsszó: , intelligencia, szorongás, tanulás

Tisztelt Tanár Úr!

A segítségét szeretném kérni, az egyik 14 éves fiú unokámmal vannak komoly pszichikai problémák. 3 éves korában a gyermekorvos már jelezte, sok gondunk lesz vele. Családban, kis húgával és nevelőapával él, akivel nagyon rossz a kapcsolata (gyűlöli a kishúga apját). Pszichológusoknál már jártak, az osztályfőnök konzultáltak, hiába a helyzet tovább romlik, mániákusan, röviden és szinte állandóan felnevet amit észre sem vesz. Mindene a számítógép, a foci és minden elektronikus gép. Értelmes gyerek. Viselt dolgai miatt tavaly el akarták az iskolából tanácsolni. Néha úgy tűnik az őrület határán van. Tanácstalanok vagyunk, félünk hogy baj történhet vele.

Nagyon kérem segítsen.

Kedves Levélíró!

Sajnos, a levele annyira rövid, és olyan kevés információt tartalmaz, hogy nem tudok érdemben válaszolni. Kérem, írjon nekem bővebben unokájáról. Miért gondolta az orvos már sok évvel ezelőtt, hogy baj lesz a gyerekkel? Hogyan viselkedik otthon és az iskolában? Mit jelent az, hogy az „őrület határán van”? Mi volt a pszichológiai vizsgálat – ha történt ilyesmi egyáltalán – eredménye? Milyen viselkedés miatt akarták az iskolából eltanácsolni? Kérem, írjon nekem bőségesen a gyerekről, csak ebben az esetben tudok – ha egyáltalán tudok – segíteni.

Kulcsszó: , apa, kamaszkor, nagyszülő

Tisztelt Ranschburg Jenő!

16 éves gimnazista lány vagyok. Nagy és szerető családban nőttem/növök fel egyke gyerekként. Megszületésem óta én vagyok famíliánk központja. Állandó dicséretben és „sztárolásban” részesülök szeretteim körében. Ezt, kicsiként még bájamnak és cserfességemnek köszönhettem, ma már inkább a nagy számmal és mások utánzásával vonzom a felnőtteket. Nem vagyok az a mai fajta rossz lány. Közepes tanuló vagyok, tisztelem a felnőtteket, szeretek olvasni és filmet nézni. Már kisiskoláskorom óta probléma, hogy nagyon egoista és önző vagyok. Imádok a társaságok központjában lenni. Elvárom mindenkitől, hogy kedves legyen hozzám, illetve, hogy szeressenek. Ha ez nincs így megsértődöm, hisztizek, durcáskodom és úgy érzem, hogy engem senki sem szeret. A szüleim és én is rettentő nagy problémának fogjuk fel ezt. Eleinte bíztak abban, hogy kinövöm, de mára bizonyossá vált, hogy egyre elviselhetetlenebb leszek. Ennek ellenére bátran állíthatom, hogy vannak nagyon is jó barátnőim, akik így elfogadnak, ahogy vagyok. A felnőttek viszont már egyre visszataszítóbbnak látnak engem, nekik sokkal hamarabb elegük lesz belőlem. Idősebb barátnőim is vannak, akik még így is nagyon türelmesek hozzám, de sajnos beleőszülnek az állandó velem való beszélgetésekbe és erőltetett mosolygásokba.
Úgy gondolom, hogy még nincs késő változtatni magamon, ezért fordulok Önhöz tanácsért a problémámra.
Előre is köszönöm szépen!!!!

D. Petra

Kedves Petra!

Köszönöm, hogy írt nekem. Levele alapján – higgye el – korántsem látszik annyira „elviselhetetlennek”, amennyire gondolja. Az egykék – különösen a kislányok – gyerekkorukban általában egy picit nyafogósabbak, nyűgösebbek az átlagosnál, és Maga – amint éppen kinő a gyerekkorból – egyszerre éli meg ezt a kicsi korából származó nyafogósságot, és a felnőtt ember önkritikáját saját viselkedése miatt. A tény, hogy kortárskapcsolatai jók – vannak szívbéli barátnői – egyértelműen arra utal, hogy saját személyiségét illetően nincs oka aggodalomra. Persze, tény az is, hogy a Maga korában a legtöbb fiatal gyötrődik a folyamatban, amelyben tartós – és végleges – önmagát keresi. Az is természetes, hogy felnőtt környezete felnagyítja egy kicsit személyisége „gyengéit” – körülbelül úgy, ahogy Maga is egy kicsit kritikusabban szemléli szüleit és rokonait, mint régen. Soha nincsen nagy baj, ha az ember tudja, hogy mások kritikusan ítélik meg őt – ráadásul elismeri, hogy ez akár még igaz is lehet. Azért ne vigye túlzásba önmaga ostorozását; én például, levele alapján, kedves és értelmes ifjú hölgynek látom, pedig – enyhén szólva – én is az „idősebb” felnőtt világhoz tartozom. Leveléből ítélve, egy-két gyötrelmes év még vár Magára, amíg tisztázódik a viszonya önmagához és a világhoz, amelyben él, de – hogy is mondjam? – a „kerékvágás”, amelyben halad, jó, útja a világosfejű, önmagát ismerő, értelmes felnőtt élet felé vezeti.

Kulcsszó: , érzékenység, kamaszkor, önzés

Tisztelt Tanár Úr!

Fiam 18 éves, most 12-es angol két tannyelvű iskolába jár, jövőre érettségizik.
Kicsi kora óta jellemző rá, hogy elferdíti az igazságot, vagy felnagyítja a dolgokat, illetve elemel 1-2 dolgot (apróságot-, amiről tudok pld. kis mágneseket- nem számottevő, de itthonról pénzt is lopott- több ezer forintot, aztán persze azt mondta, hogy találta a pénzt- és rögtön el is költötte többnyire makettekre), hazudik, becsapja a kollégium igazgatóját (mert jelenleg kollégista), hogy adja oda neki az elzárt pénzt, hogy be tudja fizetni az étkezést, habár kapott rá pénzt tőlem. Ez persze 9-es korában volt, azóta komolyabb dologról nem tudok. Viszont továbbra sem tudok benne megbízni, mindig leellenőrzöm. Tanulmányi eredménye most félévkor lett a legrosszabb 5 db 2-es, ilyen rossz még sosem volt. A fogadóórán azt mondták, hogy ha nem tanul meg fogják buktatni. Nagyon rapszodikusan tanul, csak ha nagyon muszáj, de most már próba érettségit kell tennie ápr. máj-ban, és ha nem sikerül megbuktatják. Próbáltam rávenni, hogy készüljön a tételekre, de nem volt hajlandó tanulni, és úgy néz ki, hogy nagyon megmakacsolta magát, mintha velünk akarna kitolni. Nem tudom, hogy mit tegyek- eltiltsam 1-2 dologtól, amit szeret- ha nem tanul, vagy hagyjam rá? Ő csak annyit mondott, hogy hétvégén nem hajlandó tanulni, mert az a pihenésre van kitalálva. Annyit meg úgy is tud, hogy nem fog megbukni. Viszont a kettes továbbtanulás szempontjából nem egy jó jegy. Persze a bukás sem.
Volt neki egy korban hozzá illő barátnője (1/2évig), akivel nem rég szakított, most jelenleg egy 13 éves kislánnyal jár (most tölti be a 13-at áprilisban), ő meg 18 éves.
Kicsit tanácstalan vagyok, mit tehetek, hogy ne tiporjak az önérzetébe? Jó lenne ha hallgatna rám, vagy az apjára, de már annyit beszélgettünk vele, és nem akar változtatni a dolgokon. Gondolom eljutott arra a pontra, hogy nem enged beleszólást az őt érintő dolgokba- és ezt így adja a tudtunkra. Van, amiből javított félév óta, de más tantárgyból meg rontott, és bukás fenyeget.
Hagyjuk, hagy tanuljon a saját hibájából?

Érdeklődve várom válaszát.
Köszönettel, Andrea

Kedves Andrea!

Nem tudom, hogy miért és mióta él a gyerek kollégiumban, ilyen körülmények között azonban a gyerek felügyeletét valóban a nevelők látják el. A szülő, aki csak a hét végére kapja meg gyermekét, talán jobban teszi, ha ezt az időt a harmonikus kapcsolat erősítésére fordítja, és nem az ellenőrzéssel, a tanulásra való folyamatos ösztönzéssel – egyszóval a zsörtölődéssel – van elfoglalva. Kár, hogy az iskola a szülőket „fenyegeti”, hiszen a tanulás folyamatosságáról a kollégium nevelőinek kellene gondoskodnia. Remélem, „kisfia” magabiztossága jogos, és valóban nem fog megbukni, de – köztünk szólva – ha igen, az sem lesz tragédia. Majd pótvizsgázik, és bízzunk benne, megtalálja a helyét. Ma gyenge bizonyítvánnyal is sokkal könnyebb továbbtanulni, mint jó bizonyítvánnyal hajdanán. A tény, hogy „morális magatartására” évek óta nincs panasz, nagyon bíztató. A kislány, akivel most jár, nagyon gyerek még, remélem, a szülők vigyáznak arra, nehogy valami baj legyen.

Kedves Andrea!

Nem tudom, hogy miért és mióta él a gyerek kollégiumban, ilyen körülmények között azonban a gyerek felügyeletét valóban a nevelők látják el. A szülő, aki csak a hét végére kapja meg gyermekét, talán jobban teszi, ha ezt az időt a harmonikus kapcsolat erősítésére fordítja, és nem az ellenőrzéssel, a tanulásra való folyamatos ösztönzéssel – egyszóval a zsörtölődéssel – van elfoglalva. Kár, hogy az iskola a szülőket „fenyegeti”, hiszen a tanulás folyamatosságáról a kollégium nevelőinek kellene gondoskodnia. Remélem, „kisfia” magabiztossága jogos, és valóban nem fog megbukni, de – köztünk szólva – ha igen, az sem lesz tragédia. Majd pótvizsgázik, és bízzunk benne, megtalálja a helyét. Ma gyenge bizonyítvánnyal is sokkal könnyebb továbbtanulni, mint jó bizonyítvánnyal hajdanán. A tény, hogy „morális magatartására” évek óta nincs panasz, nagyon biztató. A kislány, akivel most jár, nagyon gyerek még, remélem, a szülők vigyáznak arra, nehogy valami baj legyen.
Kulcsszó: , hazugság, iskola, kamaszkor

Kedves Professzor Úr!

Szinte még hatása alatt vagyok az előadásának, melyet a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán tartott.
M. Katalin vagyok, az a kétségbeesett nagymama, aki az előadás végén néhány szót válthatott Önnel elsős unokájáról, aki a harmadik intőt kapta, 7 évesen. Néhány szóval mesélnék a családról, a jobb megértés végett.
A lányom 27 éves volt, mikor megszületett az első gyermeke. Áron 1 éves volt, amikor vissza kellett menni dolgoznia.
Az unokám bölcsödébe került, és a korai közösségbe szoktatást azzal próbálta a család kompenzálni, hogy az édesapa még közel 1 évig mindig elhozta délben, és otthon aludt a baba délután. Szerette a bölcsödét, utána sokat jártak az anyukájával játszótérre, ahol az Áron egész kicsi korától meglehetősen agresszíven viselkedett, ha annak lehet azt nevezni, hogy gyakran társai fejére borította a homokozó vödröt, vagy mások szemébe szórta a homokot. Kínos volt, aztán erről szépen leszokott. Később általában nagyobb és idősebb fiúkkal játszott, (Ő maga vékony, korához képest picit alacsonyabb) és, mint a fiúk általában harcoltak, csúnyán beszéltek. Ő különösen, mintha ezzel szeretne nagyfiú lenni.
Mindig fontos volt neki, hogy figyeljenek rá és ezt általában néhány perc után így vagy úgy, de ideig óráig el is érte. Ezzel együtt nagyon szerettük Őt, és mint első unokát valószínűleg elnéztünk neki dolgokat.
Sok vitám volt a lányommal, mert előfordult, hogy későn ért haza munkából vagy külföldre kellett mennie, és játékokkal kompenzálta saját hiányát a fia számára. Ez kényszer volt és én úgy gondoltam elég egy játék, nem kell három. Ebből az következett, hogy az unokám kezdte nem igazán becsülni a dolgait, de talán ez még nem igazán nagy tragédia.
A problémák 4 éves korában kezdődtek, amikor megszületett a húga.
Bár nagyon várta a testvérét, mintha valami eltört volna benne, szinte gyűlölte az édesanyját, ha a húgával foglalkozott pedig nagyon gyakran bevonták őt is a baba körüli teendőkbe.
Valamilyen szinten később rendeződött a dolog, a két testvér imádja egymást, de a fiúunokám nagyon fiú, a kislány meg igazi bújós kismacska, aki mindig kiprovokálja a felnőttek figyelmét a szeretetével. Próbálunk egyensúlyt tartani a két gyerek között, de természetes, hogy a 3 éves még több figyelmet és törődést kíván és ezt teljesen ki is használja, míg a másik féltékenyen figyel.
Szeptemberben elkezdődött az iskola. Az unokám februári születésű, úgy láttuk, és a szakemberek is az óvodában iskolaérettnek nyilvánították.
Nagy örömmel kezdte az iskolát de hamarosan összeütközésbe került az ottani renddel.
Órán fecsegett, amikor magyarázatot vártak rá azt mondta, Ő csak a többieket szórakoztatja, mert olyan hosszú az óra.
Cirkuszba mentek, ahonnan egy társával eltűntek 5 percre a felügyelő tanár szeme elől, míg az nem figyelt rájuk, megnéztek valamit a folyosón.
Két kislány összeverekedett, Ő az egyiknek pártját fogta, de úgy, hogy a másik kislány hajtincse a kezében maradt.
Természetesen az Anyuka felháborodott és az igazgatónő elé került a dolog.
A tanulmányi eredményével nincs semmi gond, ügyes, de mindent megtesz a központi szerepért, és ezt kirívó viselkedésével éri el, ami azt iskola nem tolerál, most Nevelési Tanácsadóba küldik.
Nagyon figyelünk rá, talán túlságosan is, de most már az egész család elbizonytalanodott, hogy óvó szeretettel vagy kemény szigorral próbáljunk hatni rá.
A lányomék átlagos családban élnek, sokat dolgoznak, de azt az időt, melyet otthon töltenek abszolút a gyerekekkel együtt. Megszokott a játék, a sakk, az olvasás néhány hetes koruk óta.
Áronnak rengeteg energiája van, de nem hiperaktív, nem beteg. 4 éves kora óta sportol, középső csoportban focizott, két éve úszik és második éve hip-hop táncol. Jelenleg olyan a programja, hogy iskola mellet van heti 2 úszás, és heti 1 vagy 2, másfél órás hip-hop tánc edzés. Az úszáshoz a szülei ragaszkodtak, hogy megtanuljon úszni, a táncot ő maga kérte. Az edzésekre a baby-sitter viszi. Ő már a negyedik baby-sitter, mert valami miatt (ösztöndíj, költözés, munkába állás) egy év után mindig mindig új baby-sitter jött. A mostani lány katonának tanul, és ennek megfelelően elég szigorú, de Áron szereti és szót fogad neki.
A gyerekek édesapja amerikai állampolgár, otthon angolul beszélnek a szülők. Mivel a gyerekek nem tudnak nagyon angolul, Áron nem tud az édesapjával „férfiasan” beszélgetni, csak ha az anyukája tolmácsol. Apa és fia egymás között egy keverék nyelvet (magyar-angol) használnak. Az apjának egyébként van tekintélye, ő a szigorúbb a családban. Más férfi rokon nincs, az anyai nagypapa meghalt, az apai pedig az USA-ban él.
Az apa harcművész, ezért a gyerekek ebben a közegben nőnek fel, de nem járnak edzésre, viszont apjukkal sokat birkóznak otthon. Áron alapvetően büszke arra, hogy az apja egy igazi nindzsa, de ritkán kérkedik vele, mert úgysem hiszi el neki senki. :)
Nyáron történt egy érdekes epizód. A család hónapokig készült az Amerikában élő (75 éves) nagymama meglátogatására, akit öt éve nem láttak. Három hétre utaztak el, a 24 órás út elég megterhelő volt. A nagymama - aki egyáltalán nincs gyerekekhez szokva - nehezen viselte őket, és a ház sem volt gyerekbarát (nincs gyerekcsatorna, játék, videó, dvd), a gyerekek érthetően unatkoztak. A nagymama három nap után egyszerűen kidobta a családot. Barátokhoz költöztek, így fejezték be a nyaralást, a nagymamával nem találkoztak többet. Hónapokkal később levélben bocsánatot kért, így telefonon beszélő viszonyban vannak. Áront nagyon megviselte, hogy a nagymamája kidobta őt, sokáig egyáltalán nem volt hajlandó említeni sem.
Az iskolában a tanító nénik az elején azt mondták, vannak ilyen gyerekek, akik nehezen szoknak be a közösségbe, de mostanra úgy látom, abszolút elfogyott a türelem iránta. Kapott egy stigmát az unokám, bár talán magának kereste. Én nem hiszem, - és nem csak a nagymamai elfogultság mondatja velem - hogy elvetemülten rossz.
Kérem, segítsen, hogyan kezeljük az iskolai problémáit, mert otthon sem tökéletes, de egy átlagos kisfiú, akit én úgy gondolom elsősorban szeretni kell.
Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy okos, bölcs, szerető szavait hallhattam előadásai során.

Tisztelettel: M. Katalin

Kedves Katalin!

Leányának az átlagosnál „kalandosabb” élete, az amerikai harcművész apa, a vele való kommunikáció nehézségei, valamint a kistestvér születése, érthető módon egy kicsit figyelemkeresőbbé tették Áront a többi gyereknél. Hangsúlyozom: levele alapján nem látok semmi komoly problémát, olyat, ami komoly aggodalomra adna okot, pedig egyáltalán nem. Az iskola hagyományos normarendszere számára egy kis gondot okoz a gyerek elfogadása, de ez minden valószínűség szerint átmeneti jellegű. Azt javaslom, apu szálljon be egy kicsit jobban a gyerek nevelésébe: igenis, járjon Áron edzésre, apu pedig tanítsa meg arra, hogy az igazi sportoló a ringen kívül soha nem lehet erőszakos. Az sem lenne rossz, ha a „keverék nyelv” helyett apu angolul beszélne kisfiával, aki így anyuval magyarul, apuval pedig angolul társaloghatna. Nem jó, ha az apa csak tolmács segítségével tud kommunikálni kisfiával. Az amerikai nagymamával kapcsolatos „intermezzo” eléggé sajátos jelenség, de nem hiszem, hogy komoly hatással lehet a gyerek életére.

Kulcsszó: , apa, erőszak, féltékenység

Tisztelt Tanár Úr!

Abban szeretném a tanácsát kérni, hogy miként segíthetném a legjobban 9,5 éves kisfiam abban, hogy feldolgozza az őt, édesapja részéről ért elutasításokat.
A kisfiam tökéletesen meg tudja fogalmazni a problémát, saját szavai szerint: „sosem leszek elég jó Apának”. Látom rajta, hogy bántja és frusztrálja a dolog de igyekszik úgy tenni, mintha nem érdekelné.
Elvittem nevelési tanácsadóba is, az egyik legnagyobb problémát az ottani szakember szerint az jelenti, hogy nincs „csatorna” ahol kijöhetne az elfojtott harag, düh, agresszió, stb. (Időnként persze velem tiszteletlen)

Lenne esetleg valamilyen tippje, ötlete arra, hogy anélkül, hogy degradálnám vagy kevésbé fontosnak minősíteném az édesapját valahogy el tudjam fogadtatni vele, hogy nem tudunk mindig és mindenkinek megfelelni az életben? Egy időben a „megfelelés” miatt kétszínűvé vált, vagyis amikor az édesapjával volt igyekezett neki megfelelni, amiből persze később komoly konfliktusok lettek, hisz mást mondott nekem és mást az édesapjának. Sajnos az édesapával nem tudom megbeszélni a problémát, egyelőre mondvacsinált okok miatt karácsony óta nem is hajlandó találkozni a kisfiunkkal, mindezt úgy, hogy a gyerekben ébreszt bűntudatot a személyes találkozás hiánya miatt:-(
Köszönettel: egy „tehetetlen” anyuka

Kedves Levélíró!

Azt írja kisfiáról: „Látom rajta, hogy bántja, frusztrálja a dolog”, de nem ír arról: miből látja, hogy a gyereknek ilyen fájóan hiányzik apja elismerése? Szorong? Magányos? Rosszul alszik? Milyen tüneteket lehet visszavezetni az apai magatartásra? Kérem, írja meg nekem – bár azt hiszem, mindenképpen beszélnie kell a gyerek édesapjával. Az sem működik, hogy hónapokra eltűnik a gyerek életéből – ráadásul mindezért kisfiát teszi felelőssé! Meg kell értetnie vele, hogy ez az állapot tarthatatlan; rendszeresen kell ápolnia a kapcsolatot kisfiával, és nem rombolhatja – súlyos következmények nélkül – a gyerek önérzetét. Persze, Ön is tegyen meg mindent, például kezdje el sportoltatni kisfiát, és amennyire lehetséges, segítsen neki abban, hogy odafigyeljen a sikereire is, ne csak a kudarcokon rágódjon. A lényeg azonban: ha volt férje valóban apja akar maradni gyermekének, sürgősen próbáljon meg változtatni magatartásán! Önnek persze igaza van abban, hogy az ember nem tud mindenkinek megfelelni, de az apai elismerés jóval többet jelent, sokkal fontosabb mások elismerésénél.

Kulcsszó: , apa, biztonság, érzékenység

Tisztelt Ranschburg Jenő!

Egy 3 és fél éves kisfiú, és egy négy hónapos kislány boldog anyukája vagyok. Marci fiam viszont mindent elkövet, hogy letörölje a mosolyt az arcomról. Minden a kis tesó születése után kezdődött. Miután a H1N1 miatt látogatási tilalom volt a kórházban, Marci azt hitte, elmentem a picivel, és magára hagytam őt. Mire hazaértem Lillussal, ő már erősen dadogott. Nem szóltunk neki érte, azután a dadogást követte a téboly! Egész nap csak zúz, 5 perc alatt szétszedi a házat, üt, karmol, harap minket, főleg engem, mindezt röhögve. próbáltam először, hogy figyelmen kívül hagyom, de addig csinálta a bajt- mondjuk fölmászott az ablakba, és az öklével ütötte az üveget-hogy a végén muszáj volt büntivel fenyegetőzni. A sarokban sem marad meg, röhögve kifut, vagy kárt tesz a hozzá legközelebb eső dologban. Azóta szinte játékhoz sem nyúl, együtt játszásra sem hajlandó, csak nevetve garázdálkodik egész nap. Megállás nélkül „szarozik”, az én becenevem is szar. Állandóan a gatyájában matat, kukizik, vagy a végbélnyílását piszkálja. Az utcán is letolt nadrággal közlekedik, és amikor mindezt nem akartam azért sem észre venni, leguggolt az út mellé, és közölte röhögve, hogy „akkor ideszarok”. Az utcán direkt kifut az autók elé, a múltkor csak úgy sikerült megmentenem őt, hogy a pici a babakocsival az árokban kötött ki. Ez az eset eléggé kiborított. A hiszti v. zúzás közben a „láthatatlan Marci módszer” sem válik be, addig harap, vagy rugdos engem, amíg a fájdalomtól nem bírom tovább. Az óvodát most kezdtük el, hogy hátha könnyebb lesz. Az elválásnál sírdogál, de utána jól érzi magát, imádja a gyerekeket, az óvónénik szerint aranyos, kedves, értelmes, szófogadó kisfiú, nincs vele semmi probléma. Amikor megyek érte, nevetve ugrik az ölembe, de 5 perc után közli, hogy szar vagy, és kezdődik az estig tartó téboly. Próbálom nagyon sokat szeretgetni, nagyokat beszélgetni minderről és nem kiabálni vele, de du. 4-re rendszerint kiborulok az egész napos röhögve zúzástól. Voltam vele Nev. Tanácsadóban, ahol 60 percen keresztül fetrengett a földön, rugdosta a pszichológus asztalát, és röhögve mondta neki, hogy büdös szarszaga van. A pszichológus szerint gyógyszerezni kéne, de én ezt semmiképp sem akarom, mert tudom, hogy Lilla baba előtt nem ilyen volt. Okos, érdeklődő kisfiú, ismeri a betűket, számokat, szeret a dolgok miértjének utána járni. Kérem, segítsen, mert már nem bírom tovább. Nem tudom, hol rontottam el, segítségem nincsen, és már unom, hogy egy disznóólban élek, mert nincs időm semmire, és mindenfelé a szétköpködött étel, a szétzúzott lakás darabjai, és nagyon bánt, hogy Lillusra szinte alig van időm, a kötelező szopikon kívül, mert Marci nem hagyja. Vannak azért jobb perceink is, főleg ha különleges programot szervezünk, de hát nem állhat minden nap nyaralásból. Ha jó kedve van, akkor mindig elmondja, hogy nem szarozok, nem nyúlkálok a fenekembe, szót fogadok anya, de 10 perc múlva kezdődik minden elölről. Kezdem úgy érezni, hogy csődöt mondtunk, mint szülők, tehetetlenségünk megfolyt.

Válaszát előre is hálásan köszönöm.
üdvözlettel: P. Alexandra.

Kedves Alexandra!

Mindaz, amit kisfia magatartásáról leír, valóban felébreszti a gyanút arra, hogy talán többről van szó, mint „egyszerű” testvérféltékenységről, vagy neheztelésről azért, mert anyu egy rövid időre – a kicsi születésekor – kilépett a gyerek életéből. Amikor a gyermeki szembenállás ennyire határtalan, ilyen kihívó és könyörtelen, a pszichológus okkal tételez fel olyan személyiség-problémát, amely folyamatos – akár gyógyszeres – kezelésre szorul. Mégis: mivel levele szerint ez a viselkedés egyértelműen a „kórházi incidens”-hez köthető, és mert az óvodában egy egészen más Marci tölti a napjait, azt javaslom, tegyünk próbát; ne adjuk fel a reményt, hogy Marci viselkedése valóban sértett önérzetéhez, az anyjához fűződő viszony sérüléséhez köthető. Nagyon sajnálom, hogy nem írt semmit Marci apjához fűződő kapcsolatáról, és lényegében arról sem: hogyan viszonyul a gyerek testvéréhez. Mindenekelőtt azt javaslom: legyen következetesebb és határozottabb, és egy pillanatra se tűrje el Marci – folyvást az elviselhetőség határait feszegető – durvaságait. A „láthatatlan Marcit” például úgy játssza: „Megint itt van valaki, aki el akarja velem hitetni, hogy ő Marci – pedig nem az, hanem valami gonosz sárkány!” A leghatározottabban fogja meg a kezét, ha ütni, vagy törni-zúzni akar, akadályozza meg az agresszív rombolást, és amíg fogja, keresse a maga kedves és aranyos Marciját, akit szeretni akar! Csak akkor tüntesse ki figyelmével, amikor az „igazi Marci” jelenik meg – olyankor azonban kitüntető módon. Sőt, biztosítson számára naponta meghatározott időt – remélem, ki tudja szorítani – amikor csak vele foglalkozik, ami csak az „igazi Marcié”! Jó lenne, ha ebbe a következetes „játékba” apu is bekapcsolódna. Kérem, írjon nekem, hogyan haladnak, és térjen ki részletesen az apa-fia kapcsolatra is.

Kulcsszó: , apa, hiszti, testvér

Tisztelt Ranschburg Tanár Úr!

A legidősebb unokámmal (14 éves) kapcsolatos gond (?) miatt keresem Önt. A kisebbik lányom legnagyobb gyerekéről van szó. Amikor 2009 tavaszán a lányom terhes lett, a férje közölte, hogy neki ez nem kell, ha megszüli ő elmegy. Novemberben a lányom ikerkislányoknak adott életet, természetesen az apuka már a terhesség elején elhagyta őket, így a lányom itt maradt az említett nagyfiúval, egy 8 éves kisebbel és a két kislánnyal. A nagyfiú régebben is rendkívül irigy természetű volt, de amióta az iker húgai megszülettek ő dirigálja a családot és még azt is nehezen viseli, ha az utcán megnézik a kicsiket.
Emellett rendkívül goromba, trágár, közönséges még köszönni is nehezen hajlandó. Nagyszülő létünkre előre köszönünk, és a hangulata függvénye, hogy egyáltalán fogadja-e.
Nagyon érzékeny, és hirtelenharagú. Az öccsével is rendkívül goromba. Az anyjának mindenben segít, de itt is a hangulata függvénye a modora.
Igaz ezek a tulajdonságai egész kiskora óta megvannak, de most felerősödtek, így nem tudom mennyi köze van ehhez az apja elmenetelének. A hirtelenharag, a trágár beszéd az apja tulajdonságai közé tartozik.
Mindemellett rengeteg dologban kitűnik a kortársai közül, mert munkában rendkívül szorgalmas, tanulni nem szeret ugyan, de sok dologban nagyon tehetséges. Termetre pedig olyan mint egy felnőtt, mert 190 cm és 80 kiló, 49-es cipőmérettel.
Az a problémám, hogy szeretném megóvni, nehogy a későbbiekben az emberi kapcsolataiban emiatt hátránya származzon. A családban mindenki tudomásul veszi ezt, mert senki nem tud vele szót érteni a hirtelensége miatt. Amikor lecsillapodik és a hangulata jobb ő maga mondja, hogy ő kibírhatatlan.
Alapvetően jólelkű, de mindent ő akar irányítani, az anyja sem száll vele szembe. Ez így leírva nem tűnik problémának, mégis úgy gondolom tennünk kellene valamit az ő érdekében is, de a többiek, az unokaöccsökkel való jobb kapcsolat miatt is.
Az apja egy nőhöz költözött, a fiúk azóta anyagilag mindent megkapnak. de rendkívül primitív hozzáállással „nevelik” őket nézhetnek nem nekik való filmeket is , a kisebbet is abszolút nem neki való témákkal traktálják és ez is zsákutca abból a szempontból, hogy ha erre a lányom eltiltaná őket az apjuktól ezzel talán hazugságra kényszerítené őket és nem mesélnék el az ott történteket.
Amíg itthon lakott a papa addig napi 4-5 órát a kocsmában töltött, (jelenleg az ott dolgozó hölggyel él) amióta elment sokkal többet van a fiaival, mert minden hét végét vele töltik. A lányait meg sem nézi. Sőt mielőtt elment közölte a két fiával, hogy azért költözik el, mert az anyjuk nem veteti el az ikreket!!! Tulajdonképpen az a kérdésem, hogy ebben a helyzetben mit tudunk mi tenni, hogy a gyerek ne sérüljön jobban, hogy segíteni lehessen neki az egyébként sem könnyű helyzetében, gondolok itt a kamaszkorra, most megy közép suliba, az apja távozására, az ikrek születésére és a saját természetére.
Így írásban sokkal nehezebbnek tűnik nekem a helyzet felvázolása, de remélem sikerült a lényeget elmondanom.
A válaszát előre is nagyon köszönöm:

Tisztelettel F. Éva

Kedves Éva!

Kétségtelenül nagyon nehéz a helyzet, de leveléből úgy látom: egyáltalán nem reménytelen. Azt hiszem, unokáinak nem sok kára származik abból, hogy ez az ember elköltözött otthonról, hiszen korántsem mutatott jó példát gyermekei számára. Legidősebb unokája – meg kell adni, szép szál legény lehet – érthető módon az apai stílust használja, és indulatossága, „trágársága”, most, hogy serdül, még fel is erősödött. Nem hiszem, hogy apjának elköltözése ebben komoly szerepet játszott. Mindenképpen ki kell használni azonban a gyerek segítőkészségét; hiszen most ő a „férfi” a családban, és a gyerek alighanem érzi is, hogy ez a helyzet. Anyjának be kell vonnia őt a ház körüli teendők ellátásába, a kisebbek nevelésébe, mert ez olyan felelősséget ébreszt, ami önmagában elegendő lehet ahhoz, hogy a gyereknek ne csússzon félre az élete. Jó lenne, ha rendszeresen sportolna is – ilyen testalkattal sokra vihetné, de egyébként is, a rendszeres sport fegyelemre, önkontrollra nevelné. Apjától eltiltani sem őt, sem öccsét nem szabad (ez a vágyottal éppen ellenkező hatást válthatna ki), de joggal reménykedhetnek abban, hogy a gyerek feladattudata a család összetartásában, a rendszeres sport, a jól kiválasztott középiskola, és nem utolsósorban a gyerek számos jó tulajdonsága, a természetében rejlő negatívumok ellenére elérhetővé teszi, hogy unokája a „sínen maradjon”, és tisztességes ember váljék belőle.

Kulcsszó: , apa, kamaszkor, válás

Tisztelt Tanár Úr!

Szeretném a véleményét és a segítségét kérni. A fiam 16 évesen lett beteg, egy évvel előtte is voltak furcsa dolgai, de azt hittük ez a kamaszodás jelei. Szeptemberben tanévnyitó után, közölte öngyilkos lesz. Kórházba került, ahol azt mondták depressziós. Gyógyszereket kapott, kezdett jobban lenni. Nagy nehezen találtunk másik iskolát, hisz ráadásul ő diszlexiás is. Állandó feszültségben, de próbált beilleszkedni a suliba, az első félévet teljesítette is. De sajnos konfliktusba került az egyik osztálytársával, nem tudott többet suliba menni. Kiderült ADHD-s. A straterra gyógyszerrel próbálkozunk, a suliban halasztást kértünk. Nagyon nehéz vele, csak velem hajlandó bárhova menni, ha probléma adódik elfut, kiugrik a kocsiból. Ha rábízunk feladatot sírva félbehagyja. Kérdezném, hogy várhatok-e valamilyen javulást a gyógyszertől? S mivel nem szeretném, hogy elkallódjon, de nem vagyok benne biztos, hogy fog tudni iskolába menni, sőt tiltakozik minden kötelező dolog ellen, tanácstalan vagyok. Az általános iskolában közepes tanuló volt, mindig tudta mi a dolga. Vízilabdázott a felnőtt csapatban, megszerezte a motoros jogosítványt, ECDL vizsgát tett, és sok barátja volt. Most minden ellen tiltakozik, rendetlen, lusta, semmit nem akar csinálni. Amit elértem nála, hogy elkezdett fallabdázni. Kérdezném, hogy ez a furcsa viselkedés mind a betegségéből adódik, vagy én rontottam el a nevelését? Tud-e nekem ajánlani olyan iskolát, ahol ezzel a betegséggel tisztában vannak,vagy ahol ilyen ügyben segítséget kérhetnék? Vecsésiek vagyunk, én nem találtam a közelben ilyen iskolát. Előre is köszönöm segítségét.

Tisztelettel : L.Imréné

Kedves L. Imréné!

A strattera az ADHD új típusú gyógyszere, a szakirodalom jó eredményekről számol be, nekem még nincs tapasztalatom vele kapcsolatban. Őszintén szólva nem is tudtam, hogy Magyarországon ezen a néven kapható. Ugye, orvos írta fel? Vigyázzon, hogy a gyerek rendszeres orvosi felügyelet mellett szedje, mert a gyógyszernek lehetnek nagyon kellemetlen melléktünetei. Szerintem, most nem az iskola a legfontosabb, hanem a pontos diagnózis és a kezelés. Ha valóban ADHD-ról van szó, nem értem, hogyan tudta a gyerek gond nélkül elvégezni az általános iskolát, hiszen ez a rendellenesség veleszületett, és a magatartási zavarok már jóval korábban felismerhetők... Serdülőkorban jelentkezhetnek azonban olyan tünetek, amelyek – bár hasonlíthatnak az ADHD-ra – más betegség jelei, és ezt nagyon alaposan tisztázni kellene. Mindenekelőtt körültekintő pszichiátriai kivizsgálást javasolok, és – a strattera miatt különösen – állandó orvosi ellenőrzést. A strattera olyan gyógyszer, amelynek adagját fokozatosan emelni kell, és azon a ponton megállni, ahol hatékonynak mutatkozik. Amennyiben a gyerek valóban ADHD-s és a gyógyszer hatékony – bár én az Önök helyében mindenképpen igénybe venném a Nevelési Tanácsadó pszichológiai segítségét is – szeptembertől kellene újra iskolába indítania őt. A helyi Nevelési Tanácsadó minden bizonnyal segíteni tud abban is, hol találnak elérhető távolságban olyan iskolát, amely a gyerek számára a legjobban megfelel.

Kulcsszó: , betegség, kamaszkor, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!

Értelmetlenül állok pedagógusként a XXI század világában ahol a politika és nem a pedagógia-pszichológi-fejlődéslélektan irányítja a gyermekeink iskolai tanulmányait.
Szóval, pedagógusok vagyunk férjemmel együtt egy gyermekkel, aki most 16 éves kamasz. Amikor bekerült a középiskolába rögtön lecsaptak a gyerekre azzal a címszóval, hogy szüleid is tanárok, te ezt sem teheted meg és azt sem és a megmondalak apádnak, és minden ilyennel ami mérhetetlen verésnek tűnt a gyereknek. Decemberben megkerestem az osztályfőnököt, aki nem is pedagógus volt. Semmi egetverő problémát nem jelzett gyermekemről, de a januári bizonyítványosztásnál összeomlottunk! 8 tantárgyból bukott a gyermek. Mindezt úgy, hogy férjem matematika - fizika szakos, történelemből két külön tanár foglalkozott a gyerekkel, de alapjáraton értelmes gyerek. Mivel nem tudtuk feldogozni az eseményeket, megkerestük az iskolavezetést (jó barátaink) de innentől kezdve még jobban üldözték a gyereket. Nem maradt más, pszichológus segítségét kértük, egy nagyon jó szakember sikeresen talpra állította a gyermekünket, de itt jött egy újabb probléma olyan nagyfokú szívritmuszavara lett, hogy intenzívosztályra került ahol aztán meg is műtötték. Mai napig nem tudom, hogy ez az esemény oka lehett-e?
Újra kezdtük az első évfolyamot, itt már egy nagyon rendes osztályfőnökhöz kerültünk, más tanárokkal,de akik előző évben is tanították azok sajnos most sem adtak lehetőséget a gyermeknek. Illetve csak egy, mert a többivel sikerült megbeszélnem a problémákat hiszen éreztem, hogy ez nem is a gyerek hanem ellenünk történt.
Sajnos a történelem tanárnővel megbeszélés szintjén sem tudunk előre lépni, hiába látja be az iskolavezetés is a tanárnő hozzáállásának jogszerűtlenségét, nem tudnak mit tenni.
Ez a tanárnő az osztályból 12 gyermeket buktatott. Sokat hiányzik, nem adja le a tananyagot, de az én gyermekemnek lehetőséget sem ad javításra felelésre,javításra. Akihez külön órára jár állítja, hogy tudja a tananyagot és most ott tartunk, hogy külön bizottságot kérünk a vizsgáztatásához.
DEEEEEEE, a lényeg:
Nálunk Magyarországon miért lehetséges, hogy olyan pedagógusok kerülnek gyermekeink közelébe akiknek semmi pedagógus véna nem csorgadozik az ereiben? Miért van az, hogy egy külföldi iskolában, ha egy tanárnál ilyen nagy arányú a bukások száma, azt elbocsátják, mondván nem megfelelően végzi a munkáját? Miért jelentheti ki egy tanár, hogy ezt az osztályt utálja, ez számomra olyan, mintha egy orvos azt mondaná, hogy ebbe a korterembe nem megy be, mert itt sok a beteg?
Sok-sok kérdés, választ senki sem tud adni, de talán Ön tud valami segítséget nyújtani.
Egy biztos, ha egyszer leérettségizik a gyermekem világkörüli útra megyek elfelejteni ezeket pokoli éveket, melyben egy egészséges kamasz teljesen tönkre megy. Nem győzöm naponta felkészíteni arra, hogy nem szeretheti őt mindenki. Egyébként a többi tanár megbízhatónak, értelmesnek, törekvőnek tartja.
Van számunkra segítség?
Köszönöm, hogy elolvasott, köszönöm ha válaszol,

Judit

Kedves Judit!

Leveléből nem igazán értem, mi történhetett, nyilvánvaló azonban: ha egy gyerek nyolc tantárgyból bukik, ott nem a tanuló értelmi képességeivel van a baj. Bár elvben ilyen összefüggés előfordulhat, őszintén remélem, hogy kisfia ritmuszavaraiban az iskolai kudarcok nem játszottak döntő szerepet, és örülök annak, hogy a tantestület jelentős részével sikerült tisztázniuk a félreértéseket. Bár nem értem, hogy ilyen tapasztalatok után miért nem kerestek másik iskolát a gyerek számára, lehet, hogy végül Önnek volt igaza, és kisfia megveti a lábát ebben az intézményben – csak sikerüljön az a történelem vizsga! Kérem, ne haragudjék, de a hazai pedagógusok minősítésébe nem mennék most bele. Tudom, hogy Önöket súlyos trauma érte – és a példák, amelyeket említ, valóban visszarettentőek – mégis reménykedem: a gyerek meg fogja találni azt a tantestületi hátteret, amely – a lehető legkevesebb konfliktussal – eljuttatja őt az érettségiig.

Kulcsszó: , betegség, iskola, szorongás

Tisztelt Doktor Úr!

Van egy ötéves, tündéri, okos, de nagyon érzékeny kislányom. Kicsi korától kezdve észrevettük, hogy elsírja magát, ha valaki nagyon hangos mellette (még akkor is, ha az a szeretett nagymamája, aki hangosan nevet), nem szereti, ha túl hangos a zene; amikor az ovis csoportjának bábelőadás-sorozatra vettek bérletet, ő azokon a napokon nem ment oviba, mert az első előadást végigsírta. Elfogadjuk őt ilyennek, nem próbáljuk erőszakolni azokat a dolgokat, amiktől tart. Most azonban egy olyan problémánk van vele, ami az egészségét is veszélyezteti. Amúgy sem túl jó evő, és egy hete együtt ebédelt a különben nagyon szeretett hároméves unokahúgával, aki valamiért a végén kihányta az ételt. Ez a lányomat annyira undorította, hogy végül ő is hányt. Azóta nagyon rövid idő alatt komoly fóbiái alakultak ki az evéssel kapcsolatban. Pár mondatban: nagyon szereti az óvodát, a társait, de amikor az eset után először oviba ment, az ebédnél (addig semmi baj nem volt) amikor le kellett ülni a többiekkel, elfordult, lehajtotta a fejét az asztalra azzal, hogy ő álmos, aludni akar. Azaz nem akar gyerekekkel együtt enni, fél hogy valaki hányni fog (nekünk azt is mondta másnap, hogy azért nem megy oviba mert „az ebédnél több gyerek is hányt” - mint az óvónőtől megtudtam, természetesen senki nem hányt akkor). Itthon nagyon leredukálta az ételeket, amiket elfogad: szinte semmi főtt étel (leves, főzelék, „nedves”, szószos ételek nem jöhetnek szóba), csak a szilárd, elkülöníthető darabokból álló ételeket fogadja el - kenyeret, pogácsát, lángost, péksüteményeket, de ezekből sem sokat. Eddig rajongott a joghurtért, most az sem kell. Nem kellett sok ész, hogy rájöjjek, azokat utasítja el, amiknek az állaga valamennyire is a hányásra emlékezteti (elnézést, de tényleg így van). Ugyanezért elutasítja az intenzívebb illatú ételeket is, pl. sajtot, és más szagokra is érzékenyebb lett. Ami nagyon bánt: van egy egyéves kistestvére, akit nagyon-nagyon szeret, sülve-főve együtt voltak eddig, ha a kislányom nem volt óvodában. Most őtőle is kezd elidegenedni, mert azt sem viseli el, ha a kicsinek akár csak nyálas a szája (fogzik), vagy kifli darabok vannak az arcán. Mivel a kicsi főleg főzelékeket és pépes dolgokat eszik, a lányom nem hajlandó vele egy asztalnál enni, és ha a kicsi a nappaliban eszik, ő inkább valamilyen indokkal kimegy onnan - vagy közli hogy álmos (akár reggel ébredés után 2 órával!), és befekszik az ágyába. Ugyanezt az „álmos vagyok, lefekszem” dolgot játssza el akkor is, ha nem tetszik neki az ebéd. Nem tudom mit tegyek, ráadásul az egész gyerek akkora mint egy három-négyéves, kisebb a kortársainál és nagyon vékony (már kértem egy beutalót a gyerekorvostól, hogy kivizsgálják, nincs-e valami ételallergiája vagy hasonlója, ami az elégtelen gyarapodását okozhatja). Félek, hogyha ez tovább súlyosbodik, infúzióra kerül, ezért inkább hagyom, hogy azt egye, amit akar, és vitamint kezdtem neki adni, nehogy hiánybetegségei legyenek, mert zöldséget/gyümölcsöt sem akar már elfogadni, vagy legalábbis nagyon keveset. Így viszont attól tartok, hogy berögzül nála ez a táplálkozás, és teljesen el fogja hagyni a főtt ételt. A férjem azt mondja, hagyjam, hadd egye amit akar, ha majd elhomályosul a rossz emlék, vissza fog térni a korábbi ételekhez is.
Tisztelettel várom a válaszát, megköszönve azt, hogy eddig annyit segített nekünk, szülőknek, már az is olyan megnyugtató, amilyen hangon megszólal egy-egy műsorban, hát még a tanácsai - amire most (habár sosem gondoltam volna) nekem is szükségem lett. Önből sugárzik a szeretet! Nagyon jó egészséget és további sok sikert kívánok, és áldást egész életére!

Annamária

Kedves Annamária!

Az elmúlt egy-két évben sokat írtam arról – pl. A félénk gyerekekről című fejezetben a Szülők könyvében is esik róla szó – hogy az ízekre, illatokra, zajokra való érzékenység egyértelműen veleszületett tulajdonság. Az ilyen gyerekeket egy adott időegységben sokkal több és sokkal erőteljesebb ingerhatás éri a külvilágból, mint másokat, éppen ezért gyakran kényszerülnek arra, hogy az intenzív hatások elől visszahúzódjanak. Kislánya akarva-akaratlanul most is maga előtt látja a hányó gyerek eltorzult arcvonásait, érzi az akkor tapasztalt émelyítő illatot, és bármilyen ételt tesznek elé, ami ezeket az emlékeket életre hívja, „visszahúzódik”. Az érzékeny gyerekek – bizonyára az Ön kislánya is – rendkívül értelmesek, kiváló megfigyelő képességgel, nagyszerű logikai érzékkel rendelkeznek. Különös, „rendhagyó” személyiségük pozitív vonásaival bőségesen meghálálják azt, hogy a szülő részéről az átlagosnál több megértést és türelmet igényelnek. Biztos vagyok benne, hogy férjének igaza van: ne erőltesse a gyerek által elutasított ételeket, inkább segítse őt abban, hogy azzal lakhassék jól, amit szívesen fogyaszt. Az elrettentő emlék az évek során sokat halványul majd, és kislánya – ha nem is lesz mindenevő – a mainál jóval változatosabban fog táplálkozni.

Kulcsszó: , érzékenység, etetés, szorongás

Tisztelt Ranschburg Jenő!

A következő kérdéssel fordulnék Önhöz, elnézést, de nem kamaszkorú gyermekkel kapcsolatban. Zsófi nemrég volt két és fél éves, és körülbelül három hónapja az a számára a megnyugtató, ha a karomat kaparássza. Ez nem volna baj, ha ez engem nem idegesítene halálra. Az apukája például szereti, ha ezt csinálja, de neki csak az a jó és megnyugtató, ha velem csinálja. Mit lehetne Neki helyette ajánlani, mert ez így állandó konfrontációhoz vezet köztünk, és főleg az elalvásnál, hiszen elsősorban akkor veszi igénybe ezt a számára megnyugtatást hozó cselekvést. Egy másik érdekes szokása, kb. két hónapja kezdődött, hogy a nyelvét nyújtogatja. Próbálok nem rászólni, de az az igazság, hogy teljesen tönkreteszi a kis szája körül az egyébként is érzékeny bőrét, ami aztán állandóan piros, berepedezett. Mit lehet tenni, illetve mi okozhatja ezt a rossz szokását? Szorongás?
A harmadik kérdésem pedig arra vonatkozik, hogy nekem, mint édesanyjának szabad-e, vagy kell-e beleszólnom a kislány édesapjával való viszonyába. Zsófi apukája sajnos eléggé türelmetlen -ő maga is bevallja, hogy nincs türelme a kislányhoz- és bizony elég sokszor kerülök vele vitába, amiatt, hogy kiabál a gyerekkel, illetve néha egy-egy tasli is elcsattan. Zsófi nagyon gyakran mondja az apjának, ha az közeledik hozzá, hogy „Hagyjál békén!”, mire az apja megsértődik, pedig mondtam neki, hogy tőle tanulta Zsófi ezt a mondást. Ha ugyanis valami olyat csinált a kislány, ami nem tetszett az apjának, mindig azt mondja neki, hogy „ilyen rossz gyerek nekem nem kell, hagyjál békén!”. Figyelmeztettem, hogy ne mondjon ilyeneket, de ilyenkor mindig leszól, hogy én minek okoskodom, meg én meg a vacak pszichológia könyveim stb. Most mondtam neki, hogy csak azt kapja vissza a gyerektől, amire tulajdonképpen Ő tanította. Nem tudom, mit tegyek, mert Zsófi borzasztóan apás lenne, ez más, a családban levő férfiakkal való kapcsolatából teljesen világosan látszik, de ennek ellenére az apját nagyon sokszor visszautasítja. Aztán néha-de sajnos ezen esetek száma a ritkább -nagyon jól elvannak, és egymásra találnak, de ezek a időszakok is nagyon rövid életűek. Mit tehetek én? Hogyan próbáljak segíteni, tulajdonképpen mindkettőjükön? Ebben kérem a tanácsát

Segítségét előre is köszönöm

Judit

Kedves Judit!

Az „elalvási rítusok” – ha egyszer már kialakultak – nagyon nehezen befolyásolhatók. Mi lenne, ha felvenne egy hosszú ujjú ruhát? Biztos, hogy így nem zavarná Zsófi kaparászása. A „nyelvnyújtogatáshoz” nem tudok érdemben hozzászólni – ártalmatlan „rossz szokásnak” látszik, a szorongáshoz feltehetően semmi köze nincs. Ne szóljon rá miatta Zsófira, ne figyelmeztesse, ne tudatosítsa benne ezt a szokást, mert ezzel inkább hátráltatja a probléma megoldódását. Az életkorából adódóan egyre többet kommunikáló gyerek – aki lassan óvodás lesz – minden bizonnyal rövidesen elhagyja ezt a rossz szokást. Ami pedig Zsófi apukáját illeti: kétségtelen, hogy Önnek teljesen igaza van mindabban, amit férje szemére hány. Mégis azt tanácsolom: ne nevelje a férjét, mert a feszültség, ami ilyen módon kettőjük között keletkezik, többet árt, mint az eredmény, amit esetleg férje apai viselkedésében el tudna érni. Leveléből úgy látom: ez az ember imádja a kislányát, és higgye el nekem, ez a legfontosabb. Zsófi most egy kicsit „kacérkodik” apjával: elhessegeti, amikor úgy hozza a kedve, de ez a kislány pontosan tudja, hogy apja nem mond igazat, amikor kijelenti, hogy ilyen gyerek nem kell neki! „Játszma” ez kettőjük között – nem több és nem is kevesebb – és higgye el, ha nem jönnek közbe zavaró körülmények – ebből nagyon szép apa-lánya kapcsolat alakulhat ki.

Kulcsszó: , apa, biztonság, szigorúság

Tisztelt Tanár Úr!

Bocsánat, amiért nem a meghatározott korosztályt érintő kérdést teszek fel, de olyan embertől szeretnék a kérdésemre választ kapni, akinek adok is a véleményére!
Anna babám 8 hónapos, ugyan nagy baba, de én egyfolytában hordozókendőben hozom-viszem. A lakásban már nem, mert ideje felfedeznie a világot, de ha elmegyünk, akkor még mindig hordozom. Nem is szereti a babakocsit (talán ezért) és természetesen szeret ölbe lenni és nem utolsó szempont, hogy nekem is nagyon jó ez, mert menet közben beszélgetünk, énekelünk (ő is a maga nyelvén) kukucsosat játszunk... nagy móka az egész. Nem divatból, vagy valami irányzathoz való tartozásból teszem ezt, hanem mert büdös van a babakocsi szintjén és mert szerintem nem túl érdekes a babakocsiban ülni. Ezen kívül is sokat veszem fel, sokat ringatom. Azt szeretném megkérdezni, hogy valóban rossz következményekkel jár-e ez? Hisztis lesz, anyás és lusta? Hallottam olyat is,hogy nem fog tudni beilleszkedni, hátráltatni fogja ez a túl sok közelség a tanulásban és még sok olyat amit nem érzek igaznak, vagy talán csak nem akarom elfogadni, mert amúgy ezeket egy szakember mondta, aki jobban látja a következményeket. Anna baba nagyon vidám, nagyon szereti az öregeket meg a férfiakat, de a nőket is és szinte bárkivel jól érzi magát kb. 20-30 percig. Ha sorban állunk simogatja (szeretné) az emberek vállát, haját, szemüvegét és szégyenlőset játszik, sokat nevet. Nem sírós, de talán azért mert folyton együtt vagyunk! Nem szeretnék ártani a gyerekemnek, nem szeretném ha a majomszeretetem miatt később kiszolgáltatott lenne!
Köszönöm, hogy elolvasta a levelemet és előre is nagyon köszönöm válaszát!

Tisztelettel: Katalin

Kedves Katalin!

Kérem, ne higgyen annak, aki ijesztgeti. 50 éves szakmai tapasztalataim – és nemzetközi pszichológiai kutatások eredményei – mutatják, hogy az Ön anyai viselkedése csak használhat Annának – és semmiféle kárt nem okoz. Nem igaz, hogy a „hordozott baba” hisztis lesz és lusta – éppen ellenkezőleg! A baba, aki megtanulja, hogy bármikor megszólítja a világot, a világ erre pozitívan reagál, nem hisztizik, mert ennek a számára semmiféle értelme, haszna nincs. Kíváncsi lesz, érdeklődő és kreatív, aki másfél, kétesztendős korától kezdve jóval kevesebbet kéredzkedik ölbe, mint a többiek, óvodáskorára jó önértékelésű, magabiztos és vidám gyerekké válik, akire jogosan büszkék a szülei. De számos vizsgálat igazolja azt is, hogy ez a „biztos kötés”, ami a „hordozott babát” anyjához fűzi, egy életen át pozitívan érezteti hatását. Minden esély megvan arra, hogy Anna nyitott, asz emberekhez bizalommal közeledő, jó emberi kapcsolatokat ápoló, harmonikus személyiségű felnőtté válik.

Kulcsszó: , biztonság, elválasztás, tanulás

Tisztelt Tanár úr!

Pár hete kaptam választ fiammal kapcsolatban. Levelemből és válaszából a lényeget bemásolom alulra, így talán emlékszik majd ránk.
Sajnos, a történtek óta nem javult, hanem romlott a helyzetünk az iskolában. A fiamat szidalmazó szülői után
1., beszéltem a tanárokkal és az igazgatóval, behívatták a gyerekvédelmit, én vittem magammal a régi pszichológust, és megbeszéltük, hogy az osztályban drámapedagógia lesz, a tanító szupervizort kap, én pedig elviszem a Nevtanba a fiamat.
2., én elvittem, a többiből semmi nem lett
3., a szülők folyamatos akciókat tesznek a gyerek ellen, pl. írtak egy körlevelet, amiben az egyikőjük azt teszi szóvá, hogy a fiam azt mondta az osztálytársának, hogy ráveszi a gyerekét, ölje meg a szüleit. Máskor apuka hívott fel, hogy a fiam felpofozta a lányát (állítólag nem), majd egy anyuka kezdett kérdezgetni, hogy szeretgetem-e eléggé a gyerekemet stb.
4., a tanító levelet írt a szülőknek, hogy történtek lépések, de fejezzék be a körlevelezgetést
5., a szülők azt befejezték, de a fiamat naponta találták meg olyanokkal, hogy hátba vágta a fiát stb.
6., a gyerekem kikészült, rosszul alszik stb., erre az igazgató másik napközibe tetette erre a pár hónapra, mert a délutánosunk közölte, hogy nem bír vele. Hadd kapjon a gyerek egy kis levegőt- ez volt a magyarázat. Az új tanító a másik napköziben aranyos, a fiamnak nincs is vele gondja, de vágyik az osztálytársai után és vissza akar menni az osztályába úgy is, ha folytatódnak a gondok.
7., az egyik anyukával sikerült összevesznem, és határozottan felszólítottam, hogy távollétemben a fiamat az iskolában ne zaklassák, ne tegyenek ránk megjegyzéseket, ne pletykáljanak, mert az az ő gyereküknek is árt. Az igazgatónál kötöttünk ki, aki szintén felszólította erre, majd közölte, ha a szülők akarnak, beszéljenek vele.
8., Ma az igazgatónál vannak a szülők. Felém nagy a nyomás, hogy én is üljek le velük, de szerintem nem hallják meg amit én akarok mondani, csak azt várják, hogy szórjak homokot a fejemre, ez pedig tőlem nagyon távol áll, ezért húzódozom. Azt akarják megtudni, az iskola mit tesz az ügy érdekében.
Ismét megjegyzem, hogy a fiam nem csinál sokkal extrább dolgokat, mint a többiek, de mostanra társasági esemény lett vele foglalkozni. A tanító, az igazgató próbálnak segíteni, de elakadt a folyamat. A fürdővízzel pedig kiöntjük a gyereket, aki sajnos egyre rosszabbul tűri az eseményeket. Én sajnos szintén. A feszültséget 3-5 szülő kelti, napról napra tűnnek fel olyanok, akik „eddig nem voltak érintettek, de most már tegnap óta azok” stb.
Arra a tanácsára, hogy hívjak meg gyerekeket, nem látok reményt egyelőre. Három barátja van az osztályban, mind lányok, ők jöttek eddig is, a többieket viszont távol tartják a szülők. Attól is tartok, az áprilisi szülinapján ne legyen nagy csalódás, ha kevesen jönnek el. Mi lesz ezzel a kisfiúval??

Válaszát köszönöm:
B. Krisztina

Kedves Krisztina!

Továbbra is csak azt tudom tanácsolni: tartson ki. Az ilyen nyílt, egyenes emberek, mint Ön, kizárólag ilyen módon tudnak eredményesek lenni – a közhiedelemmel ellentétben, nem is ritkán. Üljön le kisfiával, és beszélje meg vele: neki is ki kell tartania! Ha Ön, mint szülő, azt tapasztalja, hogy gyereke nyugtalan, ideges, rosszul alszik, nem tudja kontrollálni önmagát, végül nem tehet mást, meg kell hátrálnia, és másik iskolát kell keresnie. Mondja el azt is: a korán érő fiúk gyakran kerülnek ilyen helyzetbe, talán azért is, mert a tanítók nincsenek hozzászokva a serdülőkorhoz. Kíváncsi vagyok, mit beszéltek meg a szülők az igazgatóval, és talán mégsem ártana, ha egyszer Ön is rászánná magát egy beszélgetésre velük. Persze, csak akkor, ha eldönti: nem engedi felidegesíteni magát. Nem jó, hogy kisfia csak kislányokkal barátkozik az osztályban. Fiúk kellenének a baráti körbe, és az a benyomásom: ha Ön valamilyen módon egyezségre tudna jutni a szülőkkel, ez javítaná a gyerekek kapcsolatát is. A legfontosabb azonban, hogy kisfia folyamatosan érezze: nincs egyedül, anyukája mögötte áll. Várom levelét az újabb fejleményekről.

Kulcsszó: , iskola, kamaszkor, türelem

Kedves Tanár Úr!

Négyéves kisfiam szeptemberben kezdte az óvodát, Waldorf-csoportban, azaz egy már összeszokott társaságba került be. Kedves, értelmes, kiegyensúlyozott gyerek (volt). Az őszi-téli időszakban gyakran volt beteg, ezért nem tudott folyamatosan oviba járni: egy hétig ment, két hetet otthon ült. Az első napokat leszámítva nem tiltakozott az óvoda ellen, és mindig jókedvűen várt ránk délután.
Február óta nem volt beteg, tehát hat hete folyamatosan jár. Két hete jelentkeztek az első problémák. Ha valami nem úgy van, ahogyan ő szeretné, vagy elvesznek tőle egy játékot, akkor verekszik a gyerekekkel (ez naponta többször előfordul, és egyre rosszabb a helyzet).
Otthon nem hajlandó beszélni róla, vagy azt mondja, hogy a többiek is verekedtek (ami igaz is, csakhogy ő kezdte). És soha nem hajlandó bocsánatot kérni. Azóta feszült, reggel nem akar óvodába menni, húzza az időt, délután nyugtalan, ingerlékeny.
Sajnos, otthon is így reagál újabban, ha valamit megtiltunk neki, ütni próbál.
Eddig is volt eset arra, hogy verekedett (ritkán), válaszképpen mi soha nem ütöttünk, inkább igyekeztünk elmondani, hogy az a másiknak nagyon rossz, ha megveri.
Otthon harmonikus a családi életünk, nem veszekszünk, sokat olvasunk, mesélünk neki, tornázik, birkózik a férjemmel, rajzol, gyurmázik. Mégis arra gondolok, hogy bennünk, a nevelésben van a hiba. A következetesség nem az erősségünk.
Kérem, adjon tanácsot, hogyan tudnék segíteni abban a kisfiamnak, hogy ezt a számára szörnyű időszakot átvészelje, és megoldja a problémáit.

Előre is köszönöm,
Egy aggódó anyuka

Kedves Levélíró!

Kisfia viselkedéséből nem szabad messzemenő következtetéseket levonnia – sem Önmagukra, sem a gyerekre nézve. Biztosra veszem, hogy „egyszerű” beilleszkedési problémáról van szó – ami persze nem is olyan egyszerű, de semmiképpen sem „szörnyű”. Önök egyébként nagyon jól reagálnak a gyerek otthoni agresszív próbálkozásaira (arra nem szabad számítani, hogy az ilyen türelmes, magyarázó szülői reakció azonnal hatékony; előbb-utóbb azonban mindenképpen beválik), a társaitól való bocsánatkérést azonban egyelőre nem erőltetném. Az ilyesmi – ha nem szívből jön – inkább csak növeli az indulatot. Azt javaslom, beszéljen az óvónővel, amennyire ez lehetséges, próbáljon segíteni a gyerek beilleszkedési gondjaiban. Ha igazam van, mire a nyár kezdetét veszi, az aggodalmat kiváltó tünetek minimálisra csökkennek.

Kulcsszó: , erőszak, óvoda, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!

Bár gyermekem hat éves, így nem tartozik a kamasz kategóriába, mégis nagyon örülnék, ha válaszolna kérdéseimre. Svédországban élünk, a férjem svéd. A fiaim, van egy kistestvér is, 6 és 3,5 évesek. A nagyobbik mindig is óvatos volt, szerette a dolgokat előbb megfigyelni, kitapasztalni, és csak utána vetette bele magát a játékba, a gyermekek közé. Az óvodában soha, semmilyen problémánk nem akadt. Szeptemberben kezdte az iskola-előkészítőt (itt a gyerekek 7 évesen kezdik az iskolát, előtte egy évig előkészítőbe járnak) és az első iskolából 5 hónap után ki kellett vennem. Bántották, csúfolták, és a pedagógusoktól semmilyen segítséget nem kaptunk, a gyermekem meg még a saját testvérének sem csap oda, nemhogy az osztálytársainak. Az új iskola (máshol nem kaptunk helyet) egy alapítványi Montessori iskola, és háromnyelvű, svéd, angol és francia. Otthon magyarul és svédül beszélünk, tehát most 4 nyelv ömlik rá. Kicsit zavarja, hogy nem érti az angolt és a franciát, de elmagyaráztam neki, hogy nyugodtan beszéljen a tanárokkal svédül, megértik. Ez az új iskola nyugodtabb, a pedagógusokkal is együtt lehet működni, viszont taszigálás, időnként verekedés a gyerekek között itt is előfordul. Gyermekem viszont nagyon furcsa lett, amióta ide jár, nem akar semmit csinálni. Már második éve jár úszásra (pancsolás és némi úszásoktatás) eddig nagyon szerette, most csak idétlenkedik a vízben (ha sikerül beimádkozni), hogy túl nehezek a feladatok, nem tudja megcsinálni. Karatézni is jár, ott is néha előfordult, hogy nem volt hajlandó beállni a többiek közé. Rám nem hallgat, semmit nem mesél el, csak az apjának. Nem értem, hogy miért ilyen, talán stresszeli az új iskola, túl sok neki a plusz két nyelv? Néha az az érzésem, mintha nem is hat éves lenne, hanem tizenhat....
Köszönöm előre is a segítségét.

Üdvözlettel,
Zsuzsanna

Kedves Zsuzsanna!

Amennyiben kicsi fia tökéletesen beszél svédül, nem hiszem, hogy a belépő két új nyelv önmagában okozója lehet a problémának. Azt gondolom, mindenekelőtt az előző iskolában szerzett rossz tapasztalatok befolyásolják őt; fél a közösségtől és az aktivitástól, kísérik az előző iskola fájdalmas emlékei. Leveléből úgy látom, kicsi fia szelíd és megfontolt, az átlagosnál érzékenyebb gyerek, és bár nem tudom pontosan, miért vált abban az iskolában a többiek csúfolódásának tárgyává, az ilyen típusú gyerekek nagyon sebezhetők, a méltánytalan sérelmek passzívakká, visszahúzódókká teszik őket kortársaik között. A Montessori egyébként – ilyen szempontból – jó választás volt, biztos, hogy a nevelők segítenek oldani a gyerek gátlásait. Azt javaslom, adjon neki időt; ne kívánjon tőle többet, mint amit teljesíteni képes, minden apró „jó jelre” figyeljen oda, és jelezze kisfiának, hogy észrevette. Biztos vagyok benne, hogy a gyerek az új környezetben feloldódik majd, és viselkedése nem fog okot adni a szülői aggodalomra.

Kulcsszó: , biztonság, érzékenység, iskola

Tisztelt Doktor Úr!

Valószínűleg önszántamból nem fordultam volna magához. Édesanyám hívta fel a figyelmem erre az oldalra. Először egy kicsit hülyén éreztem magam, hogy „ugyanmár nekem nincs szükségem semmilyen segítségre”... vagy legalábbis ezt szeretném hinni, hogy nincs szükségem senki segítségére. Így ismeretlenül könnyű levelet írni, valószínűleg úgysem tudom teljesen átadni azt ami nyomja a szívem. És itt jön a legjobb kérdés: Mi nyomja a szívem? Talán nagy vonalakban eltudnám mesélni,mondani vagy magyarázni, de még saját magam sem tudom, hogy hol is van a probléma.
18 éves lány vagyok. Viszonylag normális gyereknek indultam, amennyire normális lehet egy gyerek. Gyerek szemmel akkor boldognak láttam az életem. Van két testvérem, egy öcsém és egy nővérem, egy rendes dolgos apukám, és egy jószívű okos anyukám. Így mondtam volna akkor... Büszke voltam rá hogy az Én szüleim együtt vannak, és nem váltak el. Szerettem őket nagyon. Csak aztán az életem 360 fokos fordulatot vett. Talán kamaszodni kezdtem, talán más volt a baj már magam sem tudom. otthon is változott a légkör, az a boldog, szerető család már annyira nem is tűnt annak aminek hittem. Ahogy nőttem fel, úgy nyílt ki a szemem, hogy igazából mi is folyik körülöttem. Apukám nem is annyira dolgos és jó ember amilyennek hittem... És talán anyukám is változott a szememben. 14 voltam, amikor hip-hop egy válás, költözés, iskola váltás, az első „komoly” szerelem vége. Nem voltam épp a helyzet magaslatán. Apukámmal maradtam Én is és a két testvérem is. Anyukám pedig új életet kezdett, ami néha még számomra is felfoghatatlan. Ott akkor úgy éreztem hogy elvesztettem valami iszonyatosan nagy értékű dolgot az életemből. Sok minden változott ezután. Átlagos tanuló voltam, mondhatni jó eszem van. Suliból suliba jártam, kirúgtak, megbuktattak és ami még jöhet ilyenkor. Az apukámnak folytonos csalódást okoztam, kimaradtam itthonról, nem jártam haza este. Bandákba keveredtem, ittam, füveztem, a kezeimet vagdostam ha épp olyan hangulatom volt. Egy nagyon jó barát segített kilábalni ezekből. Ugyan már nem csináltam a dolgaim, de a lelki sebek megmaradtak. Most is sírok amikor ezt írom.
Édesapám jobbnak látta, ha elküld egy messzi suliba kollégistának. Túlnőtt rajta ez a dolog, nem volt ideje rám figyelni. Nagyon rossz érzés volt hogy túladott rajtam, mert nincs kedve és ideje ezzel foglalkozni. Magamra maradtam ismét... Persze ez nem teljesen igaz, mert mindig voltak alkalmi emberek, akik tartsák bennem az életet, csak hát a lelkem azért mégis egyedül volt. És aztán, mint derült égből a villámcsapás megjelent a nagy szerelem. Boldog voltam, minden rendben volt egy évig talán. Nagyon szerelmes voltam, mindennél fontosabb volt Ő. Nem érdekelt a családom, mert ha Én sem érdeklem Őket, akkor Engem Ők miért érdekelnének? Rossz felfogás most már tudom. Mert amikor vége lett a kapcsolatomnak és totál padlón voltam, egyedül maradtam. A családom már olyan messze állt Tőlem hogy szinte csak mosni, meg pénzért jártam haza. Rossz volt itthon, rossz volt a koleszban, rosszvolt mindenhol. Nem akartam senkit látni, nem akartam senkivel beszélgetni. Éjszakákat sírtam át úgyhogy senki sem figyelt rám. Többször próbáltam öngyilkos lenni, de sajnáltam azokat akiket magam után hagynék. Visszajött a kézvagdosás, a folyamatos bulik és pia. Egy nagy nullának érezem magam. És most itt vagyunk: Írom ezt a levelet, magam sem tudom miért. Ez még a fele sem a történetnek, csak egy dióhéjnyi változata. Lassan egy egész könyv lesz ebből a levélből :) Köszönöm a türelmét hogy végig olvasta.

Köszönettel: Tímea

Kedves Tímea!

Az én szakmámban „tárgyvesztésnek” nevezik azt az eseményt, amikor valaki elveszíti azt a személyt, aki a legközelebb áll hozzá, és akinek köszönhetően biztonságban érzi magát. Nos, Maga háromszor is átesett ezen a tárgyvesztésen. Először – és ez a legsúlyosabb – amikor édesanyja kilépett a család életéből, másodszor, amikor édesapja kollégiumban helyezte el, és harmadszor, amikor szerelmi kapcsolata véget ért. A tárgyvesztés az érzékeny embert mindig depresszióra hajlamosítja – és Maga igazán érzékeny ember. Persze, amikor a tizenéves depressziós, nemcsak az történik, hogy éjszakánként telesírja a párnáját (persze, mint ezt megírta nekem, megesik az is), hanem az is előfordul, hogy kilép az élet hagyományos keretei közül: inni kezd, drogozik, és keresi a hasonlóképpen élők társaságát. Tímea, Maga depressziós; tehetetlennek érzi magát, és reménytelennek látja a helyzetét, mégis – és ezt nagyon helyesen tette – írt nekem. Ez azt jelenti: a lelke mélyén számít a segítségre, és arra vár, valakiben, vagy valamiben mégiscsak képes lesz megkapaszkodni. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ez is megtörténik, de addig mindenekelőtt önmagában kell megkapaszkodnia. Tímea, ne hagyja magát! Ne engedje, hogy visszacsússzon abba a mélységbe, ahonnan egyszer sikeresen kilábalt már. Adjon magának utasítást a rendezett életvitelre, és fogadjon szót ennek az utasításnak. Jó lenne, ha szakorvoshoz, vagy pszichológushoz fordulna, és akár teszi ezt, akár nem, kérem, írjon nekem. Ígérem, minden levelére válaszolok.

Kulcsszó: , apa, biztonság, kamaszkor

Dr. Ranschburg Jenő

Tisztelt Tanár úr, Én egy nagymama vagyok, aki már egyedül felneveltem egy gyermeket és végig éltem a tinédzser gyermek idegesítő pimasz viselkedését. Bevallom volt, hogy megvertem, mert a többszöri szép szó nem használt. Most a lányom nevel tinédzser gyermeket. Most Ő került olyan helyzetbe, hogy bár mennyit kérte gyermekét, pl., hogy pakoljon össze a szobájában vagy időben jöjjön haza nem hajlandó teljesíteni, ezért 2 alkalom bántalmazta. Kérdezem, hogy ez nagy bűn-e. Úgy érzem, hogy ilyen alapon az országban az édesanyák 90%-a bűnös. Saját tapasztalatomból tudom, hogy mikor az ember megveri azt, akiért aggódik, abban a pillanatban az ember úgy érzi, hogy tehetetlen s nekem jobban fájt, hogy más megoldást nem találtam. Válaszát köszönöm.

Kedves Levélíró!
A serdülőkor egyik jellegzetes vonása, hogy a gyerekek egy kicsit (vagy még annál is jobban) lustákká és rendetlenekké válnak, és ezzel – talán nem is egészen véletlenül – szinte „az őrületbe kergetik” szüleiket. Pedig az Ön családja is jól mutatja: átmeneti állapotról van szó! Hiszen leánya most pontosan ugyanazt éli át, mint Ön körülbelül 25 évvel ezelőtt, és most unokája rendetlenkedik és „pimasz”, éppen úgy, mint annak idején a kislánya. A kérdésére térve: semmiképpen sem mondhatjuk, hogy egy tizenéves gyerek fizikai bántalmazása elfogadható nevelési módszer; már csak azért sem, mert az Ön véleményével ellentétben, nem nyújt megoldást: a bántalmazott serdülő legközelebb ugyanolyan lusta és szemtelen lesz, mint korábban volt. A „megoldás” abban a kölcsönös szeretetben rejlik, ami miatt a pofon szenvedést okoz az ingerült anyának, és ami miatt ugyanez a pofon nem vált ki tartós gyűlöletet a megvert gyerekből. Bántalmazni egy kamaszkorú gyereket tehát nem helyes és nem is eredményes szülői viselkedés. Ugyanakkor: nem „bűn”; ideges, kapkodó világban élünk, a szülő élete gondokkal teli, nagyon is érthető, ha esetenként a fejébe szalad a vér, amikor gyereke provokálja őt. Tudnia kell azonban, hogy idegessége, türelmetlensége mentség ugyan, de a fizikai bántalmazás a serdülőkor problémáinak megoldására nem alkalmas eszköz. Jó érzés, ha tapasztalja: a meleg, szeretetteljes kapcsolat gyermekével az ilyen esetek ellenére fennmarad, és biztosíték arra, hogy gyermeke 20-25 év múlva ugyanúgy szembe kerül majd „lusta és szemtelen” lányával vagy fiával, a tisztesség és a rend védelmében.

Kulcsszó: , büntetés, erőszak, kamaszkor

Kedves Tanár Úr!

Egy hatodik osztály osztályfőnöke vagyok. Idén bukott hozzánk egy fiú, aki fölborította az osztály életét. Tudtam, hogy problémás, ezért év eleje előtt meglátogattam a szülőket, és megbeszéltük, hogy mik azok az alapvető kérések, elvárások, amit ha teljesít Zoli, akkor szívesen fogadjuk az osztályunkba. Előző évben molesztálta a lányokat, obszcén szavakkal, fogdosással zaklatta őket, bekiabált az órán, üvegcserepet vett a szájába, azzal fenyegetve a tanárt, hogy öngyilkos lesz.
Ők is szeretnék, ha a fiú el tudná végezni az általános iskolát, segítőkésznek mutatkoztak. Nem is zaklatta a lányokat, de kidobálta a táskáikat az ablakon, döglött egeret tett az egyikük táskájába, gyújtogatott, ellopott egy telefont, amit a szülők segítségével visszakaptunk, és hadd ne soroljam még miket tett. Zolival folyamatosan, mondhatjuk minden szünetben beszélgetek. Mindig belátja, hogy nem kellett volna az aktuális dolgot tennie. Sikerült a szülőket rábeszélni, hogy a Nevelési Tanácsadótól kérjünk segítséget, mert a követelményeket sem tudja, nem akarja teljesíteni, kilépett az iskolai feladat helyzetéből már réges rég. A gyermekvédelemmel is felvettem as kapcsolatot, tartottunk esetmegbeszélést velük, a tanárokkal, a szülőkkel. Próbáltam a pozitív oldalára fókuszálni, azt gyűjteni, a szülőknek elküldeni, ez pillanatnyilag sikeres is volt, de a szülők között mindennapos konfliktus van, az anyuka a pszichiátriára került, a fiú természetesen még nehezebben kezelhető. Zolit most pszichiáter vizsgálja, megállapította, hogy hiperaktív. Az én óráimon, magyar, rajz, osztályfőnöki, Zoli nem zavarja az órát, néha még dolgozik is. Megbeszéltük a kollégákkal, ha kiabálni kezd, behozzák abba a terembe, ahol én vagyok, Ott érdekes módon csöndben ül, bevonom, ha tudom. De ez se jó megoldás, hiszen kimarad az órákból. Elmeséli, hogy a halott nagypapa hívja álmában, nyújt jelé egy kést is, hogy legyen öngyilkos. Szeretnék segíteni a fiúnak, de az osztályba járó gyerekek szülei folyamatosan támadnak. A gyerekek végtelenül toleránsak, a szülők szerint csak azért, hogy nekem megfeleljenek. Velük is tartunk beszélgetéseket, Zoli meghallgatja, milyen érzés volt elszenvedni az aktuális támadást, vagy csupán az ordítozását a tanárral, meghatódik, mindent mindig megígér, és folytatódik ott, ahol elkezdtük, vagy még mélyebben. Van az osztályban egy nehezen kezelhető fú, aki követi őt, sőt egy másik is azzá kezd válni. A szülők szerint mindig Zoli a hibás, fölháborító, hogy egyáltalán megbeszéljük az ügyeket. Zoli cigány származású, nagyon értelmes, de tudásában mélyen elmarad a többiektől. Várom a pszichiáter, a Nevelési Tanácsadó, és az ön tanácsát, segítségét, mit tegyek, tegyünk a kollégáimmal?

Kedves Levélíró!

Hát…a helyzet kétségkívül nagyon nehéz. Ugyanakkor kritikus is, mert szerintem ez Zoli utolsó esélye arra, hogy konszolidált, a társadalomba illeszkedő ember válhassék belőle. Attól tartok, hogy a pszichiátriai vizsgálat a hiperaktivitáson túlmutató tényeket is megállapíthat – pl. „beilleszkedési rendellenességet” vagy akár még komolyabb pszichiátriai problémát is. Mindez abból a szempontból is érdekes lehet: nincs-e szükség gyógyszeres kezelésre, illetve a nevelési folyamatok sikerének gyógyszeres megtámogatására? Nagyon jó, hogy a gyerekek tolerálják Zolit, és az is ígéretes, hogy a gyerek ennyire meg akar felelni Önnek. Mindenképpen meg kellene próbálnia apró, pici feladatokat adni a gyereknek, amelyeket az osztályközösségben – a gyerekek segítségével – teljesíteni tud, ami szociális sikerélményt ad, és természetesen az Ön dicséretét is kiváltja. Egyelőre ne sokat törődjön azzal, hogy Zoli kihagy egy-egy órát: ha „hisztizik”, engedje, hogy szeretett osztályfőnöke közelében legyen, mert így elviselhető a környezete számára, és így időben kitolható az a pillanat, amikor magatartása már nem tűrhető tovább. Lassan, apró lépésekben „építkezzék”, és vegye mindig igénybe osztálya segítségét is. Ez egy jó osztályközösségnek látszik, talán a hátralévő két évben képes arra, hogy Zolit a leglényegesebb vonások tekintetében a maga képére formálja. Mindehhez valószínűleg szükség lesz pszichiátriai, pszichológiai segítségre is. Mindebbe belekalkuláltam, hogy Zoli családi háttere problematikus ugyan, de mégis érződik egyfajta segítőkészség, ami szerencsés körülmények között hozzájárulhat a gyerek szocializációjának sikeréhez. Kedves kolléganő, embert próbáló feladatot vállalt, és én nagyon örülök, hogy nem azon töpreng: hogyan szabadulhatna meg a gyerektől, hanem azon: hogyan segíthetne. Kérem, alkalmanként írjon nekem Zoliról; amennyire így a messze távolból lehetséges, mindig készséggel állok rendelkezésére.

Kulcsszó: , büntetés, erőszak, iskola

Tisztelt Tanár Úr!

Tanítónő vagyok, egy 12 és egy 8 éves fiú anyukája! Édesapjuktól tavaly váltam el, a kapcsolat négyünk között mindennapos, a kialakult helyzethez képest elég jó!
Nagyobbik fiam miatt írok Önnek, aki sosem volt ”könnyű eset”. Nagyon szétszórt, rendetlen, nem fogad el szinte semmilyen terelgetést. A korlátokat nem igazán tűri. Értelmes, kedves, érzékeny gyerek, de a felnőttek (tanárok, szülők) korlátozását nem tudja kezelni. Vonzódik mindenhez ami veszélyes, helytelen, rossz! Ezektől próbáljuk nem tiltani, hanem ész érvekkel megmutatni, miért nem jók, hogyan árthatnak neki! Van egy párom, aki sokat segít Andris nevelésében, következetesen igyekszünk elérni nála változásokat! Félek, hogy öntörvényű viselkedése, zabolátlansága erősen kihat iskolai előmenetelére, személyiség fejlődésére! Gondoltam kikérem pszichológus tanácsát, tudnom kell nem én vagyok-e, aki rosszul közelít a problémához! Mivel nagy tisztelője vagyok, szeretném az Ön tanácsát kérni!
Kérem, ha tud, segítsen!
Köszönettel:

Erika

Kedves Erika!

Köszönöm bizalmát, de rövid levele nem teszi lehetővé, hogy túlságosan mélyre menjünk. Ha kisfia olyan, amilyennek képzelem, mindenképpen le kell szögeznem: ez a gyerek nem vonzódik mindenhez, ami „rossz és helytelen”, de kétségkívül rosszul tűri a szabályokat, az irányítást, az átlagosnál kevésbé hat rá a büntetés, és szereti a veszélyt. Ha ez így igaz, azt kell mondanom: karakterének alapvonásai veleszületettek. Az én szakmámban „kalandkereső”, vagy „élménykereső” magatartásról szoktak ilyenkor beszélni. Kétségtelen, hogy az ilyen karakterben sok kockázat rejlik: rosszul viseli a normákat, az egyhangú fegyelmezettséget, ugyanakkor a normaszegés is egyfajta kaland, ami vonzza őt. Mindenképpen javaslom, hogy keressenek (vele együtt) valamilyen „izgalmas” tevékenységet – sportot – a számára, ahol kiélheti kalandvágyát, és – ha erre van mód – olyan iskolát (pl. alapítványi iskolát), amely az individuumnak nagyobb mozgásteret, több szabadságot engedélyez a hagyományosnál. Ilyenkor sohasem a kalandvágy, az élménykeresés letörése a cél, hanem az, hogy a gyerek alaptermészetét olyan bóják közé tereljük, amely úton önmaga lehet, de mégsem ütközik a világ legfontosabb szabályrendszereivel. Kérem, írjon nekem egy kicsit többet, részletesebben kisfiáról, és akkor megpróbálok én is részletesebb, konkrétabb lenni.

Kulcsszó: , büntetés, iskola, szigorúság

Tisztelt Tanár Úr!

Olvastam a Nyugtalan gyerekek c. könyvét. Nagyon sok új információt adott és egyben mintegy összefoglalta a tapasztalataimat is. Én is egy ilyen fiút neveltem fel. Sok könyvet elolvastam, ugyanis meg voltam győződve, hogy van megoldás ill. eredményre vezető nevelés erre a viselkedési zavarra. A tanárok legtöbbször nem voltak partnerek ebben. A fiam egy bentlakásos egyházi gimnáziumban tanul és pályaválasztás előtt áll. Az lenne a kérdésem, hogy a hiperaktivitás és a figyelemzavar megmarad-e felnőtt korban és milyen pályák ajánlottak az ilyen fiúnak? Konkrétan: az orvosi (pszichiáter) ill. pszichológusi pálya elképzelhető-e számukra? Fiam nagyon együtt érző, segítő szándékú fiatalember lett, de a fenti tünet együttesből maradtak meg jellemző vonások. Az Ön tapasztalata szerint mire kell figyelni a továbbiakban az életvitelével kapcsolatban? Az idegen nyelvekből feltűnően jó. Ez volt az a képesség, amelyre építettem a sok kudarca után, amikor már ő lett a feketebárány. Én úgy látom, nagyon sok sikerélményhez kell őket juttatni, és értékes lehetőségéket kell nekik felkínálni (zene, sport, közösségi tevékenység stb.) és ők választanak. A kívülről rájuk kényszerített tevékenységet nem fogják teljes erőbedobással folytatni.
Nagyon érdekes volt a könyvében az , hogy rámutatott, hogy már csecsemő és kisgyermekkorban, melyek azok a jelek, melyek alapján meg lehet „jósolni”, hogy hiperaktív lesz és mire kell figyelni a nevelés során. Én csak ösztönösen kerestem a megoldásokat és sok konfliktust éltünk meg a környezettel. (óvónők, tanárok stb.) Ezek a gyerekek „egy emberes” gyerekek: mindig kell valaki, aki figyel rájuk. pl. cserkésztáborba csak úgy mertem elengedni, ha az egyik nevelővel megbeszéltem, hogy a szeme rajta lesz, vagy külön nyugodt, türelmes csellótanárt találtam neki stb.).
De itt a felnőtt kor és nem tudom, mire számíthatok, mit tanácsolhatok neki, ha megkérdez. A bentlakásos iskola jó választásnak bizonyult, mert mindig felügyelet alatt volt, de önállóságra is nevelődött. (A szívem majd megszakadt, amikor egy hónapig nem jött haza.) Ezt az iskolát is ő választotta. Én csak megmutattam neki, mint egy lehetőséget, őszintén beszélve neki előnyeiről és a nehézségekről is.
Várom válaszát és előre is köszönöm.
Naqy érdeklődéssel várom a következő könyvét.

Köszönettel: Emma

Kedves Emma!

Mint erről – emlékezetem szerint – könyvemben is írtam, a hiperaktív gyerek túlzott mozgékonysága a serdülőkorra csillapul, bizonyos figyelem-problémák azonban egy életen át megmaradnak. Ezek közé tartozik az is, hogy csak arra tud tartósan figyelni, ami igazán, mélyről érdekli – erre azonban az átlagosnál sokkal jobban, és csökönyösebben. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a hiperaktív gyerekek között sok a nagyon tehetséges. A történelem nagy nyugtalan „vándorai”: Napóleon, Columbus, a nyugtalan zsenik, mint Tesla, Edison, mind hiperaktív gyerekek voltak, és az volt Leonardo da Vinci is, aki – talán éppen ezért – több művét be sem fejezte. Azt hiszem, fiának azt kell tanácsolnia: azon az úton induljon el, ami szívéhez közel áll, mert ha szereti azt, amit csinál, minden lehetőség nyitva áll előtte.

Kulcsszó: , intelligencia, iskola, kamaszkor

Tisztelt Tanár Úr!

Kérem, ne haragudjon, hogy nem kamaszkorú gyermek ügyében fordulok Önhöz, azért remélem válaszol kérdésemre. Kislányom 1,5 éves, még szoptatom. A napot általában otthon töltjük, vagy minden másnap a nagyszülőknél. Ha jó az idő, nagyokat szoktunk sétálni is, de közösségbe nem igen viszem még. Otthon és a mamáéknál rendkívül jól érzi magát, minden érdekli, mindent felfedez, akár a lakásban, akár a kertben is, természetesen velem, vagy apával, mamával együtt. Emellett szeret rajzolni (firkálgatni), könyveket nézegetni, kockázni, és ezek a dolgok már 15-20 percig egyedül is lekötik a figyelmét, ilyenkor elég, ha egy légtérben vagyok vele, de bátran végezhetem mellette a házimunkát is. A hozzánk érkező barátainkat szintén imádja, ismeri őket (kb.6-8 családon kívüli felnőttről van szó), bármelyikjükkel bátran eljátszik. A probléma csak akkor kezdődik, ha idegen helyre megyünk. Ilyenkor egy méternél távolabb nem mozdul mellőlem, sőt néha azt sem hagyja, hogy az ölemből letegyem. A múltkoriban babatornán voltunk, az első fél órában el sem mozdult a szoknyám mellől, utána viszont meglepetésemre felszabadult, rohangált a többi gyerekkel, bár azért vissza-visszaszaladt hozzám percenként megerősítésképpen. Tulajdonképpen én semmi kivetnivalót nem találok a viselkedésében, csak az egyik barátnőm - akinek 2 éves kislánya van - mondogatja folyton nekem, hogy most már el kéne járnom társaságba a gyerekkel, mert antiszociális lesz. Ők már kb. 3 hónapos kora óta elhordták különféle helyekre: babaúszás, babatorna, játszóház, és most már bölcsis is. Az a kislány tényleg sokkal bátrabb, mint az én kicsim, bárkivel elvan bárhol, csak valaki foglalkozzon vele. Az anyukájához ilyen szinten abszolút nem ragaszkodik. 5 perc alatt beszokott a bölcsibe, „pápá” intett az anyjának, és befutott játszani. Igaza van ennek a barátnőmnek? Eljött az ideje, hogy társaságba hordjam a kislányomat? Ha, igen milyen gyakran, és mely helyekre vigyem? (Ezzel a 2 éves kislánnyal egyébként hetente egyszer szokott találkozni az én lányom, jó pár órára, de más picikkel tényleg nem.) Én eddig úgy terveztem, hogy 3 éves koráig itthon maradok vele (van rá lehetőségünk), de kezdek elbizonytalanodni, hogy ez-e a helyes megoldás.
II. A másik problémám igen konkrét: kislányom fürdővizét valamelyik nap véletlenül nem ellenőriztük, és térdig egy pillanatra belehelyeztük a kb. 41 fokos vízbe. (Annál tényleg nem volt melegebb!) Egyből kikapuk, és visszahűtöttük a vizet (kb. 2 mp-ig érhetett bele), de már akkor sem, és azóta sem akar fürdeni. Ordít, ha csak kimondom: „Fürcsizni megyünk”. Mit tegyünk? Már mindenféle játékkal próbálkoztunk, de semmi sem segít. Ennek már kb.10 napja. Azóta csak álldogál a kádban, és ordít, hiába kérjük szépen, hogy üljön bele. Gondolom erőltetni nem szabad, de fürdeni csak kell, így napi 3 perc alatt végzünk vele azóta. Kérem, adjon tanácsot, mi lehet a megoldás! Félek, egy életre traumát okozhatott ez nála. Vagy gondolja egyszer elfelejti ezt a negatív élményt? Esetleg az együtt fürdés segíthet?

Előre is köszönettel várom válaszát! Egy aggódó anyuka

Kedves Levélíró!

Mi, felnőttek sem vagyunk egyformák, és nem egyformák a gyerekek sem. Kicsi lánya az átlagosnál érzékenyebb, ahogy mi nevezni szoktuk, „szenzitív alkat”, ami azt jelenti, hogy az idegen környezetben, a sok szokatlan inger hatására visszahúzódik. Nem egyszerű „félénkség” ez, hanem veleszületett karaktervonás, ami – ha a szülő tekintetbe veszi a nevelés során – semmiféle hátrányt nem jelent. Természetesen maradjon vele otthon – ahogy tervezte – három éves koráig, és soha ne erőltesse, amikor azt tapasztalja, hogy a gyerek visszahúzódik az idegen környezet, vagy a túlságosan nagy „nyüzsi” elől. Inkább arra ügyeljen, hogy kicsi lányának mindig legyen „hozzászokási ideje”. Pl. idegen helyre mindig a megjelölt időpontnál egy kicsit hamarabb vigye, amikor még nincs ott senki – vagy csak nagyon kevesen – hogy mire összejön a társaság, a gyerek már valamennyire megbarátkozhasson a környezettel. Tapasztalataim szerint az „érzékeny gyerekek” nyűgösebbek az átlagosnál, az ételek közül is nagyon válogatósak, szóval okoznak gondot a szülőnek, kiváló szellemi adottságaik azonban – ha a szülő nem felejt el odafigyelni ilyesmire – a gondokat bőségesen kárpótolják. Ami pedig a „fürdetési balesetet” illeti: azt hiszem, nem a víz hőmérséklete, hanem a szülői ijedtség váltotta ki a gyerek félelmét a fürdéstől. Türelmesen és fokozatosan kell az eseményt „elfeledtetni” vele – ebben az együttfürdés is segíthet – de biztos, hogy a probléma átmeneti jellegű. Ne felejtse: szenzitív kislánya van – őt egy-egy élmény, tapasztalat mélyebben érinti, mint másokat.

Kulcsszó: , érzékenység, közösség, türelem

Tisztelt Doktor Úr!

Szeretnék segítséget kérni három témában.
Első problémánk a következő: a most 13 hónapos kisfiam (elsőszülött) nem szerette a kiságyat születése óta: talán az első hónapot aludta végig benne. Általában úgy néz ki a fürdés utáni rend, hogy felöltözünk, szopi, utána alvás. A mi ágyunkon alszik el, úgy teszem be az Ő ágyába. Egy idő után, úgy éjfél körül felébred, és addig sír, amíg közénk nem veszem. Aztán éjszaka még párszor felébred és „önkiszolgálót” nyit a ciciből. Ez egy idő után már roppant kimerítő volt, mert akkor még nappal is szopizott, meg éjjel folyamatosan. A család javaslatára lecseréltük a rácsos ágyat egy magasított oldalúra, mondván „Biztos nem szeret a rácsok mögött...”. Vártuk, hogy megoldódik a probléma, de egy kicsit rosszabb is lett: Most már éjfél előtt is fel-felébred, de akkor még a kiságyban tudom tartani egy kis teával, simivel, de jön az éjfél és újra köztünk van, és reggelig „önkiszolgálózik”. Szívesen szoptatom, imádom minden percét, a nappali szopiról magától szokott le, nem fogadta már el egy idő után. De az éjszaka kimerít, minden reggel ki van szívva és érzékeny a mellem. No meg persze nem tudok így aludni se rendesen. A köztünk alvás se lenne baj, ha köztünk aludna, de inkább felém húz, kitol az ágy szélére, ott nyomorgok hajnalig (akkor megy a férjem dolgozni, én meg átfekszem a helyére). Ha megmozdítom, felsír, ha elmegyek mellőle mondjuk a kanapéra, akkor is. Nappal általában egyszer alszik néha 10 percet, néha két órát. Akkor elég a tea, egy kis éneklés és slussz. De legalább alszik. A másik probléma, hogy van egy ember, akitől fél, zokog vigasztalhatatlanul, ha meglátja. Ezzel nem is törődnék, ha nem a saját testvérem lenne. A fiam nagyon nyitott kisgyerek, idegenekkel két perc alatt megbarátkozik, de a tesómmal nem. Ez roppant kellemetlen, családi együttlétek hangulatát határozza meg. Nem tudjuk megbarátkoztatni vele, pedig mindig megpróbáljuk. A harmadik: nem tud, akar egyedül lenni. Itt nem órákra gondolok, csak percekre, mondjuk ha elmegyek a mosdóba, dörömböl az ajtón és sír. Ha a járókába teszem, addig elvan, míg lát, de ha eltűnök egy pillanatra már sír, komoly könnyzáporral! Ritkán ez akkor is előfordul, ha itthon van az apja, de akkor nem igazán jellemző.
Kérem, segítsen megoldást találni ezekre a helyzetekre, hogy jó anyukája lehessek az én kis drágámnak.

Tisztelettel
Angelika

Kedves Angelika!

Minden levelében említett körülményt figyelembe véve, az a véleményem: itt az ideje annak, hogy az „önkiszolgálót” bezárja. Azt javaslom, tegye a gyerek ágyát – ha ez lehetséges – a saját ágya mellé – a rácsos jobb lenne, mert akkor fekvő helyzetben is láthatják egymást, és át is tud nyúlni kicsi fiához, ha ez szükséges – és a gyereket az esti etetés után a saját ágyába fektesse le. Ha éjszaka felébred, nyúljon át hozzá, simogassa, dédelgesse – de ne vegye ki! Ha szükséges, cumisüvegben adjon neki egy kis tiszta vizet – vagy valami cukormentes bébi-italt – és próbálja a gyereket álomba ringatni. Ha kezdetben nagy a baj – ez előfordulhat – vegye fel, és úgy dédelgesse – de a „boltot” ne nyissa ki! Az anyai test melege és a cumi szívásához szükséges szopómozgás együtt, elegendő lesz ahhoz, hogy kicsi fia megnyugodjék. A másik kérdésére térve: nem ritkán előfordul, hogy egy-egy felnőtt – fogalmam sincs, miért, talán azért mert az első találkozáshoz valamilyen kellemetlen asszociáció kapcsolódik – félelmet vált ki a gyerekből – látszólag minden ok nélkül. Emiatt nem szabad senkinek „megsértődnie”, a testvérének az a feladata, hogy türelmesen, fokozatosan belopja magát kisfia szívébe! Ez általában néhány hétig – esetleg néhány hónapig – szokott tartani, és tapasztalataim szerint a későbbiekben semmi akadályát nem képezi a meleg, szeretetteljes, zavartalan kapcsolatnak. És most a harmadik kérdés: a jelenséget, amelyről ír, „árnyékolásnak” nevezzük, hiszen a gyerek – mint az árnyék – követi anyját. Általában két éves kor táján jelentkezik, de hát a mai gyerekek – úgy tűnik – gyorsabban fejlődnek, mint régen. Legyen türelmes és megértő – vigye a gyereket rendszeresen játszóházba, és gondoskodjék róla, hogy most, az elkövetkező nyáron is ismerkedhessen kortársakkal is, felnőttekkel is. Meg fogja látni, hogy a gyerek kötődésének ezek a túlzásai szép csendesen – szinte észrevétlenül – elmaradnak.

Kulcsszó: , alvás, elválasztás, félelem

Tisztelt tanár Úr!

Sajnos a problémám igen összetett, nem is tudom hol kezdjem.
7 évig házasságban éltem ahol is született egy kis fiúnk Máté, aki most 6 éves. Sajnos az apuka félrelépett lebukott és mint a villám el is költözött. Lebukása dec.1 elköltözése dec.2. Ezt azért tartottam fontosnak mert dec.6-án oda adtam a férjemnek a fiamat aki azt mondta neki hogy mikulást rendelt a közértünkbe és menjen vele, de a fiam nem akart. Reggel 9 órától-12.30-ig könyörögtünk neki, hogy jöjjön ki a szárító alól és öltözzön. Nagy nehezen el vitte az apja, de semmiféle mikulás nem volt, el vitte az új nénihez ott közölték a kisfiammal, hogy nem én vagyok az anyukája már, hanem az új néni. Folyton azzal tömi a picikém fejét hogy elviszi tőlem. Sajnos a láthatásokra is sírva (üvöltve) megyünk volt olyan láthatás amikor csak 5 percet voltunk mert nem hagyta abba a sírást. Én voltam olyan hülye hogy engedélyeztem azt, hogy ha akar az oviba is bemehet látogatni a gyereket, ezzel nem is lenne baj ha minden látogatásnál nem ilyezgetné azzal hogy el viszi. Mátét már annyira megviseli ez a dolog, hogy pszichológusi segítséget kértem. Amikor közeledik a láthatás Máté bepisil felsír állmában nem alszik a szobájában. A gyámhivatal kötelez engem a láthatásra annak ellenére hogy nem fizet gyermektartási díjat amit ő ajánlott fel. Sőt én elmeséltem mi a helyzet a kisfiammal de ők azt mondták nekem kutya kötelességem a láthatást biztosítani ha akarja a gyerek ha nem. Az előző láthatásra nem vittem mert Máté beteg lett erre idejött becsengetett és mivel engem már több ízben bántalmazott nem engedtem be, erre rendőrt hívott akinek úgyszintén nem nyitottam ajtót. Máté remegett ismét a szárító alá bújt és arra kért védjem meg fogjam meg a kezét mert ő nem akar el menni még a rendőrrel sem, arra kért vigyem fel a szobájába és bújjunk el hogy ne lássanak minket. Én mondtam neki