Dr. Ranschburg Jenő

válaszol

Kedves Tanár Úr!

Már próbáltam írni Önnek, de nem sikerült választ kapnom.
Kisfiam igaz nem kamasz, de már nem tudok mit kezdeni vele. Próbáltam szépen, csúnyán, sőt szégyellem, de ki is kapott.
Az idén nyáron lesz 7 éves, nem engedtem iskolába, mert azt mondták, a vizsgálat után maradjon, ez már gond a férjemmel is mert Ő akarta, hogy menjen, de én meggyőztem hogy jobb lesz így. Mint utóbb kiderült jobb lett volna, ha iskolába megy.
Már egy ideje pszichológushoz járunk, de sajnos Ő is azt mondja, hogy minden gond odavezethető vissza hogy a gyereknek semmi örömet nem jelent az óvoda. Már hazahordom délután, mert alvás helyett olyan elmélyülten foglalkozott a fütyijével, hogy zavarta a többieket. Folyton elszökik a felnőttektől, ingerli, provokálja őket, lassan már a nagymamát is. Legutóbb odáig fajult, hogy kinyitotta az oviba az ablakot és az óvónő szeme láttára kiugrott rajta.
Értelmes korához képest nagyon okos kisfiú, úgy látom, hogy őt már komolyabb dolgok érdekelnék, de az oviban igazából nem hoz haza feladatlapokat, mint más csoportokból a gyerekek, csak színezések, szalvéta hajtogatás stb- vel foglalkoznak. Az óvónéninek is mindig csak az arcába nevet mondván úgy sem büntetsz meg. Én otthon mindig mondom neki de már bármiről akarok vele beszélni nem jön oda mert azt hiszi megint csak „fejmosás” lesz.
Az óvónéni tőlem kérdezi, mit csináljon vele. 4 éve jár ebbe a csoportba, az óvónéni több mint 30 éve van a pályán. Tényleg nekem kellene tanácsot adnom, mivel fogja meg a gyereket?
Félek a rossz az iskolában is folytatódik, ez egy kis város. Nem akarom hogy elkönyveljék a fiam egy kis ördögnek.
Várom válaszát!

Segítség!!

Kedves Levélíró!

Higgye el, semmi nem áll tőlem távolabb, mint az ijesztgetés szándéka, de leveléből arra gyanakszom: félremagyarázza a kisfiával kapcsolatos problémát. Úgy véli, a gyerek már „kinőtte” az óvodát, „komolyabb” tevékenységre, rendszeres oktatásra – feladatlapokra – lenne szüksége, fegyelmezetlensége pedig lényegében abból adódik, hogy az óvodában unatkozik. Attól tartok, téved, és fel kell készülnie arra, hogy szeptembertől az iskola akár ronthat is majd a helyzeten. Abból a tényből ugyanis, hogy „a gyereknek semmi örömet nem jelent az óvoda”, egyáltalán nem következik, hogy az iskola viszont örömet fog jelenteni. Nem hallgathatom el: ha egy óvodáskorú gyerek ilyen szinten „provokálja” nevelőit, és ennyire nem törődik a következményekkel, iskolai pályafutása bizony okot ad az aggodalomra. Most azt tartom a legfontosabbnak, hogy lehetőleg ne csak dorgálja és szidja kisfiát, de növelje a meghitt együttlétek idejét: meséljen neki, játsszon vele, ha tud erre időt szakítani – kisfiának éreznie kell, hogy szülei őszintén szeretik őt, és lehetőséget kell kapnia olyan órákra, percekre, amikor ő is – zavaró momentumok nélkül – ragaszkodhat szüleihez. Járjanak a pszichológushoz továbbra is, aki hathatós segítséget nyújthat abban, hogy a gyerek iskolai évei komoly bajok nélkül teljenek.

Kulcsszó: , büntetés, óvoda, tanulás

Tisztelt Tanár Úr!
Ugyan kérdésem nem iskolával kapcsolatos probléma, mégis muszáj Önnek írnom. Kérem, ha ideje engedi, válaszoljon rá.
Kislányom 9 éves. Férjemmel 5 éve ismerjük egymást, másfél éve költöztünk össze és nemrégen házasodtunk össze. A kislányommal soha nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, mégis úgy érzem, hogy, ami most van az a kislányomnak nagyon rossz. A férjem folyamatosan, megállás nélkül NEVELI és a maga sajátos fricskázós stílusában „ugrattja” (ez enyhe kifejezés). Szinte nincs köztük normális kommunikáció, folyamatosan egymásnak dobálgatják a labdát, amiből természetesen szinte mindig a kislányom jön ki rosszul, szomorúan. Amikor közeledne a férjem felé, mutatni szeretne neki valamit, rajzot, zongorajátékát, meghívja a néptánc évzárójára („nem volt kedve eljönni”, így nem jött), szinte oda sem figyel rá, csak egy gyors pillantás és megy is tovább. Én villámhárítóként vagyok köztük, és próbálom elmagyarázni a kislányomnak, hogy én úgy érzem, hogy a férjem nem viselkedett helyesen, hogy a felnőttek nagyon sokszor hibáznak, csak nem szeretik beismerni. Sajnos természetesen ez nem elég, és már ott tartunk, hogy nem szeret itthon lenni és a legutóbb azt mondta a keresztlányomnak, hogy utálja a férjemet. Folyamatosan próbálok beszélni a férjemmel, hogy hogyan lehetne másképp, amit maximum egy napig tud is tartani, de utána visszavált a korábbi „ridegtartásra” (ez tudom, hogy nagyon borzalmas szó egy ilyen esetben, de ezt érzem). Azokban az órákban, amikor szeretettel közeledik a kislányom felé, ő is kinyílik és látszik rajta, hogy boldog. De ez maximum egy napig tart a férjemnél és akkor talán még túloztam is. Úgy érzem, hogy ez megerőltető számára.
A kislányom egyébként kifejezetten jó tanuló, zongorázik, néptáncol, lovagol és ezeket szeretettel és örömmel végzi, de az iskolában a tanárnő is mondta már, hogy teljesen másképp viselkedik azokon a nagyon ritka napokon, amikor a férjem megy érte az iskolába. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogyan tudnánk közösen változtatni ezen a helyzeten. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos a lányom számára, hogy érezze a férjem szeretetét is és úgy, hogy az nem feltételhez kötött.
Előre is nagyon köszönöm válaszát!

Kedves Levélíró!
Attól tartok, nem tudok sok okosat írni Önnek. Teljesen igaza van, férje szeretete valóban jót tenne kicsi lányának – de mit tegyünk, ha ez a szeretet hiányzik? Eljátszani olyan érzést, ami a valóságban nem létezik – szeretetet mutatni a valódi érzés nélkül – szinte lehetetlen. Nem tudom, milyen lehet a gyerek kapcsolata édesapjával, de mivel erről levelében nem írt, úgy gondolom, ez sem számottevő. Vigyázzon arra, hogy emiatt ne romoljon el férjével a kapcsolata, de amikor csak módjában áll, figyelmeztesse, hogy folyamatos kötözködése nem tesz jót a kislánynak, és a serdülőkorban – amikor a másik nemmel való kapcsolata bontakozni kezd – mindennek komoly kárát láthatja majd. Őszintén remélem: férje „észhez tér”, és ha nem is lesz képes pótolni a valódi szülőt, egyfajta kiegyensúlyozott kapcsolat megteremtésére alkalmassá válik. Ha megengedi, óvatosan megjegyzem azért: Önök már régen ismerik egymást, de párja csak igen rövid ideje ismerkedik az apai szereppel. Tanítgassa Őt türelemmel. Ez az ember csak Önt akarta, végső soron érthető, hogy a gyereket egyfajta tehertételként éli meg: ő az ára annak, hogy megkaphatta azt a nőt, akit szeret. Borzasztóan nagy a baj, ha a gyerek is rájön erre! Tehát ne csak „okítsa” férjét, de segítse őt abban is, hogy ráérezzen a „család” élményére. Vigyázzon arra, hogy a hármasban töltött idő lehetőleg harmonikus legyen, és férje lassanként elfogadja, hogy nem ketten vannak, hanem hárman – és aztán, persze – gondolom – majd négyen is…

Kulcsszó: , apa, biztonság, türelem

Tisztelt Tanár Úr!
A problémám a következő, van egy 5 éves fiunk, aki sajnos nem nagyon akar az apjával foglalkozni. Elég anyás gyerek, velem nagyon jól el van, ölelget, puszilgat. Viszont, ha az apja akarja átölelni, kihúzza magát az öleléséből. Ha hívja magával csavarogni, nem megy vele. A párom próbál fiús programokat szervezni, de a gyerek nem akar sehova menni vele. Látom a férjemen, hogy ez nagyon bántja, szeretné, ha ő hozzá is odabújna, átölelné, birkóznának, játszanának. Mit tanácsol?

Kedves Levélíró!
Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy kisfia ennyire elzárkózik édesapjától; bármilyen dédelgető is az édesanya, a fiúk ebben az életkorban már „felfedezik” apjukat, és ráébrednek arra, hogy biológiai nemükből adódóan, sorsuk az apjuk mellé rendeli őket. Nincs módom arra, hogy levele alapján bármilyen jövőbe mutató következtetést vonjak le kisfia magatartásából. Azt tanácsolom: férje próbálja meg lassan, fokozatosan „magához édesgetni” kisfiát. Kezdetben ne erőltesse a szoros testi kontaktust igénylő játékokat, de játsszanak sokat (akár társasjátékokat) kettesben, otthon, és csak ezután szervezzen közös programokat („csak mi, férfiak!”), menjenek kettesben játszótérre, kirándulni, stb. Azt remélem, az érzelmi kötés felerősödése meghozza majd apa és fia hagyományos kapcsolatát.

Kulcsszó: , apa, biztonság, játék

Kedves Ranschburg Jenő!
Mint nagy tisztelője fordulok Önhöz, és nagyon örülök, hogy ezen az oldalon meg lehet beszélni a problémákat. Sajnos szomorúan azt látom, hogy a fiatalok egyre többen és egyre korábban próbálják ki a füves cigarettát, én ezt is kábítószernek minősítem, és azt gondolom rossz hatással lehet az emberi szervezetre. Mert aki egyszer kipróbálta, lehet, hogy még egyszer ki fogja. Másrészt szerintem egy ilyen cigaretta elszívása is káros lehet. Egyrészt azt szeretném kérdezni, hogy mi a pszichológia jelenlegi álláspontja a kábítószerrel kapcsolatban? Egy marihuánás cigaretta elszívása is káros? Ugye ez is kábítószernek számít? A következő kérdésem az lenne, hogy Ön szerint a fiatalok miért próbálják ki? Ennek lelki okai lehetnek, vagy a környezetük szerepmintáit követik? Vagy egyszerűen csak vagányság?
Én nem fogyasztottam életemben semmilyen kábítószert, és ezért sokan csodabogárnak tartottak, antialkoholista vagyok, és nem dohányzom. Emiatt azt érzem, hogy kedvezőtlenül alakultak az interperszonális kapcsolataim és a perifériára sodródtam. Hogyan tudnám elfogadtatni, hogy én ilyen vagyok? Én mindig hittem abban, és ma 28 évesen is hiszek, hogy a helyes úton járok. Ön mit gondol a problémámról? Köszönöm megtisztelő válaszát előre is.
Szeretettel üdvözlöm és Jó egészséget Önnek!
András

Kedves András!
Természetesen igaza van: a marihuána kábítószer, azonban semmiképpen sem a heroin szintjén, és nem állíthatjuk, hogy egyetlen „füves cigi” elszívása romboló hatással van a szervezetre. A probléma az, hogy kevesen állnak meg egyetlen cigarettánál, és – ha nem is lépnek tovább, más drogok felé – a rendszeres marihuána-élvezet már valóban rombol. A kábítószer-függőség kialakulásának egyik fő oka az, hogy ezek a szerek mesterségesen ébresztenek egyfajta „könnyedséget”, felszabadultság-érzést, és a serdülőkor tele van stressz-élményekkel, amelyektől a fiatalok szabadulni szeretnének. Nem hiszik el, vagy nem veszik tudomásul, hogy ennek a „felszabadultságnak” mekkora ára van. Egyébként könnyen lehet, hogy a drogoktól való elzárkózása nem egyetlen – és nem is lényeges – oka a „perifériára sodródásának”. Ha mégis: most éppen abban az életkorban van, amikor a „srácok” már nem nézik le azt a fiút, aki ragaszkodik a társadalom deklarált normáihoz. Itt az ideje tehát, hogy – fenntartva a drogokkal szembeni ellenállását – kitörjön a magányból, és rendezze szociális kapcsolatait.

Kulcsszó: , biztonság, kamaszkor, közösség

Tisztelt Tanár Úr!
Kisfiunk októberben lesz 5 éves. Koraszülött volt 35. terhességi héten született, oxigénhiányos állapot miatt, melyből ferde fejtartás következett, Dévény-féle gyógytornára jártunk. Egyéves korára a gyógytorna hatására mozgása teljesen rendbe jött, egyébként más gond nem volt. Három és fél évesen (tavaly tavasszal) elvittük egy tanulási képességeket vizsgáló bizottsághoz, mert akkor nem igazán beszélt, mindent megértett, de néhány szónál többet nem mondott. Olvastam, hogy ha nem kezelik időben, tanulási nehézségei lesznek, meg az egyik nagymama is mondogatta, hogy nem jó, hogy nem beszél még a gyerek. A vizsgálaton megállapították, hogy 2 és fél éves szinten van, ősztől pedig korai fejlesztést írtak elő neki. A nyári időszak alatt (a fejlesztés előtt) rengeteget fejlődött a beszéde, szeptemberre, mondatokban beszélt, csak nem minden szót lehetett érteni. A múlt tanévben korai gondozásra hordtuk, az idén tavasszal újra vizsgálaton voltunk. Sokat fejlődött a „feladatmegoldások” terén, de most még mindig 9 hónapos elmaradása van. Szeptemberben óvodába megy, eddig itthon volt velem és a kistestvérrel. A következő két tanévre is heti két óra gyógypedagógiát és két óra tornát írtak elő neki és ehhez jön még a heti egy óra logopédia. Én csak azért aggódom, hogy nem megterhelő-e egy ekkora gyereknek heti 3-szor 45 perc feladatmegoldás. Várja már az óvodát, mert szeretne gyerekekkel játszani. Mindig mozgékony gyerek volt, és engedtük is mozogni. Most már sokat beszél, szeret beszélni, beszélgetni idegenekkel is. Nem csak az én elfogult véleményem szerint, de mások is mondják, hogy értelmes, érdeklődő, jó képességű gyerek. Szeret apával szerelni, de a „feladatok” nem mindig érdeklik. Az elmúlt tanévben, amikor a fejlesztésre jártunk rá lehetett venni, hogy feladatokat oldjon meg, de közben mozogni is hagyni kellett. De a tanév vége felé már nehezen ment be a foglalkozásokra, az utolsó alkalommal nagyon hisztizett, mert nem akart bent lenni. Nem akarom minden áron fejleszteni, nem tudom mit tegyek.
Várom válaszát.
Tisztelettel:
F. Zoltánné (Kriszti)

Kedves Kriszti!
Nem könnyű így látatlanban állást foglalni, mégis azt javaslom: hagyjanak ki néhány hónapot. A gyerek – aki egyébként nagyon szépen fejlődött az elmúlt években – szeptembertől óvodás lesz. Figyelje, hogyan alakul élete kortársai között, és az év vége felé beszéljen a kérdésről az óvónőkkel is. Ha úgy látják, kicsi fia jól alkalmazkodik: beilleszkedik a közösségbe, vannak barátai, és az óvodai normáknak egyebekben is megfelel, végképp elfelejthetik a fejlesztést. Ha viszont valamilyen területen feltűnő elmaradás mutatkozik (mozgás, beszéd, gondolkodás, szociális érettség), bőven van idő a pótlásra, hiszen a gyereknek marad még másfél éve az óvodában.

Kulcsszó: , intelligencia, óvoda, tanulás

Tisztelt Ranschburg úr!
Életem legnagyobb krízishelyzetében kérem segítségét.
18 éve vagyunk házasok a férjemmel ,és három gyermekünk van (11, 9 és 3 évesek).
A férjem rendkívül szerető, gondoskodó apa, akihez a gyerekek rettenetesen ragaszkodnak. A 11 éves nagylánnyal igazi, példamutató apa-lánya kapcsolata van, rengeteget beszélgetnek. A három éves kisfiú imádja az apját, és most van abban az időszakban, hogy folyamatosan másolja a férfimintát, és már most igyekszik az apai elvárásoknak megfelelni (ő nagy sportoló lesz, ha felnő pl.) Kiegyensúlyozott, gyerekközpontú életet éltünk. Sokat utaztunk, rengeteg közös családi programot szerveztünk. A gyerekek igazi szeretetben nevelkedtek.
Én mély, elszakíthatatlannak tűnő szeretetet, szerelmet és kötődést érzek a férjem iránt és számomra a „család”, mint érték mindennél fontosabb. A férjem és én is ezt a mintát hoztuk otthonról. Mind a ketten nagyon féltő-óvó, szerető családból jöttünk. A kettőnk kapcsolata kiegyensúlyozott és nagyon gyengéd volt.
A harmadik gyermek nem volt tervezett, de nagyon nagy szeretettel fogadtuk. Viszonylag idős korban, 39 évesen szültem őt. Már a terhesség alatt voltak félelmeim arra vonatkozóan, hogy talán a mi párkapcsolatunk nem „bír” el még egy gyermeket. Már túl voltunk az első két gyermekkel a kisgyerekes, nehéz időszakon és nehéz volt újra visszarázódni ebbe. Ennek ellenére a két kislány után született kisfiút a férjem hihetetlen szeretettel vette körül és nagyon büszke volt arra, hogy egy kisfiú is gazdagítja a családot. Én a első két gyermek születése után 5 évig otthon maradtam, amit kötelességemnek éreztem, bár néha nehezen viseltem az ezzel járó bezártságot. Amikor a lányok óvodába mentek, önálló vállalkozásba kezdtem és ezt a harmadik terhesség alatt és után sem tudtam abbahagyni. Szükségem volt az önálló, családtól független tevékenységre. A férjem mindenben támogatott, és úgy tűnt, hogy nagyon büszke rám.
Ez a „családi idill” ez év januárjáig tartott, amikor a férjem váratlanul közölte velem, hogy már nem tud engem szeretni és elmondta, hogy másfél éve viszonya van valakivel, akibe végzetesen beleszeretett.
Engem teljesen váratlanul és felkészületlenül ért ez a bejelentés, bár voltak jelek az ő elégedetlenségére, de azt betudtam annak, hogy most életünk egyik legnehezebb időszakát éljük.
És most jön a rettenetes dilemma. Mit tegyünk? A férjem nem tudja befejezni ezt a kapcsolatot, de egyikünk sem képes a „családot” felszámolni. A gyerekeket mindennél jobban szeretjük. Ők nem tudnak a háttérben zajló rettenetes drámáról (természetesen tudom, hogy nagyon sok mindent megéreznek ebből), a családi életünk továbbra úgy folyik, mint eddig, közös vacsorák, kirándulások, beszélgetések. Apa minden este ott van a lefektetésnél és utána hetente egyszer-kétszer elmegy a szerelméhez és ilyenkor én tehetetlenül, iszonyatos fájdalmat érezve töltöm az időt.
Az lenne a kérdésem, mi lehetne jobb a gyerekeknek? Van olyan életkor, amikor jobban viselik a válást? Jól tesszük, ha az ő érdekükben igyekszünk fenntartani a kapcsolatunkat? Lehet egy félig nyitott házasságban megteremteni a gyermekek számára a biztonságot?
Én úgy érzem, minden boldog pillanat, amit az ép családban megélnek, az ő életüket gazdagítja, ettől ők erősebbek lesznek. Kétségbe vagyok esve, ha arra gondolok, hogy az a bizalom, amely az ő életük alapja, egyszer csak eltűnik és ők is átélik azt a fájdalmat, amit én.
Egyikünk sem képes eléjük állni és elmondani az igazságot és kitenni őket az ezzel járó fájdalomnak.
Én természetesen azt szeretném, ha a családunk egyben maradna, a gyerekek és magam miatt is. A férjem vívódik és küzd az érzelmeivel.
A gyerekek tele vannak tervekkel, mind a kettőnkhöz és egymáshoz is ugyanolyan mélyen kötődnek. Összedőlne az egész életük, ha most válásra kerülne a sor. Nagyon féltem őket.
Kérem, írja meg erről a helyzetről a véleményét. Köszönöm szépen.

Kedves Levélíró!
Mindenekelőtt engedje meg, hogy kifejezzem őszinte tiszteletem Ön iránt. Mindazokkal szemben, akik az Ön helyében azonnal befejeznék az együttélést párjukkal, és benyújtanák a válókeresetet, úgy vélem, jól teszi, ha nem engedi, hogy a sértettség és a becsapottság fájdalma úrrá legyen érzésein. Azt javaslom, ha nehéz is, várjon még – hiszen a válás semmit sem változtatna gyötrelmein. Bizonyára tudja, férje is szenved – így ötven felé közeledvén, sok férfi néz szembe hasonló dilemmával – és tisztában van vele, hogy előbb-utóbb döntenie kell. Ne döntsön helyette! Ha képes volt elviselni ezt a másfél évet, biztos vagyok benne, hogy nyitottan, tiszta szívvel fogadja majd visszatérését. Ha férje a visszatérés mellett dönt. Ha mégis a válást választja: mindkettőjüknek szembe kell majd nézniük a helyzettel, és gyermekeikkel. El kell mondaniuk nekik – természetesen az ő szintjükön – a történteket, és biztosítaniuk kell őket arról, hogy érzésük gyermekeik iránt semmit sem változott. A válás kétségtelenül fájdalmas élmény lesz mindhárom gyerek számára, de ha ez kulturált módon zajlik, és a kapcsolat a gyerekek felé mindkét oldalról töretlen marad, a gyerekek kiheverik a sérülést. Én azonban mégis abban reménykedem: férje másként dönt majd, és az eset, amelyről levele szól, egyre halványuló intermezzóvá válik életükben.

Kulcsszó: , apa, biztonság, válás

Tisztelt Tanár Úr!
Nagy gondot okoz számomra 13 és 15 éves lányaim okos nevelése. Néhány mondatban le kell írnom családunk történetét, hogy érthető legyen a gondom:
Gyermekeim 6 és 8 évesek voltak, amikor csendes váláson esett át a család. Apa közvetlen karácsony előtt hagyott el bennünket egy új szerelemért. Mindenki értetlenül állt a dolog előtt, mert az életünk veszekedésmentes, boldog, szerető családnak látszott a kívülállók számára is. Mindkettőnknek nagyon fontosak voltak a gyerekek. Én sokat foglalkoztam velük, játszottunk, rajzoltunk, verset, énekeket tanítottam, meséltem, kirándultunk, nyaraltunk. A válással a másik szülőt is pótolnom kellett. Egyedülállóként albérletbe költöztem a gyerekekkel. Ettől a perctől fogva Ők nagyon önállóak lettek, az igazi felhőtlen gyermekkoruk véget ért. Minden gondot, örömet megosztottam velük, próbáltam megtartani a gyermekkoruk szépségét, és mindent, beleértve az anyagi dolgokat is (bár ezek nagyon korlátozottak voltak) igyekeztem megadni Nekik. Nagyobbik lányom okos, jó tanuló, csendes gyerek. Inkább visszahúzódó, mint közvetlen. Nagyon ritkán nyílik meg a beszélgetésre. A bajok mikor kezdődtek, nem tudom pontosan meghatározni, de fokozatosan egyre rosszabb lett. Trágár beszéd, a megbeszéltek semmibe vétele, felülbírálása, önfejűség, hazudozás a jellemző eleinte. 2009. szeptemberétől Pécsre a Művészeti SZKI-ba jár kerámia szakra. Nagyon tehetséges. Kollégista. A II. félévtől teljesen megváltozott. Az eleinte szorgalmas, jól tanuló gyermekem, iskolát került, bandákba tömörült, alkoholt fogyasztott, és ki tudja még mit csinált. A tanulmányi eredménye a közismereti tantárgyakból romlott. A nyár talán a legrosszabb számunkra. A szünidő felét az apja új családjával töltik, általában egyben 5 hetet. Ez alatt az idő alatt én nem zaklatom, ha felhív, beszélünk, de én nem keresem Őket. Az osztálytársaihoz elmehetett néhány napra, egy hétre Bajára. Szekszárdra, Pécsre. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a következő nem történik. Hatalmas telefon számlát csinált 1 hónap alatt, mert különösen egy barátnőjével naponta többször is beszél, internetezik. Természetesen nem dicsértem meg érte, és kértem korlátozza rövidre és ritkábbra a hívásokat, amit meg is ígért, de nem tartott be. Javasoltam a levelezést mint megoldást a kommunikációra. Nem vagyok rá büszke, de a titkolózásai miatt, igaz véletlenül került a kezembe a levél, de elolvastam. A benne leírtak megijesztettek. Barátnője arról ír, ha megállíthatná az időt egy konyhakéssel megölné a szüleit, majd űrhajóba szállna néhány általa szeretett ember társaságában, és atombombát dobna a Földre. Miután a Föld újra regenerálódna, akkor visszatérne. Hosszasan taglalja, hogy Neki (a barátnőnek) a lányom az egyetlen barátja, aki megérti Őt, elfogadja, és elviseli az „idegbaját”. Mit tegyek? A saját gyermekemet is úgy érzem, nem tudom kezelni, hogy hibákat követtem, követek el. Igyekszem minél többet beszélgetni Vele, de ezek a beszélgetések arról szólnak, hogy én beszélek, Ő hallgat, és mire ráeszmélek, hogy egy szót sem szólt, már nincs is ott. Persze azért előfordult, hogy sokat beszélt, akkor megnyugodtam, hogy jól gondolkodik, van felelősség tudata, nincs Vele nagy baj, csak kamasz. Két nap múlva meg csinált valami butaságot. Véletlenül meghallott beszélgetéseiből az derül ki, hogy utál itthon lenni, nem szereti a családját. Ha erről kérdezem az ellenkezőjét állítja. Mondott már, a nagymamájának olyat, hogy azt mondja, amit hallani szeretnénk, és nem azt amit valóban gondol, vagy érez. Utálja a testvérét is. Minden helyzetből veszekednek, és a saját barátainak idiótának állítja a húgát. Ide tartozó információ, hogy amikor a húga megszületett az Apja számára Ő megszűnt létezni, és ezt ki is mutatta. Nem csak én állítom ezt, abban az időben mikor még együtt volt a család idegenek is észrevették, és szóltak is miatta. Jelenleg is érezhető a két gyerek közötti különbség tétel. Míg a húgát naponta felhívja Őt csak 2 hetente egyszer. Nem közöl vele fontos információkat, a húgától tudja meg az Őt is érintő dolgokat.
Volt több családnál is a nyáron, és máskor is elengedtem a barátaihoz. A szülők kivétel nélkül aranyos, segítőkész jól nevelt, okos gyereket látnak benne, akivel bátran barátkozhat a gyermekük. Mégis mi a baj? Mert baj az van.
Várom válaszát.
Tisztelettel:
G. Ágnes

Kedves Ágnes!
Mindenekelőtt arra kérem, lehetőleg „ne tudjon” arról a levélről, amit véletlenül elolvasott – kislánya ugyanis nehezen bocsátaná meg Önnek. Azt hiszem, a legkomolyabb baj az, hogy lánya serdül, és mint a maga módján minden serdülő, megpróbál elszakadni a szülői normáktól, és egy „saját világot” építeni magának. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy a gyerek otthon egyszeriben „elviselhetetlenné” válik: trágár és durva lesz, kapásból visszautasítja a szülő irányítási kísérleteit. Ugyanakkor a rokonok, ismerősök, szomszédok felé kedves, udvarias, illemtudó marad, és akik ismerik őt, nem is értik, miért panaszkodik a szülő erre az igazán jól nevelt gyerekre. Az Ön kislánya esetében a szülők különélése és a kollégium nehezíti a helyzetet. Kíváncsi vagyok, vajon honnan értesült arról, hogy a gyerek bandákkal csavarog, alkoholt fogyaszt, és „ki tudja, még mi mindent csinál”? Az osztályfőnök értesítette erről, vagy a gyerek maga beszélt róla? Ugye megérti: a különbség nagyon lényeges. Ha az utóbbi történt, lánya viselkedésének – őszinteségének – legfontosabb szempontja anyja provokálása, így abban, amit elmondott, akár még túlzások is lehetnek. Ha az iskola, vagy a kollégium értesítette a történtekről, a helyzet kétségtelenül komolyabb – bár ijesztő akkor sem lehet, hiszen levelében nem említi, hogy a gyerek fegyelmit, megrovást kapott volna. Azt gondolom, mindenekelőtt volt férjével kellene beszélnie. Most különösen fontos, hogy nagylánya ne érezze: háttérbe szorul testvére mögött, és biztos vagyok benne, hogy a lányok édesapja megpróbálja kiegyensúlyozni a lányokhoz fűződő viszonyát. A másik: legyen nyitott és elfogadó kis „nagylánya” felé, de ne „prédikáljon” soha, csupán szelíd, erőszakmentes következetességgel ragaszkodjék (azt szoktam mondani: mint Gandhi annak idején Indiában) a legfontosabb viselkedési szabályokhoz. Szeptembertől mindenképpen fokoznia kell az ellenőrzést lánya kollégiumi viselkedése felett – akár Internet-kapcsolattal, ha van erre mód, akár (ha a pedagógusok már tudnak a problémáról) az osztályfőnökkel való rendszeres kapcsolattartás révén. Fontos azonban, hogy lánya ne érezze elviselhetetlennek a szülői kontrollt, és semmiképpen se gondolhassa, hogy anyja visszaélt a gyermeki bizalommal. Inkább azt kell éreznie – és elfogadnia – hogy a kollégiumban is a családjához tartozik, amely bízik benne, ugyanakkor el is várja a megfelelő viselkedést. Nem állítom, hogy a következő év feltétlenül jobb lesz, de ha tartani tudják a kapcsolatot, és a feszültség nem okoz valami jóvátehetetlen robbanást, mindenképpen elérkezik az „újraközeledés” ideje, ami végképp a helyes vágányra állítja lánya életvitelét, és elrendezi a szülő-gyerek kapcsolatot is.

Kulcsszó: , apa, kamaszkor, szigorúság

Tisztelt Tanár Úr!
Igaz a kérdésem nem a kamasz korosztály problémakörébe tartozik, mégis bátorkodom feltenni Önnek, mert tanácstalan vagyok én is és az egész család is.
Kislányunk idén nyáron, július 3-án töltötte be 3. életévét, kiegyensúlyozott családi légkörben, szeretetben nevelkedik. Értelmes, figyelmes, szófogadó kislány. Nem jár bölcsibe, itthon vagyok vele. Szeptemberben kezdjük az óvodát, már nagyon várja és ez szinte minden nap téma nálunk. A gond a szobatisztasággal van. Egy hónappal, mielőtt betöltötte volna a 3. életévét, 2 hét alatt szobatiszta lett. Éjszakára csak „biztonságból” kapott pelenkát - ami reggelre egyébként száraz maradt-, napközben WC-be vagy bilibe végezte a dolgát. Minden eredménynek nagyon örültünk, megtapsoltuk, megdicsértük. Aztán kb. egy hónapja egyszer csak történt valami (fogalmunk sincs, hogy mi), és azóta a széklet ürítését csak pelenkába hajlandó elvégezni. Amikor érzi, hogy kell, sír, hogy ő nem tud WC-be, csak pelusba. Persze mondogatjuk, hogy korábban is tudott már WC-be, bilibe, különböző trükköket is bevetettünk, de nem ér semmit. Közben félek, hogy ha visszatartja, nehogy szorulása legyen, így aztán aláteszem a pelenkát, és fél órán belül eredmény van. Mit tegyek? Szorít az idő is, hiszen szeptemberben kezdenénk az óvodát.
Előre is köszönöm és hálás vagyok segítő válaszáért, tisztelettel:
K. Krisztina Orosházáról

Kedves Krisztina!

Egy gyerek szobatisztasága a visszatartás képességét jelenti, tehát azt, hogy az ingert visszatartva, kivárja, amíg a bilire, vagy a vécére ül – illetve amíg a pelenkát aláteszik. Kicsi lánya tehát egyértelműen szobatisztának tekintendő! Sejtelmem sincs, mi lehet az oka annak, hogy a gyerek egyszerre idegenkedni kezdett a bilitől, de nem is tartom szükségesnek, hogy nyomozzunk utána; egy hároméves gyerek fejecskéjében annyi furcsa, nehezen értelmezhető asszociáció, átmeneti, irracionális félelem, szorongás ébredhet, hogy csak belegabalyodnánk a felfejtési kísérletekbe. Azt javaslom, minden további nélkül fogadják el a helyzetet! Ha a gyereknek kakilnia kell, és kéri a pelenkát, adják oda neki, és ugyanúgy legyenek elégedettek az „eredménnyel”, mintha az a biliben született volna meg. Szeptembertől, amikor a gyerek óvodás lesz – és nem lesz kéznél a pelenka – ugyanúgy fogja a vécében elintézni az ügyet, mint társai.

Kulcsszó: , óvoda, szobatisztaság, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!

Június 18-án írtam levelet férjem fiával kapcsolatosan. A helyzet sajnos azóta sem javult, sőt teljesen kezelhetetlen a számomra. Tanultam én is valamelyest pszichológiát, és jó pár évig tanítónőként dolgoztam, a gyerekekkel mindig jól kijöttem, közvetlen volt a kapcsolatom velük, de itt teljesen tanácstalan vagyok. Hogyan neveljek 4 gyereket 3 féléképpen? Férjem nagyobbik fia viszont annyira más, hogy vele ugyanúgy nem merünk viselkedni, mert még az is felmerült bennünk, hogy esetleg kárt tesz magában, ha nagyon kiélesítjük a helyzetet. Így viszont úgy néz ki a helyzet, hogy amiért ő sokkal tiszteletlenebbül viselkedik, azért jutalom jár, mert annál több mindent engedünk meg neki. Nem lehet vele semmi komoly dologról beszélgetni, mert vagy nem válaszol, vagy azt mondja amit úgy gondol, hogy hallani szeretnénk, de ha cselekedésre kerül a sor nem azt teszi. Élni kellene az életünket, autót szeretnénk cserélni, egy 7 személyeset, de a kérdésre, hogy kíván-e minket gyakrabban meglátogatni, mert akkor még tetőboxot is kellene vennünk, nem válaszolt. Mit lehet ilyenkor tenni? Mindent megteszünk a gyerekeknek, nagyon sok mindent magunk készítünk el, mert bár úgy érzem Mo-i viszonylatban mi jól élünk, de azért több száz ezer Ft-ot nem tudunk feleslegesen kidobni az ablakon. Sőt még ha nyaralásokra el is jönne velünk, de ha év közben meg se látogat bennünket? Fel sem hívja az apját? Ha arra is volt már példa, hogy érte ment az apja autóval, és ki sem jött a házból? A ballagására sem hívta meg?
Kérem a Tanár Urat, hogy tanácsoljon nekünk valamit, hogyan viselkedjünk,vagy egy könyvet amiben hasonló esetekről olvashatunk és talán megtaláljuk a választ is, mert rendkívül tehetetlennek érezzük magunkat.

Tisztelettel: Erika

Kedves Erika!
Leveléből egyfajta sértettséget érzek, amiről – lehetőségeimhez képest – nagyon lebeszélném. Párja kisfia valójában nem Önöknél, hanem édesanyjánál nevelkedik, serdül is, ami egyébként is megnehezíti a helyzetet, és – ha korábbi levelére jól emlékszem – a gyerek nem is teljesen egészséges. Legyenek nyitottak, befogadók a gyerek felé, de soha ne erőltessék a kapcsolatot. Lehetőleg ne tegyen fel olyan kérdést neki: kívánja-e Önöket gyakrabban meglátogatni? Az ilyen kérdés csak látszólag ésszerű, valójában megválaszolhatatlan, és növeli a távolságot a családtagok és a „vendég” között Ebben a kisfiúban nagyon sokféle érzés – féltékenység, sértettség, kisebbrendűségi érzés, szeretet – hullámzik egyszerre. Adjanak neki időt – türelemmel és megértéssel – hogy megharcolja belső harcát, melynek eredményeként valóban döntést hoz az édesapjához – és apja családjához – fűződő viszony tekintetében.Biztos vagyok benne, hogy a családban élő gyerekek – ha jól emlékszem, saját kislánya, és a mostani férjével közös kicsik – magatartását az Önök türelmes, várakozó és szeretetteljes viselkedése a „vendég” kisfiú iránt, nem fogja rossz irányban befolyásolni.

Kulcsszó: , apa, érzékenység, kamaszkor

Tisztelt Tanát Úr!
3 éves ikerlányaim vannak, május végén lettek szobatiszták, legalábbis nappalra. Brigitta lányom első pillanattól a WC-be pisil és kakil, de Eszter lányom mindig a bugyiba kakál, nem a WC-be. Már próbáltuk szép szóval rávenni, hogy a WC-be végezze el a nagydolgát, de semmivel sem tudunk rá hatni, pedig látja, hogy ikertestvére is a WC-be kakál. Mindjárt itt az ovi kezdés és félek,hogy ez miatt nem mehetünk. Kérném segítségét, hogy mivel tudnánk rávenni a WC-be kakálásra. Előre is köszönöm válaszát.

Tisztelettel T. Brigitta.

Kedves Brigitta!
Leveléből számomra nem teljesen világos: vajon Eszter jelzi-e, amikor kakálnia kell, és csak a vécét utasítja el, vagy nem is jelez, és Önök csak a bugyiban veszik észre a produktumot. Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor Eszter még nem szobatiszta, de ez nem nagy baj, meglátja, az oviban pillanatok alatt azzá válik. Addig is: mondják meg kicsi lányuknak: nem kell a vécébe kakilnia, de szóljon időben, és akkor kap pelenkát, amiben a dolgát elvégezheti. Nagyon valószínűnek tartom, hogy Eszter – ha nem kell a vécétől tartania – időben szólni fog, és így a bilit, vagy vécét egy darabig a pelenka fogja helyettesíteni. Ez lehetővé teszi számára az ovit is, ahol szinte észre sem veszik, és máris ugyanúgy végzi majd a dolgát, mint a többiek.

Kulcsszó: , óvoda, szobatisztaság, testvér