Dr. Ranschburg Jenő

válaszol

Kedves Tanár Úr!

Már próbáltam írni Önnek, de nem sikerült választ kapnom.
Kisfiam igaz nem kamasz, de már nem tudok mit kezdeni vele. Próbáltam szépen, csúnyán, sőt szégyellem, de ki is kapott.
Az idén nyáron lesz 7 éves, nem engedtem iskolába, mert azt mondták, a vizsgálat után maradjon, ez már gond a férjemmel is mert Ő akarta, hogy menjen, de én meggyőztem hogy jobb lesz így. Mint utóbb kiderült jobb lett volna, ha iskolába megy.
Már egy ideje pszichológushoz járunk, de sajnos Ő is azt mondja, hogy minden gond odavezethető vissza hogy a gyereknek semmi örömet nem jelent az óvoda. Már hazahordom délután, mert alvás helyett olyan elmélyülten foglalkozott a fütyijével, hogy zavarta a többieket. Folyton elszökik a felnőttektől, ingerli, provokálja őket, lassan már a nagymamát is. Legutóbb odáig fajult, hogy kinyitotta az oviba az ablakot és az óvónő szeme láttára kiugrott rajta.
Értelmes korához képest nagyon okos kisfiú, úgy látom, hogy őt már komolyabb dolgok érdekelnék, de az oviban igazából nem hoz haza feladatlapokat, mint más csoportokból a gyerekek, csak színezések, szalvéta hajtogatás stb- vel foglalkoznak. Az óvónéninek is mindig csak az arcába nevet mondván úgy sem büntetsz meg. Én otthon mindig mondom neki de már bármiről akarok vele beszélni nem jön oda mert azt hiszi megint csak „fejmosás” lesz.
Az óvónéni tőlem kérdezi, mit csináljon vele. 4 éve jár ebbe a csoportba, az óvónéni több mint 30 éve van a pályán. Tényleg nekem kellene tanácsot adnom, mivel fogja meg a gyereket?
Félek a rossz az iskolában is folytatódik, ez egy kis város. Nem akarom hogy elkönyveljék a fiam egy kis ördögnek.
Várom válaszát!

Segítség!!

Kedves Levélíró!

Higgye el, semmi nem áll tőlem távolabb, mint az ijesztgetés szándéka, de leveléből arra gyanakszom: félremagyarázza a kisfiával kapcsolatos problémát. Úgy véli, a gyerek már „kinőtte” az óvodát, „komolyabb” tevékenységre, rendszeres oktatásra – feladatlapokra – lenne szüksége, fegyelmezetlensége pedig lényegében abból adódik, hogy az óvodában unatkozik. Attól tartok, téved, és fel kell készülnie arra, hogy szeptembertől az iskola akár ronthat is majd a helyzeten. Abból a tényből ugyanis, hogy „a gyereknek semmi örömet nem jelent az óvoda”, egyáltalán nem következik, hogy az iskola viszont örömet fog jelenteni. Nem hallgathatom el: ha egy óvodáskorú gyerek ilyen szinten „provokálja” nevelőit, és ennyire nem törődik a következményekkel, iskolai pályafutása bizony okot ad az aggodalomra. Most azt tartom a legfontosabbnak, hogy lehetőleg ne csak dorgálja és szidja kisfiát, de növelje a meghitt együttlétek idejét: meséljen neki, játsszon vele, ha tud erre időt szakítani – kisfiának éreznie kell, hogy szülei őszintén szeretik őt, és lehetőséget kell kapnia olyan órákra, percekre, amikor ő is – zavaró momentumok nélkül – ragaszkodhat szüleihez. Járjanak a pszichológushoz továbbra is, aki hathatós segítséget nyújthat abban, hogy a gyerek iskolai évei komoly bajok nélkül teljenek.

Kulcsszó: , büntetés, óvoda, tanulás

Tisztelt Ranschburg Jenő!
Azért fordulok Önhöz, mert nem tudom kihez is fordulhatnék és úgy gondoltam tud nekem segíteni. Volt férjemmel 2006-ban gyermeket vállaltunk. Valamiért megromlott a kapcsolatunk, és én nem kívántam vele szexuális kapcsolatot folytatni. Miután ez bekövetkezett, többször arra ébredtem, hogy kitakargat, próbálja levenni rólam a ruhát, esetleg simogat és így tovább. Egy darabig próbáltam vele beszélni erről, de őt nem igazán érdekeltem. Egyszer mikor a gyerekkel közösen fürödtek, becsukták a fürdőszoba ajtaját ami szinte soha nem volt csukva kivéve ha én fürödtem. Benyitottam és valamiért furcsa érzésem támadt mintha kissé furcsán rebbentek volna szét. Közben gyermekem aki ekkor két-három éves lehetett, képzelt barátokkal vette körül magát és néha nem hallgatott saját nevére hanem Tokának kellett szólítani. Több mint egy éve megkértem a volt a férjem, hogy költözzön el tőlünk. Gyermekem másfél- két éves kora óta önkielégítést végez (emiatt már írtam egy pszichológusnak aki nem válaszolt), oly módon, hogy plüssjátékokon mozog és a nemi szervét dörzsöli hozzájuk. Az egy év alatt új kapcsolatot alakítottam ki és az elmúlt napokban igen furcsa dolgokat kezdett mondani a gyerek. Apukájától hazatérve a combja belső felén lila, piros nyomokat találtunk. Kérdezgettük mi történt vele, de látszott rajta, hogy nem mond igazat. Együtt és külön is próbáltuk elmagyarázni neki, hogy csak akkor tudjuk megvédeni, ha elmondja mi a helyzet. Mire végül a páromnak azt mondta, hogy apa csinálta mert ideges volt. Majd megkérdeztem az apját aki közölte hogy ő is látta és meg akarta kérdezni de a gyerek azt mondta szúnyogcsípés, kérdeztem tőle, hogy akkor lehet hogy az oviban ütötte be, mire ő hogy mit akarok ezzel mondani, mire akarok kilyukadni. Mondtam neki, hogy semmire csak akarnám tudni mi lett a gyerekkel. A mai napon együtt fürödtünk hárman és Lányom meg akarta fogni a párom nemi szervét. Mire mondtuk neki, hogy ezt nem szabad. Megkérdezte miért nem? Mondtam, hogy gyerekek nem csinálnak ilyet és megkérdeztem hogy miért kinek a kukiját szoktak megfogni. Közölte, hogy apáét erre megkérdeztem, hogy miért azt mondta, hogy így játszanak és megkérdeztem, hogy ő is megfogja a puncidat erre a gyerek hogy igen. Megkértem hogy álljon fel és mutassa meg hogyan. Sajnos ezt úgy kell írjam ahogy volt az egyik kezével széthúzta a nagy ajkait és a csiklóját kezdte birizgálni. Majd megkérdeztem, hogy ezt hol szokták játszani mire ő hogy csak viccelt. Újra feltettem a kérdést és azt mondta a kádban. Azt szeretném tudni, hogy kihez lehet fordulni az ügyben, hogy amiket a négy éves gyerekem mond igazak-e.
Köszönettel

Kedves Levélíró!

Levelében nagyon súlyos vád gyanúja fogalmazódik meg volt férjével szemben. Az önkielégítés (szinte minden gyerek csinál ilyesmit), és a fantázia-barát nem tartozik a kérdéshez , de így is marad elég aggodalmat ébresztő jel. Azt javaslom, azonnal függesszék fel a közös fürdést, és erre a leghatározottabban szólítsa fel volt férjét is. Ne faggassa, de figyelje a gyereket: ha gyanúját bármilyen újabb adalék megerősíti, azonnal állítsa le a láthatást, és tegyen bejelentést a rendőrségen. Azt kell mondanom, Önt most nagyon komoly felelősség terheli: amennyiben alaptalanul vádolja meg volt férjét ezzel a mocskos szexuális bűncselekménnyel, nemcsak őt teheti tönkre, de nagyon sokat árthat vele kicsi lányának is. Ha viszont a cselekményre utaló jelek egyértelműek, és a feljelentést követő szakértői vizsgálatok megerősítik a gyanút, a gyereknek mindenképpen pszichológiai segítségben kell részesülnie – volt férje pedig megérdemli azt, ami rá vár.

Kulcsszó: , apa, biztonság, láthatás

Tisztel Tanár Úr!
2 éve elváltam. Volt férjem italozott, erőszakoskodott. Lányaim velem maradtak. A 17,5 éves barátja 21, akinek szülei is elváltak. Gyámhatósági, rendőrségi ügyek (apjával, öccsével is). Anyjukat fizikailag bántalmazták, aki elment a városból. Lelki sérültnek érzi magát, ebbe vonta be lányomat, aki még nem tudta megemészteni a válást. Gyermekemmel összeverekedtünk és elköltözött az apjához. Nehezem kezelhető kislány volt, apja sokszor melléállt, ha a szabályok ellen vétett. Húga miatti féltékenységét jól kimutatta. Próbáltam a helyes értékrendet kialakítani bennük. Úgy tűnt nem kell aggódnom, de azért néha veszekedtünk. Naplóját, mely teli sérelmeivel, már a nevelési tanácsadóban bemutatta. Úgy érzem elárult, nem szeret. Ugyanazt a rossz utat követi, amit én 20 évesen. Gyámhatóság, bíróság nem támogat, mert nov.-ben 18 lesz. Mondják, majd saját bőrén érzi, hogy hibát követett el. Családgondozóban pszichológussal együtt lehetne beszélgetni. Már nem tudom mit mondjak neki, mert tudom, hogy hazudott, kijátszotta jóindulatomat. Mi lesz velünk? Várom válaszát.
Tisztelettel

Kedves Levélíró!
Most a legfontosabb az, hogy ne mutassa sértettnek, becsapottnak magát. Használja ki a családgondozó által felkínált lehetőséget, de ne arra, hogy a pszichológus előtt is bebizonyítsa igazát. Inkább azt éreztesse – ami bizonyára igaz is – hogy hiányzik otthon kislánya, de Önnek az a legfontosabb, hogy a gyerek, akár az anyjánál, akár az apjánál lakik, biztonságban legyen, és jólérezze magát. Feltételezem, hogy szakításuk döntő oka az a fiatalember volt, akit Ön nem tart megfelelő társnak lánya számára. Tudnia kell, hogy kislánya makacs és elszánt (mint az édesanyja), és a nyílt szembenállással csak ront a helyzeten. Viselkedésével segítsen kislányának abban, hogy megnyílhasson anyja felé – hogy ne kelljen mindig a dacos, szembenálló oldalát mutatnia, hanem megjelenhessen a tanácstalan, szeretetre vágyó énje is, amely a másiknál sokkal alkalmasabb az érvek, a szülői útmutatás befogadására.

Kulcsszó: , apa, szigorúság, válás

Kedves Tanár Úr!

Lányom 14 éves és az elmúlt évben nagyon sok baj volt vele. Az iskolában dohányzáson kapták többször is, fegyelmezetlen volt az órákon, nem tanult és az igazmondásával is baj van. Azóta már odáig fajult a dolog, hogy, ha nem kap meg valamit, elveszi. Már pénzt is vett el tőlem is, testvérétől is és az édesapjától is. Végig tagadta a dolgot, pedig nyilvánvaló volt, hogy ő vitte el. Csak akkor ismerte be, amikor bizonyítékot találtam. Mi 3 éve külön élünk az édesapjával és sajnos én nagyon sokat dolgozom, kevés időt töltök vele, de kénytelen vagyok, mert albérletben lakunk és nem tudnám másképpen előteremteni a megélhetéshez a pénzt.
Kérem, adjon tanácsot! Vigyem pszichológushoz?

Köszönöm

Kedves Erzsi!
Levele túlságosan szűkszavú ahhoz, hogy a serdülés jellegzetes problémáin túl, ráérezhetnék az egyéni sajátosságokra is. Annak alapján, amit megírt nekem, nem érzem szükségesnek a pszichológus beavatkozását. Beszélje meg a gyerek édesapjával is: amennyire lehetséges, ezentúl az eddigieknél kicsit alaposabb odafigyelésre – monitorozásra – van szükség mindkét szülő részéről. Tudom, hogy nagyon elfoglalt, mégis arra kérem: figyelje, kislánya kikkel barátkozik, hol, és mivel tölti az idejét. De ne legyen látványosan gyanakvó és bizalmatlan: amennyire tudja, vonja be kislányát a családon belüli feladatokba, ismerje el ügyességét, hasznosságát – és beszélgessen vele. Jó lenne, ha kislánya úgy érezné: édesanyjának szüksége van rá, és esetenként úgy beszél vele, mint egy „igazi felnőttel”. A szülő kreativitása az ilyen korú gyerek nevelésében éppen abban rejlik: képes azt érzékeltetni, hogy felnőtt emberként kezeli őt – ugyanakkor nagyon figyel azokra a veszedelmekre (drog, rossz társaság, csavargás), amelyek a tizenéveseket fenyegetik. Kérem, ha tud, írjon nekem ősszel: hogyan alakul kislánya élete.

Kulcsszó: , kamaszkor, szigorúság, válás

Tisztelt Tanár Úr!
Az unokám miatt írok Önnek. Jól fejlődő kisbaba volt, mindent korán kezdett, (mozgás, beszéd), de valahogy sokszor kilógott a sorból. Viszonylag hamar beszokott az óvodába, nem volt mindenkivel jóban, és remekül működött a biológiai órája, tudta hogy az alvás után nemsokára jönnek érte, akkor már csak ült a széken, hiába hívták játszani, már nem ment. Volt egy barátnője, olykor még aludt is nála, aztán együtt mentek oviba. Kb. öt éves volt, amikor valami történt vele, nem akart többé oviba menni, nem érdekelte a barátnője, egyáltalán sehova nem akart menni. Ma sem tudjuk mi történhetett. Természetesen vittük fűhöz-fához,ahova csak küldtek,mert ugye egy gyermek nem teheti meg hogy nem jár közösségbe. Lassan befordult, és már nem is beszélt senkivel. Szelektív mutizmust diagnosztizáltak. Mondták majd ha iskolás lesz megváltozik. Várta nagyon, aztán három hónap után egyre többször lett beteg, (hányás, hasmenés, fejfájás, torokfájás) aztán már be sem lehetett vinni az iskolába. Természetesen nevelési tanácsadó ismét kezelésbe vette, remekül megértették egymást a pszichológus nénivel,aki megnyugtatta az anyukát, hogy nagyon okos a kislány, koránál okosabb, 130-as az IQ-ja. Ez nem volna baj ugye, ha járna iskolába, meg ha barátkozna gyerekekkel. De hiába próbáljuk gyerekek közé vinni, aki korban hozzá való, arra azt mondja kicsi hozzám. Bár rengeteget változott, a mutizmusból kinőtt, talán, de közösségbe képtelen beilleszkedni. Van egy idősebb testvére, (5 évvel), az ő korosztályával, és a felnőttek nagy részével jól el van. Mi lesz tovább, nem megoldás a magántanulóság, hiszen azzal csak elszeparálja az ember. Pedig erre kényszeríttették, ahelyett, hogy a pedagógus, elbeszélgetne vele, bizalmába férkőzne, de erre nincs idő, erre hivatkoznak. Szerintem nagyon szomorú, nincs segítség. Kellett, hogy valami történjen ott öt éves korban, és ha az kiderülne, és feldolgoztatnák vele, már nem itt tartanánk. Annyi megaláztatáson ment keresztül a kislány, a szülei, főleg az édesanyja, mert ő viszi minden hova, apukának meg egyre többet kell dolgozni, hogy eltartsa a családját. Kérem Őnt, adjon tanácsot, mit tehetnénk még. Tisztelettel:
Egy szomorú nagymama.

Kedves Levélíró!
Levele alapján úgy gondolom, unokájánál nem mutizmusról, hanem a gyermekkori szeparációs félelmeknek egy sajátos formájáról, az un. iskolafóbiáról lehet szó. Az iskolafóbia általában négy és nyolcéves kor között jelentkezik (tehát egyáltalán nem biztos, hogy unokájával ötéves korában „történt valami”, amire mai állapota visszavezethető), és megfelelő kezeléssel különösebb gond nélkül rendezhető. A gyereknek és édesanyjának segítségre van szüksége ahhoz, hogy anya és leánya el tudjanak szakadni egymástól – ehhez azonban feltétlenül egy jó klinikai pszichológushoz kell fordulniuk. Szeretném ismét megnyugtatni: a probléma rendezhető – és rendezni is kell. A gyereknek ki kell törnie a „magántanulóság” börtönéből.

Kulcsszó: , iskola, nagyszülő, szorongás

Tisztelt Tanár Úr!
Aggodalommal tölt el a mai döntésem, mivel megosztotta a családunkat.
9,5 éves unokám iskolai táborba ment. Osztályukból két kislány - az unokám és a barátnője - ment. Van az osztályban egy nagyon értelmes kislány (Ö már 10,5 éves), aki a többi lányt lebeszélte erről a táborról, és mindenkivel tudatta, hogy ő sem megy. A két barátnő nagy izgalommal várta a nyaralást. Megérkezésünk után pár perccel megjelent a 3. gyermek, (akinek a nagymamája abban a faluban él, ahová a tábort szervezték) és első teendője az volt, hogy lepakoltatta az emeletes ágyról a már ott elhelyezkedett kislányt (8 ágyasak a szobák, az 5 kislány másik osztályba jár) és közölte: „márpedig én fogok itt aludni”. A kitúrt kislány sírva hívta az anyukáját, de akkor nem mondta el az okokat. Rövid időn belül meríkatta az én unokámat is. Nem engedte, hogy a kis barátnőjével játsszon, elküldte az „a-sokhoz „.
Ő is sírva telefonált. Felhívtam a táborvezetőt, igyekezett összebékíteni a gyermekeket, de valamiért nem sikerült.
Ma reggel szomorúan telefonált az unokám: „nagyi segíts! haza szeretnék menni!” Természetesen nem utasítottam vissza, azt mondtam megyünk érted.
Mikorra megérkezik a Tanár Úr válasza már biztosan itthon leszünk, de kapok útmutatást a jövőt illetően.
Biztosan vannak még olyan szülők, nagyszülők, akikben felmerül a kérdés, hogy ilyen és hasonló esetekben menni kell-e a gyermekért, vagy „csinálja végig\\”?
Köszönettel és üdvözlettel:
Nagymama

Kedves Levélíró!
Vannak esetek, amikor az ember nem tehet mást: kocsiba ül, és elmegy a gyermekéért, vagy az unokájáért – valaha én is megtettem ezt. Nem szabad azonban az első szóra pattannunk, és kimentenünk a gyereket a nehéz szociális helyzetekből; így soha nem tanulja meg maga kezelni ezeket az elkerülhetetlenül adódó problémákat, és tehetetlenné válik, ha éppen nincs szülői, vagy nagyszülői segítség. A történet, amit megírt, éppen ilyennek látszik. Talán elegendő lett volna megvigasztalni és bátorítani a gyereket, és várni egy-két napot a segítségnyújtással. Elképzelhető, hogy a kapcsolatok közben rendeződtek volna, és unokája jól érezte volna magát a hátra lévő időben.

Kulcsszó: , biztonság, közösség, nagyszülő

Tisztelt Tanár Úr!
Lányunk 5 éves, és kb.2-3 hónapja intenzíven foglalkozik a nemi szervével. Ahogy kifigyeltük a férjemmel, „szakszerűen” csinálja és nagy valószínűséggel örömhöz is jut ilyenkor.
Ahogy utána olvastam ez rendben van, majd elhagyja. De...
Sajnos fizikai elváltozásokat vettem észre a csiklóján. Akkorára van „nőve-nyúlva” neki, hogy a nagyajkai közül kikandikál. Többször látom esti törlésnél, hogy hámsérülései is vannak.
Továbbá a cenzúrázatlan körülmények között folytatott vonaglása is zavarba ejtők. Oviban, táborban, nagyszülőknél, napközbeni alvásnál stb.
Először felajánlottam neki az estét a simizésre lefekvéskor, majd jött a napközbeni figyelemelterelés, de mostanra engem nagyon zavar amit és ahogy csinálja és a fizikai elváltozások.
Kérem segítsen, hogy honnan és hogyan álljunk hozzá? Mit tegyünk-mondjunk vagy mit ne?
Érdemes-e urológusnak megmutatni, hátha van szervi háttere is a simogatásnak? Mondjuk húgyhólyag irritáció...
Lelki eredetűséget hogyan lehetne kiszűrni?
Most várjuk 3. kisbabánkat, és a helyzet fennállása a terhesség kezdetével és az én munkába állásommal egybeesik. Én a magam részéről nagyon odafigyelek kislányomra, látom, hogy a szemkontaktust is igényli, ezért ha beszélünk mindig ránézek. Ölbe veszem, mint egy kisbabát ringatom, ölelem, szeretgetem így beszélgetünk. Vannak kettesben, csak velem és csak az apjával eltöltött programok is.
Lehet, hogy Ön előtt túlzott a problémakezelésem, de hyper sensitive vagyok az állapotom miatt, ezért ezt nézze el nekem. Nagy szükségem van a tanácsára, véleményére, hogy helyre tudjam tenni magamban a helyzetet.

Hálás szívvel köszönöm a segítségét.

Üdv.

Eszter

Kedves Eszter!

Ami a dolog „lelki” részét illeti, nem hinném, hogy oka lehet aggodalomra. Mint tudja – levelében utal is rá – szinte minden gyerek felfedezi ebben az életkorban a nemi szervét, és a könnyen elérhető örömforrást ki is használja. Általában azt szoktam tanácsolni a szülőnek – most is ezt teszem -, beszélje meg gyermekével, hogy vannak bizonyos intim viselkedésformák, amelyeket az ember nem csinál mások előtt. Ha a gyerek életvitele rendben van – jól érzi magát az óvodában, vannak kortárskapcsolatai, és a családban sincsenek komoly problémái – higgye el, az önkielégítő játékoknak nincsen jelentőségük – az élet tele van érdekes örömökkel, ez az egyik közülük, amit esetenként ki kell próbálnia. A szervi elváltozás, amelyről ír, valószínűleg nem „elváltozás”, hanem egyéni, veleszületett adottság – a csikló mérete egyénenként eltérő lehet. Ehhez azonban nem igazán értek, ha nyugtalanítja a kérdés, forduljanak gyermek-nőgyógyászhoz – mint bizonyára tudja, ez speciális szakma az orvostudományon belül. Az ő megnyugtató szavai e kérdéskörben hitelesebbek lesznek, mint az én bizonytalankodásom.

Kulcsszó: , érzékenység, szigorúság, testvér

Tisztelt Ranschburg Tanár Úr!
Segítségét szeretném kérni, nagyon el vagyok keseredve, van egy tizenkilenc hónapos kisfiunk öt hónaposan fogadtuk örökbe. Imádnivaló, nagyon szép, nyugodt kisfiú. Imádnivaló, nagyon szép nyugodt kisgyerek. Talán már túlságosan is. Sajnos több problémánk is van. Könnyen hozzánk szokott, már az első nálunk töltött nap átaludta az éjszakát, külön szobája van, azóta ez nem változott. Először örültünk neki, most kicsit furcsállom, hogy ennyire simán mennek a dolgok. Nincs olyan étel, amit ne kitörő lelkesedéssel fogadna, soha semmit nem utasít vissza. Lehet, hogy túlságosan aggódok, de nem értem, hogy egy kisgyermek hogy szerethet mindent, zöldséget, gyümölcsöt, főzeléket. Mindent úgy eszik, mint akit éheztetnek. A kanalat nem hajlandó megfogni, mindig nekem kell etetni. A darabos falatkákat kézzel szépen a szájába teszi. Sajnosa mozgása is nagyon el van maradva, nem megy egyedül, csak ha fogom az egyik kezét (csak a balt engedi). Amíg nevelőszülőknél volt, nem foglalkoztak nagyon vele. Öthónaposan csak hanyatt feküdt, hetekbe telt mire megtanult hasra (6 hónaposan), majd visszafordulni. (8 hónaposan) Szóltam a védőnőnek, ő megnyugtatott, hogy csak az elmaradt 5 hónapot kell behoznia. Egyévesen kapaszkodva felállt. De fekvésből csak 15 hónaposan ült fel önállóan. Sokáig csak hason kúszva közlekedett. 17 hónaposan tanult meg mászni. Voltunk nevelési tanácsadóban, ott is azt mondták, hogy csak az öt hónapot kell behoznia, ne sürgessem, de én félek, hogy nem csak ez az öt hónap a probléma, mert hiába énekelek, mondókázok, nem beszél, csak a baba, mama, papa, szavakat használja. Nem tudom, hogy mit csináljak. Mindenki nyugtat, hogy ne aggódjak. Majd behozza! Ön is így gondolja?
Nagyon várom a válaszát.
Köszönöm,
Kati

Kedves Kati!
Nagyon-nagyon megértem, hogy aggódik, de levele alapján minden esély megvan arra, hogy ezt feleslegesen teszi. A gyerek motoros (mozgásos) lemaradása valóban nem tűnik túlságosan jelentősnek, az ilyesmit behozzák a gyerekek, a beszédfejlődésről pedig egy kicsit korai még nyilatkozni. Másfél éves kor táján nagyon sok – vér szerinti családban élő – gyermek sem tart előbbre, sőt: ha a gyerek jól használja a baba, a mama és az apa szót, igazán nincs ok az aggodalomra. Ugye megteszi, hogy ír nekem az év végén, mert azt hiszem, akkorra Ön előtt is világos lesz, hogy szép, egészséges kisfia van, és együtt örülhetek Önnel és a családjával. Addig pedig ne erőltesse, ne sürgesse kisfiát, csak teremtsen játékos, hangulatos, kíváncsiságot, érdeklődést keltő környezetet a számára, és meglátja, kisfia látványos fejlődéssel hálálja ezt meg új – és végleges – családjának.

Kulcsszó: , érzékenység, etetés, szorongás

Tisztelt Doktor úr!
Végső elkeseredésemben fordulok Önhöz. Kislányom 3 éves. Párommal (gyermekem apukájával) 2 hónapja váltunk el. Apukája hetente kétszer látogatja, egyébként nem emlegeti az apukáját. Sokat vagyunk együtt egy régi barátommal, akit a kislányom szeret, és születésétől fogva ismeri őt. Ha Ő nincs itt, Őt viszont emlegeti. Pár napja olyan hiszti rohamok, kitörések jelentkeznek a kislányomból, hogy sehogy nem tudom kezelni. Se nagy-nagy türelemmel, sem odafigyeléssel, sem szép szóval, sem figyelemeltereléssel, sem popsira ütéssel. Egyszóval: SEHOGY. Képes 20 percen keresztül ordítani, sokszor már attól félek, hogy elájul, mert annyira felizgatja, felhergeli magát. Kb. 3 hete el kezdett ismét dadogni (2 évesen is előfordult, de 3-4 hónap alatt teljesen elmúlt), remélem most is el fog múlni. Szüleimmel egy házban, de külön lakásban lakunk. Eddig imádott a gyermekem a nagyszülőkkel lenni, mindig ott akart lenni, alig lehetett „hazaráncigálni”. Most kb. 5-10 percet képes nélkülem ott lenni, és haza akar jönni. Mi lehet ennek az oka? Hogy kezeljem ezt az eszméletlen, sőt, már nem is hisztinek nevezhető „kitöréseket”? Kislányom egyébként 2,5 éves korától óvodás (mini csoport), ahol nagyon szeret lenni. (sajnos sokat hiányzott betegség miatt). Az oviban „mintagyerek”. Semmi gond nincs vele. A gyermekem az életem, a mindenem. Szeretném a lehető legkevesebb szomorúsággal, gonddal megoldani az apuka hiányát (bár nekem nagyon furcsa, hogy nem emlegeti). A barátomat, aki sokat van velünk, sokszor átöleli, megszereti. Már azon is gondolkodtam, hogy elviszem gyermekpszichológushoz.
Kérem segítsen, mert az őrület határán vagyok :(
Köszönettel és tisztelettel: T. Sz.

Kedves Levélíró!
Ugye Ön is érti, mi a magyarázata annak, hogy kislánya mostanában nem szívesen marad nagyszüleinél? Alig két hónapja tapasztalja, hogy a fontos felnőtt emberek elveszíthetők! Apu is eltűnt egyik pillanatról a másikra, mi sem természetesebb annál, hogy anyukájától nem mer elszakadni. Még a végén…Isten tudja, mi történhet! Kár, hogy a gyerek nem beszél apuról – ha beszélhetnének a dologról, a feldolgozás könnyebben menne. De mégis azt mondom: várja ki, amíg a gyerek kezdeményezi a témát, ne erőltesse a beszélgetést. A „hiszti” ebben az életkorban gyakori, kicsi lánya zaklatottsága teszi, hogy az ő esetében ez erősebb, „zajosabb”, mint más gyerekeknél. Nem tudom, mi váltja ki a hisztis reakciókat, de nagyon fontos, hogy a gyerek ne tapasztalhassa azt, hogy a hisztizés célhoz vezet. Próbálja ki az én „mágikus trükkömet”. Talán olvasta már, azt szoktam javasolni: amikor a gyerek hisztizni kezd, a szülő tegyen úgy, mintha a gyerek eltűnt volna: Hol van? Az előbb még itt volt, most nem látom sehol! Az ilyen korú – mágikusan gondolkodó – gyerek ettől meghökken, és rendszerint elhallgat. Ilyenkor boldogan rá kell találnia: Hát itt van! De jó újra együtt! Ne forduljon pszichológushoz – és ne „őrüljön meg”! Remélem, kicsi lánya szeptemberben óvodába megy, és meglátja, minden rendbe jön. Persze, adódnak majd új gondok, új problémák (ezek nélkül szinte lehetetlen gyermeket nevelni) – de aki úgy szereti gyermekét, mint Ön, leküzdi a nehézségeket, és átéli azt a boldogságot, amit gyermekünk közelsége – saját szülői mivoltunk – jelent.

Kulcsszó: , apa, hiszti, válás

Tisztelt Ranschburg Jenő Tanár Úr!
Nagy tisztelője vagyok Önnek,és ezért is örülök hogy erre a honlapra írhatok a problémánk miatt. Remélem nem gond hogy a lányom 7 éves, de kétségbeesésünkben csak az Ön tudásában,és tapasztalatában reménykedünk, hogy tanácsával ad nekünk egy iránypontot, amin elindulhatunk.
A lányom elektív mutista, és ebben az évben megy iskolába. Az oviban az óvónőknek a fülébe súgta a mondanivalóját, de a gyerekekkel nem beszélt, csak mosolygott, vagy bólogatott. Ahol sokan vannak, pl.piac, bevásárlóközpont, nincs baj, kiengedi a hangját. De ha már úgy érzi, hogy a figyelem középpontjában lehet, akkor már nem beszél. Pszichológushoz már 2 éve járunk. Felmérte az IQ-ját, ami több mint 130. 500 db-os puzzle játékot 30 perc alatt kirak, ír, olvas, és nagyon jól számol. Úgy vág az esze mint a borotva. Annyira félünk hogy ezt a sok tudását elnyomja a szorongása. Görcsbe rándul a gyomrom ha arra gondolok hogy bántani fogják az iskolában!
Kérem Tanár Úr!Adjon tanácsot, hogy mitévők legyünk. Hogyan segíthetünk Zsófi lányunknak?
Könyvei közül melyiket tudná ajánlani?
Tanácsát, válaszát előre is nagyon köszönöm!
Maradok őszinte tisztelője!
Üdvözlettel: Sz.-né F. Anna

Kedves Anna!

Az elektív (vagy szelektív) mutizmusról a Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban c. könyvemben írtam részletesebben (Tankönyvkiadó, 1998). Ha a gyerek már képes volt arra, hogy suttogva kommunikáljon az óvónővel, biztos vagyok benne, hogy az iskolában nem lesz baj. Persze, nem ő lesz a legharsányabb gyerek az osztályban, de intelligenciája alkalmassá teszi arra, hogy gond nélkül együtt haladjon a többiekkel, és kommunikációs készsége idővel még javulni is fog. Az elektív mutizmus nem „egyszerű szorongás”, bár okát mindmáig nem ismerjük pontosan. Ha a pedagógus jól kezeli a problémát, a beilleszkedéssel nem lesz gond, mert társai nagyon gyorsan elfogadják. Mint tudja: minden csoda három napig tart. Az első osztályosok között talán még addig sem.

Kulcsszó: , intelligencia, iskola, szorongás